Feministák és fundamentalisták: 20 évvel az amerikai megszállás után még mindig kérdés, mit kezdjen a Nyugat az afgán nőkkel

–

2021. augusztus 31-én hivatalosan is véget ért az Egyesült Államok Afganisztánban – ki tudja, hogy végül is miért – vívott, 20 évig tartó háborúja. Világszerte hozzáértő és kevéssé hozzáértő emberek tucatjai, a politikusoktól a tudományos világ képviselőin keresztül az újságírón át a zöldségesig az elmúlt hetek eseményeit elemzik.

Az egyik legtöbbször felmerülő aggodalom a nők és lánygyerekek jövőjét latolgatja: vajon tartja-e a szavát a tálib rezsim és valóban engedélyezi-e, hogy a lányok iskolába, a nők dolgozni járjanak.

Noha ezek a félelmek nem alaptalanok (a Guardian brit napilap a héten azt írta, hogy a szerdán munkába állt átmeneti tálib kormány a krikettől, és várhatóan más sportoktól is eltiltja a nőket), vannak, akik óva intenek attól, hogy az a 2001 utáni, a hivatalos amerikai adminisztrációból induló retorika (vagy annak valamilyen változata) térjen vissza, amely az Afganisztánban vívott háborút az afgán nők megmentésével igyekezett hitelesíteni.

Meg kell-e menteni az afgán nőket?

Lila Abu-Lughod a Columbia Egyetem antropológia-, illetve gendertanulmányok-professzora, aki évtizedeken át foglalkozott a közel-keleti nők helyzetével, az afganisztáni háború kezdetekor egyértelművé tette, hogy nem, „megmenteni” semmiképpen nem kell őket.

Amint rámutatott, hasonlóan a britek és franciák retorikájához, akik az indiai és algériai gyarmatosításaikkor előszeretettel hivatkoztak a „bennszülött nők megmentésére”, Afganisztán esetében az amerikai narratívában is megjelent ez a toposz.

A XIX. század gyarmati retorikájának újrahasznosított változata – például az elnyomott afgán nőkről szóló részletes újságírói beszámolók – Gillian Whitlock irodalomprofesszor szavaival, mint „soft weapon”, azaz puha fegyver működött a terror elleni háborúban.

Abu-Lughodot nem is annyira a republikánus kormányzat akkori álszent „feminizmusa” aggasztotta, mert Laura Bush rádióbeszédén nem volt nehéz átlátni. Annál inkább magát a jelenséget, a „más nők megmentésére” vonatkozó elképzelést tartotta károsnak, amely a nyugatiak felsőbbrendűségi érzéséből táplálkozik és egyszersmind megerősíti azt. Véleménye szerint a feministáknak éppen azt a paternalista arroganciát kell megkérdőjelezniük, amelyet a „megmentés” sugall.

Ahogy Chandra Mohanty professzor is megfogalmazza*, arra a kérdésre választ keresve, hogy ki teremt tudást a harmadik világ nőiről és azt milyen térben teszi: a fejlődő világ női a feminista irodalomban úgy jelennek meg, mint valakik, akik „szükséget szenvednek” és „problémájuk van”, egyszersmind kevés a lehetőségük és szabadságuk cselekedni.

Abu-Lughod szerint az úgynevezett biztonságfeminizmus (securofeminism) első megmutatkozása az afganisztáni háborút a helyi nőkre hivatkozva védelmébe vevő és támogató retorika volt, amely a nők vezető pozíciókba jutását is lehetővé tette a terrorizmus elleni küzdelemben.

Ezt a véleményt osztja a Pakisztánban született, majd 17 éves korában egy Amerikában élő férfihoz kényszerített és attól 25 évesen elváló Rafia Zakaria is. Szerinte az afgán invázióban lényegében egymásra hangolódtak az Egyesült Államok terrorizmus elleni háborús stratégiai érdekei és a nemzetközi nőjogi szervezetek által gyakorolt terrorizmus elleni kampányok.  

Így kart karba öltve, közösen alkották meg az említett feminizmust: egy olyan jelenséget – ahogy ő fogalmaz –, „amelyben hirtelen a fehér feminista hatalom nem tiltakozik már az állam és az igazságtalan háborúk ellen (mint tette azt Vietnám esetében például), hanem inkább Bagdadba megy, és barna férfiakat kínoz”. 

Abu-Lughod attitűdjét – aki szerint el kell ismernünk azt, hogy az afgán nők, mint nem homogén kategória, más dolgokat akarhatnak, mint mi, nyugati emberek, amely szintén egy diverz halmaz – nyilvánvalóan mélyen áthatja a kulturális antropológia megközelítése, vagyis az, hogy bármely jelenséget a saját kulturális kontextusában, belülről igyekezzünk megismerni és megérteni.

Az olyan tiszta kulturális ikonok szoborrá formálása, mint amilyen „a muszlim nő”, igen keveset mond el az Afganisztánban élő nőkről, akiknek „helyzete” önmagában nem értelmezhető csak az elmúlt hetek történéseinek prizmáján, de még csak az elmúlt húsz év kontextusában sem. 

Ugyanaz a lemez forog

Sonali Kolthakar, Amerikában élő újságíró, rádiós műsorvezető szerint a tálibok hatalomátvételét nézni olyan, mintha a 2001-es eseményeket néznénk, csak a szereplők helyzete éppen fordított:

húsz éve pontosan olyan elképesztő gyorsasággal döntötték meg az amerikai erők a fundamentalista tálib kormányt, mint amilyen gyorsasággal a talibán most visszavette az országot.

És ahogy akkor bizonyos nyugati médiumok és feministák a háború mellett érveltek az „afgán nők megmentéséért”, akik a tálibok intézményesített nőgyűlölete alatt nyögnek, ma a nők „hetedik századi törvények hatálya alá tartozására” vonatkozóan hallhatók a kétségbeesett hangok.

Feministák és fundamentalisták: javult-e a nők helyzete a megszállás alatt?

Kolthakar igyekszik rámutatni: az afgán feminista aktivisták az elmúlt két évtizedben azon voltak, hogy az Egyesült Államokat óva intsék az erőszaktól – mert a háború nem a megoldás, hanem éppen ellenkezőleg: a probléma maga –, és közben arra figyelmeztessék, hogy ne működjenek együtt fegyveres fundamentalistákkal. Minekutána a kéréseiket figyelmen kívül hagyták, az újságíró szerint nem meglepő, hogy az afganisztáni megszállás – és kivonulás – ilyen kudarcosan alakult.

2005-ben tett afganisztáni látogatásakor alkalma nyílt találkozni Malalai Joyával, aki parlamenti képviselőként hangot adott a demokrácia és a nők jogai iránti követeléseknek, de alig két éven belül túl soknak bizonyult az Egyesült Államok által támogatott, kormányon lévő hadurak számára, és 2007-ben kitiltották a parlamentből. Joya, aki augusztus utolsó napjaiban eljuttatott üzenete szerint Afganisztánban tartózkodik, mert minden veszély dacára, nincs szándékában elhagyni a szülőföldjét, nemcsak a tálibok, hanem az Egyesült Államok megszállásának is az egyik leghangosabb kritikusa.

„Háborúban születtem, a politikai aktivitás a véremben van” – mondta egy, a Guardiannek adott interjúban. Az oroszok 1979-es afganisztáni betörésekor négynapos volt, és négyéves akkor, amikor orvostanhallgató édesapja fejére vérdíjat tűztek, így el kellett menekülniük az országból. Tizennyolc éves koráig először Iránban, majd Pakisztánban menekülttáborokban élt. „Sok emlékem van eltűnt apjukat, férjüket sirató nőkről. Ezek az élmények nagy hatással voltak az életemre – ezért lettem aktivista.”

Joya az Egyesült Államok által támogatott rendszerben továbbra is a nők jogainak sérülését tapasztalta: 2008-as beszámolója szerint az év első hat hónapjában csupán egyetlen kórházban Herat városában 47 nőt kezeltek, aki felgyújtotta magát, hogy így vessen véget az életének.

Tapasztalatai szerint fiatal lányok majd mindennap jelentettek csoportos nemi erőszakot, különösen Afganisztán északi részén, ahol az Amerika-barát hadurak teljhatalommal bírtak. A világ egyik legkorruptabb országában legfeljebb egy igen szűk városi réteg nőinek javult a helyzete: a kényszerházasságok, a családon belüli erőszak, illetve a szegénység miatti öngyilkosság aránya nem csökkent. 

Az UNICEF 2017-es adatai szerint Afganisztán élen járt a nők elleni családon belüli erőszakban, míg a világszervezet 2012-ben jegyzett tanulmánya arra mutat rá, hogy a nők elleni erőszak még a nők körében is elfogadott (ami jól mutatja a női önrendelkezés és emancipáció hiányát).

A megkérdezett nők 92 százaléka szerint a férj jogosult arra, hogy megüsse a feleségét, ha a következő okok közül akár csak egy is fennáll: a nő a férj engedélye nélkül kimegy az utcára; elhanyagolja a gyereket; vitatkozik a férjével; megtagadja a szexet; odaégeti az ételt. A kutatás egyszersmind azt is igazolta, hogy a nők iskolai végzettsége egyértelműen befolyásolja a családon belüli erőszakhoz való hozzáállást: minél iskolázottabb egy nő, annál kevésbé toleráns az abúzus kérdésében. A felmérés a nők iskolai végzettségét nemcsak az erőszak elfogadásának tükrében vizsgálta, hanem például a gyerekek jólétének összefüggésében is, és azt találta, hogy

az iskolázott afgán nők gyerekei kisebb valószínűséggel halnak meg csecsemő- és gyermekkorban, és nagyobb valószínűséggel kapják meg a védőoltásokat, illetve fejezik be az általános iskolát, mint azok a gyerekek, akiknek édesanyja iskolázatlan.

Túl ezen, a tanult afgán nők nagyobb valószínűséggel alkalmaznak fogamzásgátló módszert, és megfelelő terhesgondozásban vesznek részt.

Afganisztánban az elmúlt negyven évben a lakosság írástudása folyamatosan javul, a fiatal nők aránya mintegy meghatszorozódott, és előrelépés látható a középiskolai tanulmányokat folytató lánygyermekek számában is. Mindez örömteli, de még mindig nagyon kevés.

És bár a nyugati szövetségesek jelenlétének húsz évében kisebb visszaesésektől eltekintve a javuló tendencia folytatódott, ez sem nem szentesíti az amerikaiak Afganisztánban vívott háborúját, sem nem jelenti azt, hogy a nők egyenjogúságához vezető úton a megszállás hatékony eszköznek bizonyult.

Mi a dolgunk?

Lila Abu-Lughod álláspontján osztozva úgy gondolom, hogy még ha erős is a meggyőződésünk annak tekintetében, mi lenne a legjobb út az afgán nők számára,

hasznosabb azt megkérdeznünk magunktól, hogy a világnak ebben a kiváltságos részében, amelyben élünk, mi a felelősségünk azokért, akik kevésbé szerencsések nálunk. Ahelyett, hogy más kultúrákban élő nőket igyekeznénk kényszeresen megmenteni, tegyünk inkább azért, hogy egy igazságosabb világban éljünk valamennyien.

Tegyük inkább fel azt a kérdést, hogyan tehetjük a világot olyan hellyé, ahol bizonyos értékek – mint amilyen a nemek közti egyenjogúság vagy a szolidaritás és társadalmi felelősségvállalás – vonzók. Hogyan teremthetjük meg a diszkurzív teret, amelyben olyan vitákat, eszmecseréket folytathatunk, amelyek a változásokhoz szükségesek? Hagyjuk a muszlim nők megmentéséről szóló XIX. századi misszionáriusi munkát ott, ahol annak a helye van! Ott viszont tegyünk meg mindent azért, hogy elvégezhessék.

Modla Zsuzsanna

* Arturo Escobar: Encountering Development: The Making and Unmaking of the Third World. Princeton University Press, Princeton, 1995, p. 72.