„Mindenkit megöltek. Az utcákon és a boltokban már egy lélek sem volt. Aztán a házunkba is betörtek, és elszakították tőlünk az apám és a bátyám. Nem láttam őket többé. A szomszéd aztán azt mondta, hogy van egy hely, ahová kivégezni viszik az embereket, így anyám és a nőverem odamentek. Összetört szívvel tértek vissza” – mesélte könnyeit visszafogva egy ma már az Egyesült Államokban élő menekült nő, Huma a BBC egyik legnézettebb, 2001-es interjújában.

18 éves volt, amikor a tálibok megtámadták a faluját, és lemészárolták az ott élők nagy részét. A fiatal nő két másik sorstársával együtt arról számolt be, hogy a

fundamentalisták uralma alatt akár egy olyan – számunkra –apróság miatt is letéphették egy nő körmét vagy akár levághatták egy ujjpercét, mert körömlakkot viselt; nem nevethettek az utcán jókedvükben, és férfi kísérő nélkül még az utcára sem tehették ki a lábukat.

A rémálom most, húsz év után visszatérni látszik, miután a négymillió lakosú Kabult teljesen körbezárták és elfoglalták a tálib csapatok. Több friss beszámoló alapján, mintha a 2001 előtti képek ismétlődnének: otthonukból rabolják el a fiatal lányokat, akiket házasságra kényszerítenek, amely esetenként egyenlő a szexrabszolgasággal, fiútestvéreiket pedig sokszor a helyszínen kivégzik. Ezekben a „házasságokban” nemcsak a nemi erőszak válik mindennapossá, hanem a mentális kontroll is, hiszen ezeket a nőket át akarják téríteni az „igazi iszlám hitre”.

A 18 éves Masooma 2004-ben, akit férje büntetésképpen megégetett- Forrás: Getty Images/Paula Bronstein

Május vége óta már több mint negyedmillióan hagyták el Afganisztánt, attól félve, hogy újra visszatér majd az iszlám radikális, és időnként embertelen értelmezése, amely a büntetés olyan formáitól sem riad vissza, mint a csonkítás vagy a halálra kövezés.

A menekülők jelentős része nő és gyerek, akik rettegnek, hogy újra rabok lesznek saját otthonukban, ahol időnként még a behúzott függönyök mögött sem lennének biztonságban.

A jelenlegi helyzet szerint nincs mindenkinek lehetősége elhagyni az országot a nyugatról érkező repülőgépekkel, és akik még el is jutnak valahogyan egy biztonságos állam határáig, nem biztos, hogy maradhatnak is.

Kabulból menekülő afgán családok 2021. augusztus 12-én - Forrás: Getty Images/Paula Bronstein

Az amerikai csapatok két évtizeddel ezelőtti bevonulása után lassú lépésekben, és főként a fővárosban, de történt némi előrelépés a nők jogait illetően: alacsony számban ugyan, de bekerültek a politikai életbe, a kormány tagjai közé, és mindenekelőtt az iskolapadokba. Ez utóbbi, a nők oktatása, a tálib vezetés alatt tiltott volt, amennyiben egy lány már betöltötte nyolcadik életévét – kivéve, ha a Koránt akarta tanulmányozni, hiszen arra, bár különleges kivételként, de volt lehetőség. A változás apró léptei pedig egy húsz éve tartó bátor küzdelem eredményeként tették egyre élhetőbbé a mindennapokat. 

Fontos kiemelni, hogy Kabulon kívül Afganisztán nagy részén nem volt elég a kormány hatalma ahhoz, hogy valóban betartassák a nők jogaira vonatkozó új rendeleteket.

A nemi erőszak elkeserítően gyakori maradt, még a fundamentalisták ötéves uralma után is, ahogyan a becsületgyilkosságok, a családon belüli verbális, lelki és fizikai bántalmazás (a WHO 2015-ös jelentése alapján ez az afgán nők 90 százalékát érintette), valamint a kényszerházasságok is.

A válás pedig ritkán merül fel mint lehetőség, ha zátonyra fut egy házasság, mert, ahogyan egy régi afgán mondás is tartja: „Egy nő csak fehér menyasszonyi ruhában hagyhatja el az atyai házat, visszatérni pedig csak fehér lepedőben lehet”. Ugyan ma már jogilag lehetséges a válás, azonban akik ezt az utat választják, azoknak olyan, (a nyugati nők számára) mindennapos dolgokért is komoly küzdelmet kell folytatniuk, mint a lakásbérlés.

„A családom adott férjhez, amikor 19 voltam, de két évet sem bírtam ki mellette, úgyhogy elváltam” – mondta a Guardiannek egy Tahira nevű herati nő, éppen a kabuli események előtt néhány nappal. A fiatal nőt döntése miatt kitagadta a családja. „Nem ettek egy asztalnál velem, és nem nyúltak az ételhez sem, amit én főztem. Azt mondták, elvált nő vagyok, ezért amit főzök, tisztátalan.” Tahira végül úgy döntött, hogy elhagyja a szülői házat, és a fővárosba költözik, ahol szabadon élheti életét.

„Ha a tálibok beveszik Kabult, nem engedik többé, hogy független életet éljünk. Még a lakásunkat sem hagyhatjuk majd el, ha nem lesznek mahramjaink, vagyis férfi kisérőink” – tette hozzá.

Noha a fentiek tudatában nyugati szemmel elsőre talán fel sem lehet mérni, mégis óriási különbség volt a 2001 előtti és utáni állapotok között. A kilencvenes években ugyanis az iskola mellett a munkától és arcuk fedetlenségétől is el voltak tiltva az afganisztáni nők. A világ szemében a hagyományos, súlyos anyagból készült kék burka képe évtizedeken át egyet jelentett az afgán nőkkel. A tradicionális viseletnél az arcot egy, a szemeknél sűrű, hálószerű rész fedi, amely viselőjének ugyan engedi látni a külvilágot (valamennyire), de a kíváncsi szemek még az alatta rejlő személy körvonalait sem fedezhetik fel. Ez az a viselet, amit a tálib rezsim kötelezőként írt elő minden nő számára, ugyanis szerintük „egy nem rokon nő arca kísértést jelenthet egy férfi számára”.

Aki ellenszegült, annak verés járt. Ugyan néhányan, vallásos meggyőződésből, később is viseltek ilyen ruházatot, Kabul utcáin egyre kreatívabb és divatosabb megoldásokkal találkozhatott az arra utazó, amelyek az arcokat már szabadon hagyták.

Afgán nők kék burkában 2004-ben - Forrás: Getty Images/Shaul Schwarz

A burkák ára ez elmúlt napokban a duplájára nőtt, annyira megugrott irántuk a kereslet. Az afganisztáni nők készülnek a tálibok és az ő szabályaik visszatérésére, talán számukra ez lehet a páncél, ami némi védelmet nyújthat a fanatikusok ellen. Kérdés, hogy milyen áron.

Egy – szintén a Guardiannek nyilatkozó – fiatal nő, Miriam, arról számolt be, hogy úgy tűnik, mégsem dobhatták el örökre a régi, vastag burkákat. „A férjem megkért, hogy hordjak más ruhákat, mint eddig, és kezdjek el burkát viselni, hogy ne vonjam magamra a tálibok figyelmét, amikor a lakáson kívül vagyok.”

Kabulban a népesség kétharmada harminc év alatti, így sosem éltek a tálib uralom alatt, idegen számukra ez a fajta kontroll.

„Nekem nincs is otthon burkám, és nem is szándékozom venni. Nem akarok egy függönyszerű anyag mögött bujkálni” – mondta egy 26 éves egyetemi hallgató, Habiba a brit lapnak. „Hiszen, ha burkát hordanék, az azt jelentené, megadtam magam a tálib kormánynak. Hogy felhatalmaztam őket, hogy irányítsanak engem. Ezt hordani egyenlő egy börtönbüntetés megkezdésével, amit a házamban fogok letölteni. Félek, hogy elvesztem azt, amiért olyan keményen küzdöttem.”

Azokon a területeken, amelyeket a tálibok elfoglaltak, már új törvényeket vezettek be, amelyek magukban foglalják a burkaviselést és a fent említett, lakhely elhagyásra vonatkozó tilalmat, amennyiben az illető egyedül indulna el otthonról. A lányokat már nem engedik vissza az iskolákba, a nőket a munkahelyeikre, az évtizedek alatt kivívott jogokat pedig úgy tűnik, napok alatt porrá zúzzák. Az újra arctalanságba burkolózó áldozatok szeme láttára.

Garamvölgyi Flóra

További forrás: M. J. Gohari (2000). The Taliban: Ascent to Power

Kiemelt kép: Getty Images/Paula Bronstein