„Nem tudom, hogyan mentsem meg a lányomat abból a helyzetből” – Lehetetlen elválni a tálib rezsim alatt
„A lányom sikított és zokogott, hogy nem akar velük menni. De senki sem hallgatta meg.”
„A lányom sikított és zokogott, hogy nem akar velük menni. De senki sem hallgatta meg.”
A hatalomátvétel óta az Afganisztánt uraló tálibok szisztematikusan ellehetetlenítik a nők életét. Egy törvénnyel most új szintre léptek: nemcsak nő és férfi között tesznek különbséget, hanem ember és ember között is, aminek értelmében a rabszolga státuszú személyek más bánásmódra számíthatnak.
Képzeljünk el egy világot, amiben a nők nem beszélhetnek egymással. Nem hallhatják egymás hangját. Nem kérhetnek, nem adhatnak tanácsot. Nem kérdezhetik meg, miért sír a másik. Hogy mi az a folt, amit az arcán takargat. Nem mondhatja el, ha fáj, nem mesélhet arról, milyen napja volt. El tudjuk ezt képzelni egyáltalán? Valószínűleg nem. Pedig valahol ez már valóság.
A tudomány régóta vitatkozik azon, hogy vajon ténylegesen javított-e az afgán nők helyzetén az amerikai megszállás. Ahogy azon is, tudhatja-e valaki, aki nem ott él, hogy miként lehet(ne) megmenteni az elnyomottakat. És egyáltalán: hogyan lehet ezt jól csinálni. Kulturális antropológus szakszerzőnk egy picit távolabbról néz rá a kérdésre, amely most, az amerikai kivonulás után aktuálisabb, mint valaha.