–

Petinek sok barátja volt a Katica óvodában, ahova járt. Mindenki szerette őt, az óvó nénik és a társai is. Az sem zavart senkit, hogy Peti kicsit különbözik tőlük: hogy a szeme mandulavágású, a füle eláll, hogy a lábai és karjai rövidebbek a többi gyerekénél. A nyelvét is gyakran kidugta, de nem gúnyolódásból, hanem mert kicsit nagyobb volt a tiédnél vagy az enyémnél. Ilyenkor az anyukája azt kérte, parkoljon be az a nyelvecske a garázsba, és Peti ilyenkor betolatott a nyelvével a szájába.

A világon számos olyan kisgyerek és felnőtt él, aki külsőre hasonlít Petire. Biztosan a ti környezetetekben, az óvodátokban, iskolátokban, talán a családotokban is él Down-szindrómás kisgyerek vagy felnőtt.

Aki így született, annak van egy plusz kromoszómája, amit akár jóságkromoszómának is nevezhetünk.

Hogy mi az a kromoszóma? Elég furcsa szó, ugye?

Képzeljetek egy végtelen hosszú krinolinfüzért, ami olyan icipici krinolinokból áll, amelyeket még mikroszkóppal se látunk. Ezek a kis egységek segítenek abban, hogy különböző tulajdonságokat örököljünk a szüleinktől. Néha több van belőlünk a szükségesnél. A Down-szindrómás gyerekek esetében is ez a helyzet. A legtöbb ilyen kisgyerek vagy felnőtt mindenkivel kedves, mindenkit megölelne, és soha nem ártana a légynek sem. Peti is ilyen kedves fiú volt, de ettől még nem mesélnék róla nektek, mert ez önmagában szép és jó, de ahogy Szabina néni szokta mondani, ettől, ugye, még nem megyünk a falnak.

Hogy ki az a Szabina néni, aki ilyeneket mond?

Szabina néni a dadus a Mókus csoportban. Amikor Peti azt kiabálta, hogy nézd, nézd, Szabina néni, mekkorát tudok ugrani, akkor Szabina néni mindig azt válaszolta, amit az előbb írtam. Hogy ügyes vagy, Petikém, de ettől azért még nem megyünk a falnak.

Volt azonban Petinek egy olyan tulajdonsága is, amire csak két éve, középső csoportban derült fény, és ami nagycsoportos korára már egész híressé tette őt az egész Katica óvodában. Elsős korára már ez egész kerületben megismerték, sőt én is értesültem erről. Ezért írom most bele Petit ebbe a mesébe.

Az egész Szabina nénivel kezdődött. Szabina néni egyszer a padon öltöztette Petit, mert lemaradt a többiektől, akik már sapkában-sálban várták, hogy az udvarra mehessenek. A dadus éppen felhúzta a dzseki cipzárját, Peti pedig félredöntött fejjel, figyelmesen vizsgálgatta őt.

– Megmondjam az igazi nevedet?

Szabina néni nagyot nevetett.

– Engem Szabina néninek hívnak.

Peti nem tágított. Kerek fejecskéjét közelebb tolta a dadushoz, homlokát hozzáérintette az övéhez, és azt suttogta:

– Neeem, te Zsuzsi vagy. Kertész Zsuzsi.

Szabina néni meglepetten bámult Petire. Amikor kisgyerek volt, a nagymamája, aki falun lakott, képtelen volt megjegyezni a Szabina nevet. Hiába igyekezett, mindig elfelejtette szegény, ezért elkezdte a legkisebb unokáját Zsuzsinak nevezni. Zsuzsi, azaz Szabina egész gyerekkorában kertész akart lenni, és most, hogy Peti emlékeztette erre, döbbenten csóválta a fejét.

Még akkor is csóválta, amikor az egész Mókus csoport levonult az udvarra, neki pedig össze kellett szednie a földről a sok ledobált holmit, és betenni a pad alá a széthagyott benti cipőket.

Egyszer Peti az anyukájával vásárolt a sarki kisboltban, és külön odavitte a pénztárhoz a Túró Rudiját, amit átnyújtott a pénztáros néninek. A pénztáros nénit különben csak mi nevezzük annak, mert valójában nem is néni volt, hanem egy huszonnégy éves fiatal lány, aki minden második nap itt dolgozott, hogy kicsivel több pénze legyen. Peti figyelmesen ránézett a szemével, amelyet mintha még össze is húzott volna kicsit, hogy jobban lásson, aztán megkérdezte:

– Megmondjam az igazi nevedet?

– Erzsi vagyok, csillagom – felelt a pénztáros, aki nem néni volt, hanem lány.

– Nem, válaszolta Peti. Te a Tangó Lola vagy.

A pénztáros lány kezéből majdnem kiesett a Túró Rudi, pedig az nagy kár lett volna, mert ha összetörik, nagyon nehéz kulturáltan kienni a papírból. Esténként ugyanis ez a lány tangózni járt, és mindig arról álmodozott, hogy mennyivel szebben hangoznék, ha a fantáziátlan Erzsébet helyett a Lola nevet adták volna neki annak idején a szülei. Azért is viselt nagy, aranykarikákat a fülében, hogy legalább egy icipicit lolásabban nézzen ki.

Miután Petiék kiléptek a boltból, egész délután azon gondolkodott, mondta-e valaha bárkinek, hogy ő tangózik, de nem emlékezett ilyesmire.

Peti apukája egyszer meghívta a kollégáját vacsorára. Peti szépen odaült az asztalhoz, még a lábával sem harangozott, és nem vágott bele a felnőttek beszélgetésébe. Megvárta, amíg megtárgyalják a fontos dolgokat, hiszen ez a Géza nevű bácsi közös üzletet akart kötni az apukájával. Peti anyukája abban bízott, hogy ezzel majd sok pénzhez jutnak, és vehetnek végre egy autót is. Éppen kimerte Petinek a madártejet, mert az volt a desszert, amikor Peti váratlanul megszólalt a tányér felett.

– Megmondjam az igazi nevedet? – nézett mosolyogva, szemét huncutul összehúzva a vendég bácsira.

Az anyukája és az apukája kíváncsian fordult felé, Peti pedig a bácsira mutatott:

– Te a Csaló Jóska vagy!

A bácsi zavartan felnevetett, és bevallotta, hogy neki valóban Józsi a második neve, de sohasem használja.

Este, amikor Peti anyukája leoltotta a gyerekszobában a villanyt, és leült Peti apukája mellé a nappaliban, azt suttogta, hogy talán mégsem kellene ezzel az emberrel üzletelni. Talán Petinek igaza van.

– Biztos, hogy igaza van – felelt az apuka, aki már tudta, hogy Peti sokkal többet lát a világból, mint amennyit a legtöbb ember érzékel.

Egy alkalommal Peti rettentően megfázott. Ez már később történt, akkor, amikor már iskolába került. Köhögött, fájlalta a torkát, és délutánra csúnyán belázasodott. Sem a kanalas orvosság, sem a hűtőfürdő nem vitte le a lázát. Késő este az apukája és az anyukája úgy döntött, beviszik őt az ügyeletre, nehogy nagyobb baj történjen.

A kórházban, hiába járt későre az idő, sokan üldögéltek a folyosón. Volt itt kisbaba, aki leesett a pelenkázóasztalról és most röntgenvizsgálatra várakozott az anyukája ölében. Volt egy kamasz lány is, aki csúnyán elvágta a kezét.

– Rajzolós Laura vagy – mondta neki halkan Peti, majd visszahanyatlott az anyukája vállára a láztól.

Rajzolós Laura, aki valóban divattervezőnek készült, hálából vett egy csokoládét Petinek az automatából, aztán elárulta, hogy őt igazából Edinának hívják, de ha egyszer híres lesz, ezek után biztosan felveszi majd a Laura művésznevet.

Peti nem tudta megenni a csokit, mert rettentő gyengének és álmosnak érezte magát. Becsúsztatta a zsebébe. Még vagy húsz percet kellett várakozniuk, mire bejutottak a doktor bácsihoz. Peti mosolygott, mint mindig, és nagyra nyitotta a száját, hogy megnézhessék a torkát.

– Ez, bizony, egy ronda megfázás – csóválta a fejét a doktor bácsi.

Fehér köpenyt viselt, és amíg arról magyarázott Peti anyukájának, hogy ő most bizony antibiotikumot fog felírni, addig Peti ügyesen elolvasta a köpenye hajtókájára tűzött nevet is. A bácsit úgy hívták, hogy dr. Kovács Károly.

Peti szeretettel nézett rá, és amikor lehajolt hozzá, meg is ölelte őt. Odanyújtotta a csokit, amit a folyosón Rajzolós Laurától kapott, és halkan a fülébe súgta:

– Menjél haza, Fáradt Lajos! Vár rád Pocak Mari és Pici Réka.

A doktor bácsi soha nem felejtette el ezt a pillanatot. Még a bountys papírt is eltette emlékbe, képzeljétek el!

Tiszta gyűrött és maszatos, de megvan még most is. A feleségét valóban, igaziból Marinak hívták, de hogy van valaki Mari pocakjában, azt ő maga is csak aznap késő éjjel tudta meg! Egy pirinyó kisbaba növekedett abban a pocakban. Kilenc hónapra rá pedig megszületett a mandulaszemű, picike Réka. Ő is, akárcsak Peti, egy plusz kromoszómával jött a világra. Ő is ölelős volt, és kedves, ő is folyton mosolygott.

Peti pedig azóta is mindenkinek megmondja az igazi nevét. Ha találkoznál vele, biztosan téged is jól alaposan megnézne ferde, sötét és huncut szemével. A te neved vajon mi lenne?

 Tényleg, mi a te igazi neved? Elárulod?

Tóth Krisztina