„Anyukám azt mondta, kitört a III. világháború” – Emlékeink a szeptember 11-i terrortámadásokról

–

Azt, hogy mekkora veszteség és csapás érte nemcsak az Amerikai Egyesült Államokat, hanem az egész nyugati világot huszonhárom évvel ezelőtt, mindannyian a bőrünkön érezzük ma is. Azok is, akik még nem éltek, vagy csak nagyon kicsik voltak ahhoz, hogy akkor és ott felfogják a történteket. Én csak négyéves voltam azon a szeptember 11-én, és anyukám elmondása szerint – aki viszont nagyon jól emlékszik arra a napra – épp az óvoda udvarán rohangálhattam, amikor megérkeztek az első hírek a támadásról. Ő otthon volt nyolc hónapos terhesen, és iszonyatosan megrémült attól, amit a CNN-en látott.

Hasonló érzésekről mesélnek a kollégáim is, akik szintén tisztán emlékeznek 2001. szeptember 11-re. Az ő történeteik következnek.

Gyárfás Dorka

Én még a Vivánál voltam műsorvezető akkor, és Sebestyén Balázzsal épp egy Megálló-adást vettünk fel a Nyugati téren, a mai Decathlon teraszán. Ott, a forgatás szünetében közölte egyszer csak a stábbal a műsor szerkesztője a hírt, és emlékszem, ő azonnal felfogta a jelentőségét, de én első hallásra nem értettem, miért mondja ilyen halálra váltan. Telefonon kapta a fülest, akkoriban még nem voltak okostelefonok. Mindenesetre mire hazaindultam a három utcával odébb lévő otthonomhoz, már én is féltem attól, hogy a világ többé nem biztonságos hely, hogy bármikor bármi megtörténhet, és emlékszem, nem is haza mentem először, hanem apukámhoz, aki egy utcára lakott tőlem. Ott nyugodtam meg valamelyest, bár nyilván vagy százszor végignéztük aznap este a felvételeket a tévében.

Krajnyik Cintia

Én majdnem tízéves voltam, és épp táncóráról jöttem ki, amikor az edzőterem recepcióján mutatták a tévében, hogy terrortámadás történt, és összedőltek az ikertornyok. Semmit nem értettem az egészből, fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, csak azt érzékeltem, hogy ez valami döbbenetesen félelmetes és szomorú dolog egyben.

Anyukám azt mondta aznap délután, hogy ezzel kitört a harmadik világháború. Akkor ezt sem értettem, hogy mit jelent.

Kökéndy Ákos

Egy kis parasztházban éltünk akkor a jövendőbelimmel. Egyedül voltam otthon, amikor a rádióban elindultak a hírek. Nem volt tévém, így nem láttam semmit, de a folyamatos rádiós híradás pont elég volt. Fel-alá járkáltam az előszobában. Próbáltam valahogy lenyugodni, és akkor eszembe jutott, hogy felhívom édesanyámékat. Egy hete írtam meg nekik levélben, hogy eljegyeztem a kedvesemet és decemberben összeházasodunk. Tudtam, hogy örülni fognak, szerettem volna, ha legalább telefonon hallom az örömüket.

– Mit szólsz, mama, a nagy hírhez?

– Borzalom, kisfiam! Milyen jövő vár ránk?

– Azt hittem, örültél a levelemnek.

– Ja, a leveled? Gratulálok, kisfiam! Nagyon örülünk! Jaj, ne haragudj, csak apáddal nézzük a tévében ezt a borzalmat…

Ezután egész este arra készültem, hogy másnap gimnazistákkal kell beszélnem arról, hogy megváltozott a világ. Attól tartottam, hogy az erőszakra erőszak lesz a válasz.

Szabó Anna Eszter

Mi a nagymamámmal a Terra Nostrát néztük épp. Giuliana és Mateo végre egymásra találtak, egy dézsában fürödtek nagy boldogan, hónapok óta vártunk erre az idillre. Először alul jelent meg a felirat, nem is foglalkoztam vele. Aztán megszakították az adást. Nagyon mérges voltam, és zaklatott, felrémlett a Kacsamesék-trauma is. Fogalmam sem volt, mi ez az egész. Aztán amikor beléptek a szüleim a szobába, és elsápadtak, leesett, hogy itt most több történt, mint azt sejteni véltem. Az azt követő napokat a CNN előtt töltöttük.

Sosem fogom elfelejteni azokat a felvételeket, képeket.

Csepelyi Adrienn

Épp hazaértem a suliból, mentem fel a koliban a tanári felé vezető lépcsőn, és azt láttam, hogy egy csomó ember áll a tévé előtt teljes döbbenetben. Amikor az ügyeletes mondta, mi történik, elsőre fel sem fogtam, de a második gép elég egyértelművé tette sajnos. Most is látom magam előtt, ahogy ott bámuljuk a képernyőt, és egyszerűen nem tudunk megszólalni. 

 

Both Gabi

Berlinben laktunk épp, és én már kilenc napja nem dohányoztam. Bármelyik pillanatban és bármin elsírtam magam, mert annyira hiányzott a nikotin huszonkét évnyi füstölés után. Akkoriban még az életünk része volt a tévénézés, meg a napilapok olvasása. Már nem tudom, miért kapcsoltam be a tévét, talán az időjárás-jelentésre voltam kíváncsi. Az első csatornán láttam egy repülőt a képernyőn, amint belerepült az ikertornyokba. Nem értettem, azt hittem, valami katasztrófafilm, aztán bárhova kattintottam, mindenütt ugyanazt a képet láttam.

Lassan esett le, hogy ez a valóság. Berohantam a volt férjem szobájába, és attól kezdve a CNN-t néztük egész nap, egész éjjel. Alig hittük el, amit láttunk.

Folyamatosan potyogtak a könnyeim, és sokszor megfordult a fejemben, hogy mégiscsak rágyújtok… Brutálisak voltak a képek, és brutális volt a tudattal élni, hogy mennyi ember halt meg a terror miatt. Nagyon szégyellem magam, de heteken át rettegtem, ha egy iszlám világból érkező férfi jött velem szemben az utcán. És Berlinben ez nagyon sűrűn előfordult…

Fiala Borcsa

Nem sokkal korábban kezdtem el dolgozni egy gimnáziumban angoltanárként, huszonhárom évesen. Nagyon feszengtem ebben a szerepemben, egyáltalán nem éreztem még a katedrára valónak magamat, sehol nem volt meg bennem a komolyság, a hivatalos kisugárzás, felnőttség, meg ami(ről úgy gondoltam, hogy) dukál. Az angolórám kellős közepén szólt az iskolarádióból az igazgatónő, hogy a tragédia miatt tiszteletadásképpen most mindannyian álljunk fel egy perc néma vigyázzállásba. Ezt az én osztályomban nekem kellett koordinálnom, úgyhogy sajnos nekem a legelső emlékem ez: próbálom eljátszani a tanárt, és miközben az osztályom némán áll, én az ablak felé fordulok, hogy ne lássák az idegesen vigyorgó fejemet, hogy jézusom, hová kerültem, mit keresek itt, és le ne bukjak az imposztorságommal.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Én egy PR-ügynökségnél dolgoztam akkor, amerikai volt a főnököm. Őt hívta valaki, hogy kapcsolja be a tévét. Először azt hittük, hogy baleset, majd, amikor a második toronyba is belement a gép, akkor kezdtek el a tudósítók terrortámadásról beszélni. A főnökünk hívta a családját, de nem tudta elérni őket egy ideig. Este a híreket néztem a barátnőmmel és a férjével, nagyon félelmetes volt az egész.

D. Tóth Kriszta

Az RTL Híradó riportereként dolgoztam, épp Szabadi Béla földművelésügyi államtitkárral készítettem interjút valamilyen sertéstenyésztési botrányról. Mire visszaértem a newsroomba, a kollégák hívtak, hogy ez a téma kuka, ne kezdjem el az utómunkát, helyette menjek sminkbe azonnal, mert be kell ülnöm műsort vezetni a Breaking Newsba addig, míg a két híradós sztár, az Erős–Szellő-páros be nem ér.

Úgyhogy beültem. De előtte felhívtam a nagynénémet, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e a New Yorkban élő unokaöcsémmel.

Kégl Ágnes

Mi a gimis pajtasommal a Westendben lófráltunk, amikor megláttuk, hogy az egyik sportbolt előtt hatalmas csődület van. Az emberek bent egy tévét néztek, de egy másik, kifelé fordított képernyőn csak egy reklám ment – nem értettük, hogy mire fel az izgalom. Aztán bementünk, és azonnal megértettük. Nagyon határozottan emlékszem Erős Antónia komoly arcára és arra az érzésre, hogy valami megváltoztathatatlanul borzalmas történt.

Utána egy elektronikai eszközöket forgalmazó boltban bebújtunk a tömegen keresztül az egyik asztal alá, és ott néztük tovább az eseményeket, mígnem hazaindultunk. Egész úton arról beszélgettünk, hogy vajon lesz-e világháború, és lesz-e még valaha béke.

Szentesi Éva

Tizennégy éves voltam, és pont a Művészeti alkotótáborában voltam az új osztálytársaimmal, elvarázsolva, mert annyira lenyűgözött az új közegem, a feladatok, a művésztanárok, a ránk váró, izgalmas öt év. A tanári szobába tömörült be mindenki, miután megtudtuk, mi történt. Egy apró tévén néztük a tanáraink mögött a tornyok leomlását. Soha nem felejtem el a felnőttek arcát. Igazából egy idő után már csak őket figyeltem, mert az teljesen hihetetlen volt, amit a rendkívüli híradóban láttunk. Mintha egy filmet vetítettek volna.

Tóth Flóra

Én fizikaórán ültem, amikor bemondták az iskolarádióban. Gyorsan bekapcsoltuk a százéves képcsöves tévét, és a fizikatanárunk, aki nagyon tájékozott, okos ember volt (és biztos most is az), pikk-pakk felvilágosított bennünket, hogy ez nagyjából mit jelent.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak.

Akkoriban kezdtem el iskolaújságot csinálni, és emlékszem a dilemmára, hogy erről akkor most hogyan kellene, lehetne megemlékezni. (Arra sajnos már nem, hogy mi lett végül.)

Pásztory Dóra

Én edzés előtt ültem a szobámban a rattanfotelomban, néztem az ezüst minitévém képernyőjét, és azon gondolkodtam, hogy egy ilyen esemény elég kifogás-e arra, hogy otthon maradjak. Tizenhét éves voltam. Próbáltam felfogni, mi történik, de egyáltalán nem sikerült befogadnom, teljesen éretlen voltam rá. Nem értettem, fogalmam sem volt a világpolitikáról, talán addig azt sem tudtam, ki az amerikai elnök és mi az a terrortámadás. Arra sem emlékszem, hogy végül mentem-e edzésre, vagy sem, de inkább arra gyanakszom, hogy igen. Ma is megdöbbent, milyen információszegény burokban éltem.

Kurucz Adrienn

Fiatal újságíró voltam, és egy tanulmányúton voltam épp Szlovákiában, amikor az egyik vendéglátónk szólt, hogy kapcsoljuk be azonnal a CNN-t. Azt a napot, úgy emlékszem, a képernyő előtt töltöttük a kollégákkal. Az első reakcióm az volt, hogy felhívtam a szerelmemet. Aztán a szüleimet. Budapesten voltak, de mégis hallani akartam a hangjukat. Azonnal.

Ti is emlékeztek a napra? Meséljétek el nekünk kommentben!

Dián Dóri