–

A legszörnyűbb dolog, ami egy anyával történhet, ha túléli a gyermekét

Olyan tragédia ez, amit a világon senkinek sem kellene megtapasztalnia. Olyan hiány, amit – kárpótolja az embert később bármennyi jóval is az élet –, sosem lehet betölteni. Ez a seb addig sajog kitartóan és el nem múlóan, amíg az ember él – merthogy él tovább…

„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk. Bármi történhet velünk, a nap felkel másnap is, a szívünk tovább dobog, a tüdőnk levegőért sóhajt, így néha hiába szeretnénk meghalni, mégis élünk tovább. És van olyan is, mikor eldöntjük, hogy élni akarunk. Én tudatosan választottam az életet, és nem csupán azért, mert van még két fiam. Magamért akartam továbbélni. Tudom, hogy tartozik még nekem az élet. Tartozik nekem örömökkel, szépségekkel és idővel. Sok idővel, ami alatt képes leszek megbékélni, ami alatt kárpótol a veszteségért, hogy meg tudjam bocsátani neki, hogy a fiamat elvette.”

Tán nem is látjuk a jeleket, csak utólag

Angela nyaralást tervezett a három fiával, és mivel Málta egy korábbi utazása során egyenesen elvarázsolta, nekik is szerette volna megmutatni. Ezúttal azonban egy ötlettől vezérelve nem pár napban gondolkodott, hanem egy egész hónapra szervezte az utazást. Szerette volna, ha a fiúk megtapasztalnak egy másik kultúrát, pihennek, közelebb kerülnek egymáshoz és kizökkennek a saját hétköznapjaikból – utóbbiról úgy érezte, leginkább legidősebb fiára, a kamasz Bencére férne rá. Egy felejthetetlen élményt készült ajándékozni a gyerekeinek, mint bármelyik szülő. Az ember nem úgy készül ezekre az eseményekre, hogy a legrosszabbra gondol, és hiába hatotta át már az egész utazásra való felkészülést valami baljós feszültség, hiába szembesültek újabb és újabb váratlanul felbukkanó problémákkal, a vágy a jóra, a remény valahogy mindig erősebb volt.  

„Tán nem is látjuk a jeleket, csak utólag. Utólag sírunk: Uramisten! Miért nem indultam el? Vagy épp ellenkezőleg: Miért indultam el? Miért nem láttam, hogy valami készül? Keressük azokat a pontokat, amikor még visszafordítható lett volna minden.

Okokat keresünk és felelősséget. Sírunk és dühöngünk, hiszen minden nap, amin tragédia történik, pont úgy indul, mint bármelyik másik. Mint bármelyik jelentéktelen, könnyű nap.

Most én is itt ülök a sok »ha« fölött és azt mondom, egy hajszálon múlt. Olyan kicsi kellett volna, hogy másfelé folyjon tovább a történet. Olyan kicsi véletlen elég lett volna, hogy a sok egy irányba futó szál végül ne csomózódjon ebbe a gubancba. Egy aprócska homokszem, ami bekerül a halál tűpontosan kidolgozott tervébe, ennyi kellett volna.”

A baleset a nyaralás második hetében történt, a feltámadó szél egy örvényfolyosót képzett a tengerben, ahol Bence és fiatalabb testvére fürödtek. Ákosnak erőnek erejével sikerült a partra úsznia, Bencét azonban elragadta a tenger – napokkal később sodorta csak ki. Angela megrendítően őszintén ír magáról a tragédiáról, a fel-feltámadó kételyeiről azzal kapcsolatban, ki a felelős ezért a szerencsétlen balesetért, ahogy arról is, milyen érzés újra és utoljára a közelében lenni és megszorítani a gyereke kezét.

„Ha neki volt ereje visszajönni hozzám, akkor nekem is tudni kell őt még egyszer megsimogatni. Tudnia kell, mielőtt elhagyja ezt a világot, hogy én őt minden állapotában és minden körülmények között szeretem. Erre vágyik minden gyerek (…) Vissza akart jönni hozzám, átadni még egy kicsit magából, érezni a kezemet, a hangomat hallani, és tudni, hogy szeretem őt most is, így is, halottan, hidegen, lehunyt szemmel. Megérintem a kezét. Hideg, nagyon hideg, ingerem van hát, hogy belezárjam a tenyerembe, fogjam szorosan. Nem tudom, mit akarok, felmelegíteni az övét, vagy lehűteni a magamét. Kapcsolódni akarok hozzá.”

„Én sírhatok, elakadhat a szavam, lehet hiányos az illemtudásom. Nem számít. Nekem meghalt a fiam. Csak ez számít.”

Míg a hazai sajtó a legnagyobb fájdalmában ízekre szedte a családot, addig a tragédia helyszínén mindenféle gyakorlati és érzelmi támogatást megadtak nekik ahhoz, hogy átsegítsék őket életük legnehezebb időszakán. Ezzel kapcsolatban a könyvben nemcsak annak jut fontos szerep, hogyan viszonyul a társadalmunk magához a halálhoz, hanem a gyászhoz és a gyászolókhoz is: hogyan nyújthatunk nekik valódi segítsége? Mit várunk el tőlük? És hogyan vagyunk képesek ezekkel az elvárásokkal a legnagyobb fájdalmukban csak még tovább növelni a frusztrációikat?

Pedig a halálnál – ahogy a születésnél is – nincs semmi, ami intimebb és személyesebb lenne. És mindenkinek magának kell megtalálni a gyászfolyamatban azt, ami valamennyi vigaszt nyújt – a konvenciókon és az elvárásokon túl. Hogy ezt az istenhitben vagy másban találja meg, arra mindenkinek magának, saját jogon kell választ adnia.

Terápiás írás, terápiás olvasmány

Miközben Angela hihetetlenül őszintén és bátran vezet minket át élete legborzasztóbb időszakán, újra és újra szembenézve annak minden részletével, és választ keresve az összes kételyére (elég jó anya és feleség volt-e, meg tudta-e volna akadályozni a tragédiát, mi lett volna, ha…?), olvasóként mégsem érezzük úgy, hogy magába temetne a fájdalmával. Sőt, annak ellenére, hogy a veszteség, amit anyaként – és nem olyan sokra rá feleségként is – átélt, elképzelhetetlen, mégis óriási életigenlés hatja át az írását. Szerinte ugyanis mi dönthetünk arról, hogyan élünk tovább – még egy ilyen tragédia után is: csinálhatunk magunknak poklot itt, a földön, vagy elfogadhatjuk és élvezhetjük a szépet, amit az élet még adni képes: felállhatunk és építkezhetünk a fájdalmunkból, kereshetünk vigaszt, örömöt, és remélhetjük, hogy a történetünkkel másoknak is erőt adhatunk.

„Ők (Angela fia és férje – a szerk.) már nem lesznek itt, bárhogy szeretném. Az élet ezt hozta. Két fiam van, aki él. Velük tervezek, velük építkezek. Talán kihozzuk ebből a történetből a legjobbat, amit kihozni lehetett. A szél olykor feltámad, de már rutinosak vagyunk. Felkapaszkodunk a hátára, és inkább vele szállunk, semmint hagynánk magunkat sodorni.”

Filákovity Radojka

Angela Murinai: Mikor feltámad a szél, Libri Kiadó, 2021

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Kat J