Megmászni az önismeret falát – Különleges terápián voltunk felépülő függőkkel

–

Három férfi ácsorog a kórházi épületegyüttes egyik elhagyatott hátsó bejáratánál, ahol bolyongok. Bár nem tűnnek sem ápolónak, sem orvosnak, de láthatóan ismerősek errefelé.

– Elnézést, nem tudják, merre találom a D épületet?

– Melyik osztályra megy?

– Nem tudom pontosan a nevét.

– Nem az addiktológia az?

– De, valószínűleg az lesz. 

– Nem kell azt szégyellni!

Nincs időm felvilágosítani, hogy nem szégyellem, csak mosolygok az együttérzésén. Mire megtalálom a csapatot, amelynek egy része a kliensekből, a másik része a segítőkből áll, már épp szállnak be a kocsikba, hogy az irányt Várgesztes felé vegyék. Persze nem látszik rajtuk, ki melyik csoportba tartozik – melyikük a beteg, melyikük az orvos, ápoló vagy pszichológus. Illetve, nem biztos, hogy „persze”. Csak én már úgy érkezem, hogy tudom: a segítők közül is többen egykori „kliensek”, de legalábbis érintettek. Még az osztályvezető főorvos is.

„Klienseket” mond a főnővér, Ruprecht Mariann, nem „pácienst”, végképp nem „beteget”. Talán, mert az addiktológiai osztályra önként érkezik az ember, és már valamennyire tisztán. Az nem jöhet, aki tegnap még felhajtott pár pohárral, bekapott egy-két pirulát vagy szert használt, és ma rájött, hogy nem akarja tovább csinálni.

Nem olyan egyszerű ide bekerülni, legalábbis a józanodás iránti erős motiváció nélkül.

Később, míg a szikla felé tartunk, az autóban végighallgatom Szilvi történetét, és elámulok, hány helyre kellett elmennie, míg végre idetalált és felvették. Nagyon kellett akarnia a felépülést. 

Minden kezdet nehéz

Ahány történetet aznap meghallgatok, mind csak megerősíti bennem, hogy ezek az emberek iszonyú erősek. Felismerték, mekkora bajban vannak, és meg tudták tenni az első lépést – amit, mint kiderül, még rengetegnek kell követnie a tisztaság felé vezető az úton. De az összes többi már könnyebb.

Pedig Szilvi például sosem volt az a kemény alkoholista. Egyedülálló anyaként nem is tehette meg: éveken át napi tizennégy-tizenhat órát dolgozott azért, hogy előteremtse a megélhetésüket, utána meg még vacsorát főzött. Két pohár sörrel jutalmazta magát a nap végén, ennyiről volt szó. De rendszeresen, mindennap. Csak ne jött volna az a párkapcsolat, amiről kiderült, egy bántalmazóhoz köti. Hosszú heg jelzi a vállán, hová fajultak a dolgok: a férfi egyszer csak kitörte a karját. Szó szerint. 

Szilvi vállát megműtötték, a szakítás nem volt kérdés, de a teher nem lett kisebb. Vidékre utazott, hogy lemenjen a fájdalom aljára – na, az tényleg öt nap öntudatlan részegség volt. Utána döntötte el – a gyerekei unszolására is –, hogy meg kell szabadulnia az alkoholtól.

„Alkoholista vagyok” – mondja ma nyugodtan. „Állítólag onnan lehet tudni, hogy valaki tényleg le akar szokni, hogy ezt már ki tudja mondani” – magyarázza.

Neki láthatóan nem okoz gondot, arcizma sem rándul. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy a frissen műtött vállával hogyan fog falat mászni. Ő sem, de nem izgul. Két hete érkezett az osztályra, azóta még nem léphetett ki a kórház területéről. Egyelőre örül annak is, hogy átszeljük a várost, bámulunk ki az ablakon.

Te sem vagy más

Haladunk tehát Várgesztes felé, ahol a Megálló Csoporttal közös foglalkozáson fogunk részt venni. A Megálló már több mint húsz éve foglalkozik függőkkel, különféle terápiákon keresztül – van közte foci és színház is. A sziklamászást Lengyelországból importálta úgy tizenöt évvel ezelőtt. Egy ottani kapcsolatuk vitte ki először a kezeltjeiket, és a lengyelektől tanulták meg, hogyan kell ezt csinálni. A felszerelést pályázati pénzen nyerték, így a résztvevőknek még erre alkalmas cipőt sem kell hozniuk, csak kényelmes ruhát, és nyitottságot, bátorságot. Visznek függőket a Mátrába, a Pilisbe, a Gerecsébe –  olyan helyekre, ahol könnyű utak is vannak, így mindenki ki tudja magát próbálni.

Pár éve az OPAI (Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet) addiktológia stábja is elérhetővé tette az arra alkalmas és nyitott kliensek számára a sziklamászást a terápia részeként, és ők is elkezdtek beruházni saját felszerelésbe. Bár az OPAI mostani csoportja először vesz részt ilyen programon, mindjárt egy négyeses, ötös fokozatú falon kezd, igaz, felülről azért biztosítás gondoskodik arról, hogy komoly baj ne essék. Szerintem így is elég vagány kezdés. Felpezsdül a hangulat, amikor az első jelentkezők felveszik a cipőt és rácsatolják a karabinert a beülőjükre, elkezdhetnek ismerkedni a fallal. A leghangosabb jókedvre dr. Petke Zsolt, az addiktológiai osztály osztályvezető főorvosa derül, akinek ez már sokadik mászása. Állítólag először csak orvosként volt jelen, eszébe sem jutott mászni, csak kísérni a klienseit, de a Megállósok azt mondták, senki nem lehet kivétel.

Gyorsan egyeztetjük, kit lehet fotózni és kit nem, és amikor a csoport egyik tagja azt kéri, őt szemből ne mutassuk, a doki nem hagyja szó nélkül: „Tudod, amikor én mentem le Komlóra rehabra, én is azt hittem, szégyellnem kell, de ott elmagyarázták, hogy ez hülyeség. Épp most tettem meg a legnagyobb lépést, erre büszkének kellene lennem!” Amikor pedig arról érdeklődöm, hogy is volt ez, mesélje már el, előbb volt-e orvos, és csak aztán függő, vagy fordítva, nagy lendülettel belekezd.

„Tizenhárom éve dolgoztam addiktológiai területen vezetőként, amikor felismertem, hogy baj van. Egy idő után hétköznapivá vált, hogy rendelés után elmentem levezetni a feszkót. És akkor jött minden…”

Petke doktor úr szerint már az is jelezte, hogy valódi függő lett addigra, hogy nem mondta meg a komlói kollégának, pontosan milyen ügyben megy le hozzá: orvosként megnézni, ott hogyan dolgoznak, vagy kliensként. (Komlón van az ország egyik legjobb rehabilitációs központja, amit a Leo Amici Alapítvány működtet – a szerk.) Direkt maszatolt a telefonban – pont, ahogy a valódi függők. Csak amikor megérkezett, akkor vállalta fel, hogy segítségre szorul. Ez négy éve volt, azóta már nyíltan vállalja, hogy „felépülőben lévő függő”. Így hívják, aki tiszta. Orvosok között nem is olyan ritka ez, mint gondolnánk – sőt, úgy általában a segítő szakmákban. Van, aki maga is súlyos traumát hordoz, más a munkájával járó lelki terhet enyhíti valamivel. A Nyírő addiktológiáján amúgy a segítő szakma képviselői mellett egykori szerhasználók is dolgoznak, megosztva tapasztalataikat a józanodásról az út elején járó társaikkal. 

A Megálló Csoportnál körülbelül fele-fele arányban vannak a szakképzett segítőik között az egykori függők. Gál Anna például, aki a mászókat biztosítja, azt mondja, ő nem tartja magát annak. Mert talán nem is olyan egzakt címke ez. Annyi mindentől lehetünk függők, amit ma nem tartanak betegségnek. Cukortól, párkapcsolattól, munkától, sporttól is, nemcsak alkoholtól, drogtól vagy szerencsejátéktól.

Hogy ki a függő, ki nem… nem túl éles az a határvonal, ahonnan más szemmel nézhetünk a túloldalra.

Ez derül ki mindenből, amit a sziklamászásnál tapasztalok. Itt van például Laura, aki szintén azt meséli, olyan remekül tudta leplezni az alkoholizmusát, hogy évekig senki nem vette észre. Szakmájából kifolyólag pontosan tudta, mennyit kell hidratálni, figyelt a külsejére, ezen az egy dolgon kívül igazán egészségesen élt – a párjával, aki meg gyógyszerfüggő volt. Hallgatólagos megállapodás volt köztük, hogy a másik függőségébe nem szólnak bele. Aztán együtt lépték meg, hogy eljöttek leszokni.

Felnőni végre

Közben Szilvi szó nélkül felmászik a szikla tetejére. Petke doki már lent viccelődik vele: „Az ortopédus kollégának el ne mondja, mibe vitte bele az addiktológus!” Szilvinek még remeg a keze, a vágyott cigit sem tudná meggyújtani. De természetes ez, egyrészt az adrenalin, másrészt az erősen megdolgoztatott ujjizmok miatt. Remeg mindenki, aki végig csinálja: Móni, Laura, a fiúk is. 

Egy vékony csontú, félszeg lány, Anett vár csak azzal, hogy nekirugaszkodjon. Az utolsó között vág neki a falnak, előtte még beavat az előéletébe. Már nyolcadik hete van a Nyírőben, de úgy érzi, az egész élete megváltozott tőle. Pedig neki sem volt könnyű bevonulni. Utolsó este még azt mondta, nem lesz rá képes, de akkor a férje közölte: otthonról akkor is el kell költöznie. Már nem merte a kislányukat rá bízni.

Anett egész életében hiperérzékeny volt. Huszonegy évesen került el először pszichiátriai rendelésre, mert egy szakítást követően annyira szorongott, hogy enni sem tudott, és mindenféle betegnek képzelte magát. A háziorvos nyugtatót írt fel neki.

„Csak azt felejtette el mondani, hogy ez függőséget okozhat. Mert én onnantól magam szedegettem a pirulát, de évekig csak hébe-hóba.”

Aztán az egyetemi évek alatt más városba költözött, rosszul érezte magát, és ekkor egy másik orvos antidepresszánst írt fel neki. Amikor pedig pár évvel később rendeződött a helyzete, és szeretett volna leszokni, nem kapott ehhez segítséget. „Az SZTK-ban azt mondták, csak hagyjam abba nyugodtan, pedig azt hiszem, még egy laikus is tudja, hogy ez nem így megy. Ráadásul nem sokkal rá megint előjöttek a szorongásaim – hiszen nem lettek átbeszélve.” De nem volt pénze pszichológusra, főleg, hogy heti egy alkalom nem lett volna elég. 

A helyzet az anyává válással éleződött ki. Anett és a párja ugyan tudatosan alapítottak családot (addigra lejött a gyógyszerről és boldognak érezte magát), de ma már úgy látja: mégsem voltak felkészülve arra, ami várt rá. „Azelőtt nagyon szabad életet éltem. Még saját magamnak sem mertem bevallani: Anett, te erre nem voltál felkészülve. Úgy éreztem, megbuktam anyaként. Aztán már feleségként és nőként is.”

Egyre jobban szorongott attól, hogy egyedül van otthon a kisbabával, lassan kijárni sem mert, nem evett, negyven kilóra fogyott. „Egész életemben nulla önismeretem és önbizalmam volt. Nem mertem beleállni egy vitába, fülemet-farkamat behúztam, és mindig hagytam, hogy más érvényesítse rajtam az akaratát. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy egy étteremben tésztát egyek vagy pizzát – erről is a páromat kérdeztem meg. Egy anya nem lehet ilyen. De egy felnőtt ember sem.”

Öt hónapos volt a gyerek, amikor Anett újra gyógyszereket kezdett szedni, később esténként már alkoholt is ivott rá. „Engem a Nyírőben raktak össze, itt nőttem fel. Módszereket adtak a kezünkbe, amikhez a gyógyszer vagy alkohol helyett nyúlhatunk, amikor elgyengülünk. Már bennem van az az érzés, hogy meg tudom oldani, és legutóbb, amikor hétvégén egyedül voltam a kislányommal, bebizonyosodott, hogy tudom is őket alkalmazni.” Nyolc hét alatt ugyanis eljutott oda, hogy már egész hétvégéket tölthet a családjával, és ezt az időt jobban megbecsüli, mint valaha. 

„Most úgy érzem: fiatal nőből itt lettem anyuka. Különös, hogy ehhez az kellett, hogy ne legyek szüntelenül a gyerekem mellett, mégis azt hiszem, az elmúlt két hónapban többet tettem érte, mint az azt megelőző egy évben.” 

Ezen a ponton még elsírja magát, főleg, amikor felidézi, hogyan erősítette meg ebben a férje is. De most épp nincs idő a pityergésre – ott a szikla, amit meg kell mászni.

Önmagad legyőzni

A madárcsontú Anettet felszerelik, és többszöri nekifutásra – ami alatt lélegzetvisszafojtva szurkolunk neki – megmássza a falat. Ebben a mászásban (ahogy a többiben is) ott van minden ereje és küzdelme. Ahogy Anna, a Megálló munkatársa mondja, aki biztosítóként végig Anett alatt/mellett állt: „Nagyon jó látni, hogy ahogy a felépülésben, úgy itt is lépcsőfokok vannak, és mindig csak a következőre kell koncentrálni. Ha azt sikerült meglépni, akkor jöhet a következő. Van, aki nem jut el a tetejére, de amióta én itt vagyok, olyannal még nem találkoztam, aki nem jutott fel a fal közepéig.”  

Dr. Petke Zsolt pedig azt kurjantja a feladatot sikerrel teljesítőknek:

„Megcsináltatok egy egyéni terápiát!” Mert a falmászás tényleg felér egy egyéni pszichoterápiával. Annyi mindent mozgat meg az emberben, amennyit talán egy beszélgetés nem is tud.

Anett is a maga szégyenlős modorában azt mondja a végén: „Csak az járt a fejemben, hogy bassza meg, nem adom fel. Nem lehetek én az egyetlen, aki nem tudja megcsinálni!” De még lentről is felemelő volt nézni, ahogy leküzdötte a félelmét, és ahogy újra meg újra nekiveselkedett, hogy megtalálja azokat a pontokat, ahol kapaszkodni tud, vagy ahonnan lábbal feltolhatja magát. Ott, a szikla alatt ébredtem rá: ezektől az emberektől csak egy dolog különböztet meg minket, állítólagos tisztákat: ők már szembenéztek magukkal, és többé nem kell hazudniuk. 

Gyárfás Dorka