Az aputest probléma, és ami mögötte van – A férfiaknak miért nem kell jól kinézniük?

–

Pár héttel ezelőtt láttam a Facebookon egy képet

Hat meglehetősen testes, elég jól lebarnult, vélhetően olasz, enyhén macsó, komoly, ötvenes-hatvanas férfi áll egy tengerparti kikötőben, egy szál fecskében. Nem mondhatom, hogy szimpatikus férfiak voltak, volt bennük valami nyers, valami brutális. Fecskenadrágjaik mindenféle színben pompáztak, zöldek, pirosak, kéken tarkállók voltak, és ez kiemelte bőrük barnaságát. Egymásba kapaszkodva nézték inkább komoran, mint kedvesen vagy felszabadultan a fényképezőt (aki feltehetően inkább férfi lehetett, mint nő). Mögöttük Fiat 500-as. Meg egy vitorlás. 

Az a huszonéves lány, aki feltette a képet egy a csoportba, azt írta (és nem kevés gúnyt éreztem ki a bejegyzéséből): na, tessék, valójában így néznek a latin szeretők.

A csoport, ahol a kép megjelent azokat gyűjti össze, akik rajonganak Olaszországért (mint jelen sorok írója is), sokat járnak Olaszországba, és úti élményeiket osztják meg. Sok bejegyző Olaszországban él, olasz férfihez ment feleségül (régebben erre egyébként volt egy kifejezés: „digózott”. Németh Gábor írt róla szépet). Ahogy digózott az egyetemi éveim alatt megismert barátnőm is, egy híres szobrász lánya: ő volt városunkban az egyik legszebb lány, nagy rajongói köre volt, folyton ott lebzseltünk, ahol ő megjelenhetett, csak azért, hogy lássuk őt. Ma Firenzében él, a férje egy tekintélyes (alakját tekintve is) bíró, ráadásul büntetőbíró (ami ott sem életbiztosítás). Ő írta először a bejegyzés alá, kicsit felháborodottan, hogy „Nem kell szerintem megjátszani magad, szerintem neked is az ilyen pasik jönnek be”.

Szinte láttam, hogy az eredeti bejegyzés írója hátrahőköl, amikor elolvassa a firenzei lány válaszát

Csak annyit írt oda, hogy „Nem, én kifejezetten a jó testű pasikat tartom vonzónak”. De szinte azonnal jöttek az újabb és újabb kommentek, és mindegyik a firenzei lányt vette védelmébe.

„A jó testűek azok mind gyerekesek” – írta valaki.

Majd utána jött a megerősítés: „Ha egy pasi elért valamit, és lehet benne bízni, akkor így néz ki.”

Mire jött a válasz: „Így van, és mivel ezt minden normális nő tudja, ezért már ösztönösen az ilyen pasikhoz vonzódik.”

Csak kapkodtam a fejem: vonzó, harmincas és negyvenes nők állították azt egyre vehemensebben, hogy „egy rendes férfinak” igenis van pocakja, és a testes férfiak sokkal vonzóbbak.

Vonzóbbak számukra, mint a kigyúrtak.

„Ezek szerint” – kérdezte a poszt szerzője, már nem is csak kissé sértetten – „akkor én nem vagyok normális, ha egy rendes, izmos pasi tetszik?” „Nem” – írta neki valaki – „szerintem, ha a kockahas tetszik, akkor még te sem vagy érett egy komoly kapcsolatra.”

Itt befejeztem, nem olvastam tovább a kommentfolyamot. 

Csak pár napja jutott újra eszembe, amikor elolvastam a Guardian Az aputest nagy visszatérése című rövid cikkecskéjét, ami azonnal hatalmas vitát robbantott ki. Két hollywoodi sztárnak, nevezetesen Chris Prattnek és Leonardo DiCapriónak lesifotós képek tanúsága szerint kisebb pocakja nőtt. Oké, a kisebb talán eufemizmus. Mindkettőnek elég rendes sörhasa van. 

Mivel a képeik alá számos nő azt írta, hogy nekik a két idol így még jobban tetszik, a szerkesztőség egy kis közvélemény-kutatást indított, és megdöbbentek az eredményén: a nők háromnegyedének jobban tetszik az aputest (dad-bod vagy dad body), tehát egy férfi kis (vagy nem is olyan kis) pocakkal, mint a kigyúrt férfi. Szexisebb szerintük a kicsit elhízottnak mondható Leonardo, mint a kigyúrt. 

Hát oké, gondoltam én, és azon gondolkoztam: rendben van-e ez így

Én, akit az osztálytalálkozókon körbevesznek az ilyen megjegyzések: „Hogy lehet, hogy te nem híztál el?” mit szóljak hozzá – főleg, hogy egyáltalán nem vagyok sovány, csak a volt osztálytársakhoz képest.

Igaza van-e annak, aki azt írta az olasz utazási csoportba, hogy szerinte egy férfi, ha gyúr, akkor hiú, és hogy mit tudnék neki mondani (mivel futok, gyúrok, ha nem is sokat). És egyáltalán mit jelent ez? Miért van az, hogy a nők 75 százaléka arra szavazott, hogy az aputest vonzóbb, mint a kisportolt?

És (ez sem mellékes, legalább annyira megfontolásra érdemes kérdés) az aputestű férfiak vajon hogyan szavaznának? Miért van az, hogy a nőktől a férfiak még mindig a csinos alakot, vagyis a pompásan feszes feneket, a feszes mellet, az izmos combokat várják el? Ki hazudik, és miért? Hazudik-e egyáltalán ebben a kérdésben valaki?

Kezdjük ott, hogy én egy katolikus paptól tudtam meg, nem mindegy, mekkora az ember fütyije. Igen.

A nagymamám kisvárosában volt egy igen életvidám, nagytermészetű pap – ha jól emlékszem, nyolc gyereke volt –, aki egy hittanóra után kérdezte meg tőlem és a barátomtól, hogy melyikünk fütyije nagyobb. „Fogadjunk, a tiéd” – mondta, és a barátomra mutatott. Nem tévedett, de vele szemben mindenki szégyenben maradt volna.

Már az általános iskola első heteiben versenyeztünk, ki tud magasabbra pisilni. Nem volt a suliban angolvécé, egy kátrányozott falra pisiltünk fel, és világos volt, hogy az nyer, akinek – ahogy pap mondta – nagyobb szerszáma van. Minden szünetben élvezettel vizeltünk a falra. Igyekezett mindenki valami technikákat elsajátítani, különböző trükkökkel növelni a magasságot.

Úgy harmadikosok lehettünk, amikor ez már a gyerekes dolognak tűnt, és nem ez döntötte el, ki hol helyezkedik el a fiúk közti rangsorban. Abban a kis közösségben, ami egy osztály volt, mindenki igyekezett feljebb kapaszkodni. Nem volt egyértelmű, kinek mivel sikerülhet, de az elég világosan látszott, hogy az egyik legfontosabb dologban, a rangsort leginkább befolyásoló dologban én nem vagyok jó. És ez nem volt más, mint a foci.

Az, hogy ki mennyire tud focizni, mennyire akar, hogy cselez, milyen képességei vannak, jobban hatott a rangsorra, mint az, hogy kinek mekkora a farka. Aki kétballábas volt, aki nem volt elég merész a kapunál, annak mintha farka sem lett volna.

És vagy leszorult a csoporton belül, vagy másik csoportot kellett keresnie vagy létrehoznia, ahol érvényesülni tud. A sport lényeges volt. Én a teniszcsoport vezetője lettem. Amikor gimi harmadik osztályában legyőztem a rivális gimi teniszcsoportjának győztesét, az elég volt ahhoz, hogy indulhassak a diákigazgató-választáson, ahova eleve és csakis alfahímek kerülhettek be. Társam az egyik leghíresebb hölgyceleb férje volt. Ellenfeleink ma vezető színészek, zenészek, de volt köztük biológuskutató és olyan is, aki már rögtön gimi után kapott hat év letöltendőt. A gimnázium vezetősége a rivális csoportot amúgy feljelentette becsületsértésért. Mindenesetre én voltam a legkisebb hal.

Ekkoriban, vagyis a gimnázium utolsó éveiben egyre világosabb lett, hogy a csoport dinamikáját az fogja meghatározni, kinek hány nője van, és mennyire csinos nőkkel mutatkozunk.

Minden viszony hatalmi viszony

És minden viszony érdekviszony. A szeretet talán nem jelent mást, mint az érdekek felmérését, és felülemelkedést az érdekeken, a bölcsesség pedig annak belátását, hogy minden helyzetben mindenkit érdekek és hatalmi késztetések mozgatnak. Nem egyszerűen túllépést ezeken az érdekeken, hanem ezen érdekek tiszta átlátását.

Egyetlen férfi-férfi kapcsolatból sem vonható ki a hatalom. Minden férfi a másik fölébe akar kerekedni. Az intelligencia talán ennek a vágynak a csitítása. A civilizáció pedig az elcsitított férfivágy következménye.

De akármennyire is civilizáltak vagyunk, a hatalmi késztetés csírája megmarad

Nem sok olyan férfit ismerek, aki ki tudott lépni a hatalom köréből, akiben nincs, vagy akiben minimális a hiúság, akivel, ha beszélgetek, nem érzem, hogy el vagy le akarna nyomni.

Christopher Coker nagyszerű könyvének, a Future War-nak az alapvetése az, hogy nem kerülhetők el a gyilkos háborúk, csak a hadszíntér helyeződik át. Most éppen a lassan széthulló nagyvárosokba, ahol egyre kevésbé kontrollálja majd az erőszakot a civilizáció, és egyre erőteljesebben hat majd a bandaháborúkra a fejlett technológia (az, hogy drónt tudunk már küldeni a másik háza fölé). Ez kizárólag a hatalomért harcoló férfiak miatt van így.

Mindez csak arról a kérdésről jutott eszembe, hogy vajon miért lehet vonzó egy nő számára az aputest.

Az apustesttel rendelkező már elért valamit, az apustesttel rendelkező már abban a stációban van, amikor nem a testével, méreteivel kell bizonyítania. Az apustest annak a jele, hogy egy férfi már azt is megengedheti magának, hogy kilépjen a harci körből. 

A csoportban megtalálta a helyét, már nem abban bízik, hogy a testével, a külsejével ér el valamit. És éppen ezért biztonságot sugall. Mert úgy néz ki, mint aki már megérkezett, beérkezett, akit már nem lehet a pozíciójából, a helyéből, a státuszából kimozdítani. 

Márpedig a harc, a hatalomért folyó harc, mindig a státuszért, nem a nőért, hanem a minél több nőt bevonzó státuszért folyik – már évezredek óta. A státusz egyik szimbóluma pedig a megszerzett nő. A másik a vagyon, a pozíció.

A szimbólummal szemben azonban más volt az elvárás

Az a nő, aki azért edz, mert attól fél, hogy a férje lecseréli egy fiatalabbra vagy vékonyabbra, szebbre, az belemegy ebbe a játékba, amiben a nő a férfi megszerzett hatalmának biztosítéka és jelképe. A rendes társkapcsolat tulajdonképpen az, amiben a hatalmat nem egy férfi, hanem egy kettős partneri viszony birtokolja. Egy olyan páros, ami sokkal inkább civilizált, mint a külvárosi éj. 

Ehhez a vitához, annak lényegét vagy fontosságát nem érintve szólt hozzá a minap Bochkor Gábor

Azt találta mondani, hogy nemcsak a pókhálós nőknek tetszik az aputest, hanem a rendes, csini fiatal lányoknak is. Illetve a legutóbb Schobert Norbert, a testguru, mindenki Norbija, aki szerint a száz kiló az vágósúly, nem egy férfi normális testsúlya.

Számos ismerősöm azonnal felháborodott, többek közt a nálam másfél fejjel magasabb producer, akitől senki nem várja el, hogy száz kilónál kevesebb legyen (és aki ráadásul az ország egyik legszebb nőjének férje). A felháborodottságát kifejező posztja alatt számos józan hang közül kihallottam egyet: azt írta, hogy azért fontoljuk meg, amit Norbi mond. Magyarországon pusztít az elhízottság, főleg a férfiak körében. Sok az elhízott, cukorbeteg, májbeteg, magas vérnyomásos férfi. Sok az amputálás. Sok az ezen betegségek következtében előálló korai halál. Ez nem az a hely, ahol dicsőség nagy pocakkal rendelkezni. Nem az hely kéne, hogy legyen.

DiCaprio és Pratt hasa nem olyan méretes sörhas, amit viselője inkább csak hurcol, mint elegánsan visel, hanem egy rendes sörhas. Nem kicsi, de nem is életveszélyes.

Anyám egyik férjének óriási hasa volt, úgy hívta: a bendőm.

Emlékszem, ha elégedett volt magával, simogatta, mintha terhes lenne.

Ha egy keveset ivott, odahívott, hogy nézzem meg, milyen kis feszes. És nekem meg kellett kongatnom a hasát, mint egy dinnyét.

Egyszerűen büszke volt rá. 

Tudom, hogy azért nem akartam elhízni, mert nem szerettem volna, hogy olyan legyek, mint ő. Hogy úgy éljek egy nővel, mint ő anyámmal (akit megcsalt, semmibe vett). Hogy arra lehessek csak büszke, hogy „de szép kerek pocakom is van”.

Nem akartam úgy élni valakivel, hogy az ne a partnerem, társam legyen, hanem a hatalmi státuszom jelképe.

Anyám halála után nem sokkal összefutottam vele. Már összeaszott volt, de még mindig pocakos. Kérdezte, hogy van anyám. Nem mondtam meg neki, hogy már nem él, azt mondtam, már úgysincs semmi köze hozzá. Mire bokszállásba vágta magát, és nevetve ütött felém. „Kóstolgatsz” – mondta. Valaha, még huszonévesen tehetséges bokszoló volt. Mosolyogtam. És azt néztem, hogy milyen szabadon is hagyta az állát. Már nem a régi. Eltáncoltam az ütése elől, és intettem. Még két nap múlva is eszembe jutott, ahogy a hasát megtapogattatta velem.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ozgurdonmaz