Szex, drogok, modern, buja nők: a XIX. század punkjai a Vágyott szépség című kiállításon

–

„Az emberi szellem legnagyobb tette ezen a világon az, hogy lát valamit, és egyszerűen elmondja, mit látott.” 

(John Ruskin)

Ezzel az idézettel kezdődik a Vágyott szépség című kiállítás pazar katalógusa. Művészek százezrei mondják el évezredek óta (de talán még annál is régebben), mit láttak, és néha nehéz megmagyarázni, miért tetszik egyikük közlése, és miért kapunk hidegrázást a másikétól.

Már nem tudom felidézni, mikor láttam először preraffaelita festményt (gondolom, az iskolában, valamelyik tankönyvben), de az egészen biztosan kialakult bennem az első pillanatban, hogy ez az én közlésem. Benne van minden, amit izgalmasnak tartok a művészetben:

tartalom, modern forma, technikai virtuozitás, sok-sok felfedezésre váró részlet – mindehhez pedig (és ebben oly különleges a preraffaelita mozgalom) szemkápráztató szépség párosul. Ami nem értékmérő ugyan a művészetben, néha mégis jólesik a szemnek és a léleknek.

Az első jótanácsom azoknak, akik ismerkednek a preraffaelita festészettel: lassítsanak le. Ez egészen másfajta élmény, mint a most záró Sean Scully vibráló kortárs tárlata, idő, csend és nyugalom kell hozzá – ugyanakkor épp ez az előnye is. Az ember kénytelen lelassulni és kikapcsolni ezeknek a remekműveknek a társaságában, így a kiállításjárás egyfajta meditációvá válik.

Ha eddig nem volt szokásotok egy-egy nagyobb vászon előtt csendben üldögélni, most próbáljátok ki. Varázslatos érzés: mintha valami fura készülék előtt ülnétek, ami alapvetően nem csinál semmit, mégsem lehet mással foglalkozni mellette.

A hatás önműködő, ahhoz azonban, hogy teljesebb élményt kapjatok, adok néhány támpontot. (A kiállított műtárgyak mellett egyébként rengeteg információt találtok, és külön izgalmas, hogy a társadalmi kontextust is érintik a leírások, különös tekintettel a női egyenjogúságra.)

Kezdjük az alapoktól: kik ezek és mit akarnak?

William Holman Hunt, John Everett Millais, Dante Gabriel Rossetti, William Michael Rossetti, James Collinson, Frederic George Stephens és Thomas Woolner 1848-ban alapította meg a Preraffaelita Testvériséget. Az alapítók közül többen kiváltak, más pályát kerestek, aztán más festők érkeztek közvetlenül vagy közvetetten, például Ford Madox Brown, Arthur Hughes, Edward Burne-Jones, William Morris vagy John William Waterhouse. A kiállítás szuper infografikával szemlélteti, mi zajlott Magyarországon és mi Angliában a megalakulást megelőző években, érdemes végigböngészni.

A preraffaeliták a középkori, illetve a kora reneszánsz, Raffaello előtti művészetet tekintették példaképüknek, ebben pedig, hangozzék bármily furcsán, volt egy jó adag lázadás.

Ami összeköt: a lázadás

A Preraffaelita Testvériség megalakulásakor a Royal Academy Of Arts volt az irányadó: az itt képzett festőket arra oktatták, hogy kereskedelmi szempontból sikeres karriert építhessenek, és a szakmai igényeknek is megfeleljenek. Az akadémia fejesei pedig Raffaellótól eredeztették a „valódi” művészetet. Innen a név: a testvériség tagjai ugyanis (akik közül többen az intézménybe jártak, például John Everett Millais, aki csodagyerekként tizenegy évesen nyert felvételt) nem látták az egyediséget ebben a jól bevált, de némileg valóban egyenfazonra nyírt rendszerben.

A testvériség tagjai tehát szolid punkokként szembementek az akadémiai elvekkel, és ezzel első körben nevetség tárgyává váltak, a másodikban izgalmas újdonságnak tekintették művészetüket, végül pedig – noha mindig is különutasként maradtak meg a művészettörténetben – több későbbi stílus képviselőire voltak óriási hatással.

A cikk elején idézett műkritikus, John Ruskin szépségről alkotott elképzelései voltak iránymutatók a preraffaeliták számára, Ruskinban pedig fontos támogatóra leltek törekvéseik. Más kérdés, hogy később már nem voltak ilyen jó fejek vele, legalábbis a szerelmi életükben biztosan nem.

Régi témák – kis csavarral

A testvériség tagjai sokat elmélkedtek arról, mi az, ami maradandó a művészetben. „Halhatatlanok” néven nevezték azokat (például Shakespeare-t, Dantét, Tennysont), akiknek irodalmi művei lenyűgözték őket, és amelyeket rendszeresen feldolgoztak saját képeiken. A preraffaeliták emellett maguk is írtak, az alkotásról tehát igen komplexen gondolkodtak.

Emellett gyakoriak a bibliai témák is – ugyanakkor azzal, ahogyan ezeket megfestették, jókora botrányt keltettek: hol a profán ábrázolásmód, hol Jézus külseje verte ki a biztosítékot a bigott közönségnél.

Például Millais A nyugalom völgye című festménye két sírásó apácát ábrázol – képzelhetitek, hogy mekkora raplit csaptak egy csomóan, amikor meglátták az apáca felgyűrt ruhaujja alól kivillanó izmokat! Te magasságos!

Vagy vegyük Rossetti Angyali üdvözletét: az addigi normától eltérő módon Mária vetetlen ágyban, riadt tekintettel fogadja a mennyei hírnököt, nincs szó semmiféle üdvözült mosolyról vagy átlényegülésről: egy félénk, álmából felzavart fiatal lányt látunk, aki rémülten szembesül azzal, mi vár rá, ha az örömhírt meg akarja majd magyarázni jegyesének.

Végül pedig a középkori mítoszok, legendák is megihlették a preraffaelitákat, ami egyébként teljesen koridegen, ha azt vesszük alapul, hogy épp az ipari forradalom kellős közepén járunk, Angliát sorra hagyják el az emigránsokkal teli hajók Amerika felé, a városokban dúl a szegénység, virágzik a prostitúció, a kontinensen pedig sorra törnek ki a forradalmak és szabadságharcok.

Az ősi mondakincshez visszanyúlni ezekben az időkben, illetve a sokasodó gyárkémények tövében természeti festészetet erőltetni minimum formabontó volt, de valójában bátran tekinthetjük egyfajta eszképizmusnak.

Forradalmi, mágikus nőkép

A preraffaeliták egyik számomra legizgalmasabb vonása az, hogy egészen máshogy viszonyultak a nőkhöz, mint az addigi stílusok képviselői (és itt most kimondottan az ábrázolásmódról beszélek, a többi ennél összetettebb). A preraffaelita nőideál szembemegy a kor divatos esztétikájával, amely szerint a nő legyen kecses, törékeny, gyereklányszerű, és ne uralja a teret se a vásznon, se az életben.

Rossettiék nőalakjai kifejezetten erős, egészséges testalkatúak – nézzétek meg például a nyakukat: olyanok, mint az átlagembereké, nem Photoshop 1.0-val hattyúvékonyra festett vonalak. A szemek döbbenetesen kifejezőek, titokzatosak, a szemöldökök dúsak, határozott ívűek, az ajkak pedig – nos, ennyire érzéki, telt, buja ajkakat azóta se nagyon találni a múzeumokban.

A korábban eszményített angyalszőke helyett ezeket a festményeken a vörös hajzuhatagok (igen, zuhatagok) dominálnak, ez pedig újabb jelentésréteget von a képek köré: a vörös haj akkoriban nagyon erősen kötődött a boszorkánysághoz és az okkultizmushoz, szóval van ezekben a nőkben valami mágikus, és ezt a művészek ki is domborítják.

Külön érdekes, hogy a preraffaelita festményeken a nők szinte nyakig fel vannak öltöztetve mindenféle drága kelmékbe, mégis elképesztően szexik. Ez az egyik legmodernebb dolog szerintem velük kapcsolatban: nem tárgyiasítják, nem biodíszletként használják a nőket képeiken.

És a szerepük is sokféle: végzet asszonya, életét feláldozó szűz, félresiklott életű vagy kitartott nő – és van, ahol ez nem világos, egy képnek többféle olvasata is lehet. A Haszontalan lány című Ford Madox Brown-kép (az egyik kedvencem) egy tanulás közben unatkozó rosszcsontot mutat meg – őszintén, mintha csak én lennék matekórán. Imádom.

Millais Szabadon bocsátó üzenet című képén a feleség ölben tartja alvó gyermekét, és épp kihozza a börtönből férjét: ha a történelmi körítéstől eltekintünk,

egy erős nőt látunk, aki támasza a vállára boruló férjnek, és nem csupán a kompozíció, hanem a család középpontja is. Ez pedig meglehetősen szokatlan, ha belegondolunk, hol tartott 1853-ban, a festmény elkészültekor a női egyenjogúság.

A preraffaeliták rendszerint szegényebb sorból származó modelleket kerestek műveikhez, ragaszkodtak a különleges vonású szépségekhez, nem engedték, hogy más stílusban alkotó művészeknek is modellt álljanak. Gyakran szövődött köztük szerelmi vagy szexuális viszony (Elizabeth Siddal és Rossetti között például). Ez a része persze sok kérdést felvet (Pygmalion, helló), az viszont tagadhatatlan, hogy modelljeiket taníttatták, és többségük bátorította is az önálló alkotásra. 

Jó, de mi ebben a látványban annyira extra?

Sok oka van, hogy a preraffaelita képek olyan különösnek tűnnek, az egyik legfontosabb az, hogy az akkoriban megszokottal ellentétben a festők nem sötét, hanem fehér alapra festettek. Ez a kiállításon jól látható Ford Madox Brown Vigye a fiát, uram! című festményén, amelyet az alkotó nem fejezett be, így a nőalak ruhája helyén előtűnik a fehér alapozás. Ez elsőre talán jelentéktelennek tűnhet, egyáltalán nem az viszont, ha megfigyeljük, milyen elképesztő fényhatásokat voltak képesek így elérni a preraffaeliták: Rossetti Beata Beatrix című festménye (később még lesz szó róla) például szinte izzik, világít a kiállítótérben – és ez a hatás nagyon gyakori a testvériség tagjainál.

William Holman Hunt Claudio és Isabella című festményén (ami különösen szépen van megvilágítva a Nemzeti Galériában) szinte fényképszerű az ablak és az azon át látható virágzó fa.

A preraffaeliták kifejezetten szerették az ásványokat, drágaköveket idéző színeket, emiatt képeik szemkápráztatóan élénkek.

Épp ezen a nyomvonalon indultak el az impresszionisták is: az ő festményeik hatása azért okozott akkora purparlét a múzeumokban, mert ahhoz hasonló vibráló, élénk, életteli színekkel addig ekkora dózisban még soha nem találkozhattak a nézők. A preraffaelitáknál már ízelítőt kaphatunk ebből.

Emellett pedig – noha nem ezt tanuljuk az iskolában – nem az impresszionisták voltak az elsők, akik a plein air festészetnek hódoltak: a preraffaeliták már a XIX. század közepén kivonultak a természetbe alkotni.

Oké, ez engem nem győzött meg, mit nézzek még a képeken?

Például a lenyűgöző aprólékosságot: az utolsó levél, szirom, textília, minden, de minden analitikus részletességgel kidolgozva került vászonra. És tele van rejtélyekkel, megfejtendő részletekkel. Például ha kicsit utánaolvasunk a korabeli virágszimbolikának, rájöhetünk, hogy semmi sem véletlenül kerül egy adott képre. Kalitka, madár, az őrá vadászó macska, elhúzódó agár… Semmi sem ok nélküli! De még a ruhák színei is szándékosan olyanok, amilyenek, és nem csupán esztétikai okokból.

Érdemes elidőzni kicsit a Vigye a fiát, uram! című képnél, abban ugyanis az apa alakja a nő mögötti tükörben jelenik meg. Ez sokaknak ismerős lehet Jan van Eyck híres képe, az Arnolfini házaspár kompozíciójáról.

A konvex tükör a preraffaeliták egyik „mániája” volt, Rossetti például gyűjtötte is ezeket a tükröket, segítségükkel pedig képet lehetett festeni a képbe, behozni egy másik síkot a festménybe, és mindez persze egyfajta különös hangulatot ad a műnek – a tükör a hiedelem szerint a túlvilágba vezető kapu, ezért szokták például letakarni idehaza a tükröket, ha halott van a háznál.

És persze ott a bulvár

Amit szándékosan hagytam a végére, mert olcsó dolog volna ezzel reklámoznom a preraffaelitákat, holott művészetüktől is elválaszthatatlan a szex, a drog és a korabeli mércével mért rákendrol.

Szerelmi sokszögek, felbontott házasság, azon kívül született gyerekek, bonyolult szexuális és érzelmi viszonyok jellemezték a testvériséget, annak holdudvarát és modelljeit. Morfium, alkohol, dráma – volt minden.

Számtalan könyv, film, sorozat szól erről, érdekesek, érdemes is utánaolvasgatni, a preraffaelita festmények ugyanakkor nem a botrányok miatt lenyűgözőek. Akinek nincs ellenére egy kis eszképizmus ebben a kusza időben, ott a helye a kiállításon!

Amit ne hagyjatok ki semmiképp: üljetek le egy kicsit, és időzzetek el John William Waterhouse mesterműve, a Shalott kisasszonya előtt, és gyönyörködjetek.

„És lent a folyó mély, sötét, 
vizén – már látva végzetét –
emelte fel tekintetét,
s immár eképp nézte szép
Camelot városát.
És midőn leszállott a Nap,
eloldozá a láncokat,
s magával vitte őt a hab,
Shalott kisasszonyát.”*

Csepelyi Adrienn

* Vachter Ákos fordítása.