–

„Mégis, mi az a téma, amiben te konzervatív vagy?!” – szokták nekem szegezni a kérdést, amikor azt mondom: bár szeretnek az emberek begyömöszölni a „liberális” skatulyába, a helyzet az, hogy bizonyos témákban szabadgondolkodó vagyok, ám akadnak helyzetek, amikor a vaskalaposabb oldalt képviselem. 

Legalább tíz éve nem hiszek benne, hogy az egyén besorolhatja magát az egy zászló alatt egyengondolkodó emberek közé.

Sokat mondogatom, hogy a valahova tartozás megerősít ugyan minket, ám végül mindig megtapasztaljuk majd: igenis van, amiben mások vagyunk, mint azok, akikkel az egyszerűség, a támogatottság érzése, vagy a megszokás kedvéért közösséget vállalunk.  

Mindannyian állandó változásban vagyunk (ideális esetben), ami időnként eljuttat minket egy felismerésre: úgy látszik, mégsem volt igaza másoknak, akiknek teljes bizalmat szavaztam egy ideológiát, életvezetést, gondolkodásmódot illetően, vagy épp fordítva: úgy fest, mások hite, rendszere bizonyult követendőnek, bármennyire is szerettünk volna szabados szakadárként új szisztémát, hitrendszert felállítani. 

Most úgy határoztam, „egy kosárba” gyűjtöm azokat a témákat, amelyek kapcsán sokáig meggyőződésem volt: „majd én azt jobban tudom”, aztán idővel saját káromon tanultam meg, hogy néha nem érdemes árral szemben úszni, és jogosan lázadni egészen mást jelent, mint egyszerűen semmibe venni, hogy az emberré válás tökéletesítése 2,8 millió éve zajlik, így aztán simán lehet, hogy el kéne fogadnom: nagy esély van rá, hogy bizonyos dolgokat jól csinálunk.

Mint mondjuk…

1. Az alvásigényünk tiszteletben tartása

Egészen egy évvel ezelőttig meggyőződéssel állítottam, hogy nekem három-négy óra alvás egy éjszaka során több mint elegendő – ha öt-hat órát aludtam, bizonyos voltam benne, hogy most aztán a végletekig kényeztettem az immunrendszeremet. Vélhetően a negyedik X közeledése, de elsősorban a csökönyösségem elengedése juttatott el a felismerésre: gyakorlatilag vonszoltam magam, a benső energiabankom utolsó erőit préseltem ki magamból a feladataim megvalósítása során, valamint Mary Poppins szőnyegtáskáját megszégyenítő sötét karikák lógtak a szemem alatt. 

Aztán Görögországba költöztünk, beütött a Covid, ráeszméltem, hogy most aztán tényleg úgy osztom be az időmet, ahogy akarom, és kipróbáltam, hogy mi van, ha nem kukorékolok egész éjjel, hanem, mondjuk… alszom is.

Eleinte korábban feküdtem le aludni, hogy a napfelkeltével ébredhessek, de néhány hónap után rájöttem, hogy bármily szép a napfelkelte, nem kell nekem mindenáron mindennap végignéznem. 

Manapság éjfél körül térek nyugovóra, és nyolc körül kelek – pont, mint egy átlagos, „normális” felnőtt, és be kell vallanom: az ötlet, mely szerint kipörgetem a tartalékaimat, majd elájulok, és alszom egyben húsz órát, igazi hülyeségnek bizonyult. A táskák elillantak a szemem alól, nem fájnak a csontjaim, és megtanultam megszeretni az alvást – már csak azért is, mert rájöttem: az álmodás az egyik kedvenc tevékenységem. 

2. Az egészségünkről, hajunkról, körmünkről, bőrünkről való gondoskodás 

Pár évvel ezelőtt valaki megkérdezte tőlem: „Mitől ilyen szép a hajad?”, azt feleltem neki: „Attól, hogy nem csinálok vele semmit”. Ha megkérdezték, szedek-e B12-t vegánként, büszkén vallottam, hogy soha, mégis tökéletes a vérképem. Ha baráti társaságban tekertem egy cigit, szigorúan papírcsíkból tekert csigafilterrel tettem, és

egyszerűen elfogadtam, hogy olyan a talpam, mint egy neandervölgyi embernek, mert állandóan mezítláb jártam, de cserébe még gondoskodni sem voltam hajlandó a lábamról, gondoltam: oldja meg!  

Aztán – mint azt egy korábbi írásomban már elregéltem – egy év alatt kihullott a hajam nagyjából egyharmada, emellett pedig mindenféle apró-cseprő nyavalyám jött ki: itt fájdogált, ott szúrt, így aztán elhatároztam, hogy ha nem is válok vallásos elkötelezettséggel egészségmániássá, azokat az alapdolgokat igenis megteszem a testemért, amit a legtöbb ember. Például hetente megmosom, és naponta megfésülöm a hajam, és – miután a dokik még vegyestáplálkozásúaknak is gyakorta javasolják – elkezdek B-vitamint szedni. 

Egyre gyakrabban kezdtem tisztességes cigarettafiltert használni (tudom-tudom, semmilyet sem kéne), és heti két-három alkalommal lavórba áztatom a lábamat, majd alaposan átdörzsölöm habkővel, és lám, már sokkal jobban hasonlít egy emberére, mint egy rinocérosz tappancsára. Az arcomat legalább heti egyszer alaposan átdörzsölöm bőrradírral, és igyekszem nem elfelejteni legalább néhány naponta elkenni valamilyen természetes arckrémet a pofázmányomon. Nem is olyan fárasztó, mint gondoltam… 

3. Befektetni (legalább) egy igazán kényelmes cipőbe 

Már említettem, hogy szívem szerint mindenhová mindig mezítláb járnék, de ha muszáj felvenni valamit a lábamra, akkor legszívesebben strandpapucsot vagy valami lenge vászoncipőt viselek. Ám a talpam szerint ez nem annyira jó ötlet, a gerincem pedig egyetért vele – a pár ezer forintos tornacipők, az eldeformálódott, papírvékonyra préselődött papucsok tulajdonképpen rosszabbat tettek a testtartásomnak, mintha tényleg csak mezítelen talppal koslattam volna mindenhova.

Így hát vettem egy úgynevezett „cloudfoam” papucsot, ami ugyan picit drágább, mint a bazársorokon kiaggatott talpkalodák, egy tisztességes sportcipőt, és beruháztam egy Dr. Martens vegán bakancsra – a cipőparkomat pedig esztendők óta nem kellett lecserélnem. Ahogy – ma már – a lábammal kapcsolatban sem érzem azt: milyen jó volna valaki másén baktatni, akinek még maradt valami belőle… 

4. Nem iszunk meg akárhány kávét, vagy eszünk meg bármennyi szelet tortát, és – fájdalom – nem ihatok korlátlan mennyiségű bort sem

A mértékletesség egyáltalán nem az erősségem. Sosem csináltam titkot belőle, hogy menthetetlenül hedonista ember vagyok, imádom akkora kanállal falni az életet, amekkora csak befér a számba, és akkora falatokat harapni belőle, amekkorák még éppen hogy lecsúsznak a torkomon – ezen pedig alapvetően nem célom változtatni, szeretem az élvhajhász énem. Ugyanakkor… 

Arra is rá kellett jönnöm, hogy ha igazán szeretném élvezni a finom falatokat, a mennyei italokat, és a világ összes édes, csábító, mámorító ajándékát, akkor kénytelen leszek megismerni a saját testem korlátait,

mert míg a lelkem, szellemem határtalan, a gyomrom, a májam, a torkom mind-mind halandó, és ha én nem vigyázok rájuk, senki sem fogja megtenni helyettem. Már csak azért sem, mert a múltbéli tapasztalatok alapján, ha valaki megpróbált visszafogni a mérhetetlen hedonizmusomban, rendesen megsértődtem rá: mégis, miből gondolja, hogy szükségem van az intelmeire. 

Ma már megköszönöm azoknak, akik szerettek, szeretnek annyira, hogy néha lerángassanak a földre, mielőtt ellebegnék a rózsaszín fellegekkel, és bár – ahogy mondtam –, eszem ágában sincs szerzetesnek vonulni, megtagadva magamtól az élet gyönyöreit, elhiszem: 

ha mindent, mindig, mindenhol egyszerre, és korlátlanul próbálok élvezni, azzal nem a lelkemet szabadítom fel, legfeljebb a szabadgyököket… 

5. Nem engedünk magunkhoz közel mindenkit

Úgy öt évvel ezelőttig úgy voltam vele, hogy aki beszélni szeretne velem, aki meg akar ölelni, aki vette a fáradságot, hogy levelet írjon nekem, akinek kérése-kérdése van felém, vagy aki megjelenik a küszöbömön, azzal nekem márpedig kutya kötelességem foglalkozni. 

Ma viszont pontosan tudom, értem, érzem, hogy ha megmaradok annak, aki voltam, akkor az életem minden egyes pillanatát azzal kellene töltenem, hogy ott vagyok valakinek – rendszerint vadidegen embereknek –, míg sem saját magamra, sem a legközelebbi barátaimra és családtagjaimra nem marad egyetlen percem sem. 

Megértettem: úgy is szerethetek mindenkit, hogy nem kezelek bárkit személyes szerettemként. 

Egyáltalán nem volt könnyű elengedni azt az illúziót, hogy mindenkiről és mindenről tudok gondoskodni, ahogyan azt sem, hogy ha nemet mondok, akkor „genya” vagyok… de kitartó munkával, és egy társsal – Nimivel –, aki sokszor emlékeztet rá, hogy nem kell „Terézanyáskodnom” mindenki felett, már csak azért sem, mert még maga Teréz anya SEM viselte volna el azt a súlyos elváráscsomagot, amit én vettem a vállamra éveken, évtizedeken keresztül. 

6. Elfogadni, hogy bizonyos dolgoknak igenis megvan a know-how-ja 

Kezembe veszem az ukulelét, az ujjaim pedig pontosan tudják, hogyan kell játszani rajta. Ja, nem. Oké, akkor majd próbálgatom, hogyan kell pengetni meg lefogni a húrokat, és kitapasztalom az akkordokat. Ja, ez sem. Akkor majd eltöltök másfél órát egy YouTube-videó előtt, követve az utasításokat, és onnantól fogva úgy játszom majd, mint Iz Kamakawiwoʻole. Nem, nem és nem. Nem fogok tudni ránézni egy házra, majd felvázolni egy tervrajzot, és bármiféle előzetes, alapos tapasztalat nélkül felépíteni egy új otthont.  

Vannak bizonyos műfajok, amelyeket űzve, gyakorolva a legjobb mestereink mi magunk lehetünk – lehet valaki remek író, rendező, kertész anélkül, hogy diplomát kapott volna róla, ám vannak dolgok, amiket nem lehet megúszni. Akárhány videót néznék meg arról, hogyan kell végrehajtani egy nyitott szívműtétet, bizonyosan nem érezném magam komfortosan, ha gyakorlatban kellene megmutatnom a tudásom. 

Ma már tudom, hogy ha nem akarok tíz évet várni vele, míg egyszerűen „rám ragad” a görög nyelvtudás, rendszeresen és elkötelezetten kell foglalkoznom vele. 

Azt is, hogy nem poénból meg szívatásból írják az okosok, hogy bizonyos magvakat érdemes előbb kicsíráztatni, majd palántaként nevelni, és csak akkor ültetni ki őket, amikor már elég erősek hozzá, hogy alkalmazkodjanak az időjárás viszontagságaihoz. Sőt, még azt is beismerem, hogy bár muffint, piskótát, kenyeret valóban lehet „érzésre” készíteni, egy croissant sosem lesz olyan ropogós és pillekönnyű, mintha hajszál pontosan és maximális tisztelettel követek egy réges-rég bevált receptet. 

7. Érdemes felkészülni arra, hogy esni fog, fázni fogunk, melegünk lesz, szomjasak leszünk, ránk esteledik vagy eltévedünk…

…szó szerint és átvitt értelemben is. Úgy három évvel ezelőttig sosem döntöttem el előre, hogy melyik nap melyik közösségi felületemen posztolok, és mikor írom meg a leadandó cikkeimet, mert őszintén azt gondoltam, hogy ezzel elrontanám a spontaneitás varázsát. Ilyen random módon élve és alkotva viszont a saját szabadidőmet és kedvemet rontottam el gyakran, amikor ráeszméltem: az utolsó utáni határidőt is lekéstem. Banális témának tűnhet, és egyenesen röstellem beismerni: sokáig kissé szánakozva tekintettem az olyan emberekre, akik mindenféle hosszadalmas, alapos felkészülés után vágtak neki egy feladatnak, sétának vagy utazásnak. „Ha elromlik az idő, legfeljebb szerzek valahonnan valami lebernyeget”. „Ha nagyon süt a nap, majd eltakarom az arcom”. „Olyan szomjas úgyse leszek soha, hogy ne bírjam ki a következő lehetőségig” – mondogattam, és lesajnáltam azokat, akik nehéz hátizsákot cipeltek, meg vizespalackokkal a kezükben egyensúlyoztak a kirándulás során. Mondjuk, sosem tartoztam azon idegesítő emberek közé, akik nem hoznak magukkal semmit, de mindig másoktól tarhálnak,

azt igenis felismertem: nem kellemes megfázni, megégni, vattát köpni, így aztán beálltam azon emberek sorába, akik listákat készítenek, mi mindent kell elintézni, megvenni, bepakolni egy utazás előtt.

És bár azt hiszem, sosem leszek a világ legpontosabb és legprecízebb embere, sőt, nem is gondolom, hogy meg kéne „erőszakolnom” a természetemet, a Google naptáramban három hétre előre be van táblázva minden írni- és tennivaló, mégsem érzem magam unalmas, szürke nyárspolgárnak.

+1. Nem szakadunk el a gyökereinktől 

Jó, mondjuk, ezt már nagyjából egy évvel a külföldre költözésem után is tudtam, de azért listázom, mert úgy tűnik, túl sokan esnek ebbe a csapdába.

Néha azt hisszük, azért, hogy kiteljesedjünk, le kell gyilkolnunk, meg kell tagandunk korábbi önmagunkat, ehhez pedig undorodva és gyűlölködve kell beszélnünk a közegről, országról, térségről, ahol születtünk és nevelkedtünk. Pedig dehogy! 

Lehetünk a világra nyitott, kalandos lelkű, szabadszívű, kereteket és dobozokat hátrahagyó emberek anélkül is, hogy szembe köpnénk azt, akik voltunk, anélkül, hogy folyton a „magyar mentalitásra” fognánk néhány ember bumfordiságát, és szerethetjük, ünnepelhetjük, büszkén hirdethetjük: milyen sokat kaptunk a gyökereinktől, amelyek nélkül – épp úgy, mint a saját ösvényünk követése nélkül – sosem volnánk az emberek, akik ma vagyunk. 

A hagyománytisztelet nem feltétlenül jár együtt a begyöpösödött gondolkodásmóddal. Ami régimódi, nem mindig idejétmúlt.

Az, hogy valaki az élete bizonyos területeinek tekintetében, saját tapasztalatainak fényében, tanulva a tévedéseiből, kitart a meggyőződései mellett, nem egyenlő azzal, hogy az illető földhözragadt volna. Épp így – aki azt hiszi, hogy egy a saját életét forradalmasító, haladószellemű, progresszívan gondolkodó ember, ezért fittyet hány a múltra, és szabadelvűségével veszélybe sodorja a jövőt, az szintén téved.  

Ahogyan Buddha tanította: „Ha túlfeszíted a húrt, elpattan, ha viszont túl lazán hagyod, nem fog szólni”. Hát ezért, és így nem vagyok én sem balos, sem jobbos, sem anarchista, sem pedig diktatórikus rendszerek híve, nem vagyok sem a szélsőséges nacionalizmus, sem a mindent és mindenkit egy kalap alá vonó globalizmus katonája, sőt, még centristának sem nevezhetem magam jogosan, hiszen bizonyos elvek mentén el-eltolódom a szeretetteljes szigor vagy a gáláns engedékenység felé.  

Szeretem a biztonságos rendezettséget, szeretem az egészséges káoszt is, és számomra a kettő nem egymás ellentéte, hanem egymás állandó részei. Így aztán az én világomban igenis van helye konzervatív liberalizmusnak, és liberális konzervativizmusnak is.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak