–

Nem állítom, hogy az évszázad regénye

Még csak nem is az évtizedé, bár elég nagyot szólt Az Aranypinty 2013-ban, amikor Amerikában megjelent. Harminc héten át vezette a New York Times bestsellerlistáját, elnyerte a legjobb fikciós műnek járó Pulitzer-díjat, agyondicsérték a kritikákban (bár vitákat is szított), visszahúzódó, rejtőzködő szerzőjét, Donna Tarttot pedig sztárrá avatta. Ez mind nem számít persze. Olvasd el, és ítéld el magad – de semmiképp ne a film alapján.

Természetes ugyanakkor, hogy filmváltozat után kiáltott, hiszen a regény erőssége éppen a cselekmény. Egy olyan könyvet, ami a lelki rezdüléseket vagy az intellektuális kalandozást állítja középpontba, nem feltétlenül érdemes adaptálni (megpróbálni persze lehet), de azt, amelyiket a karakterek komplexitása és a fordulatok váratlansága tesz erőssé, mindenképp.

Én tényleg elhittem, sőt láttam is magam előtt, milyen izgalmas filmet lehetne belőle készíteni.

De képzeljetek el egy letehetetlen könyvet, amit az ember nemhogy befal, de behabzsol, és nyolcszáz oldal meg az elbaltázott befejezést követően is olvasná tovább, mert még nem akar abból a világából szabadulni, sőt, ennek folytán aztán hetekig nem tud másban elmélyedni, más könyvet olvasni. És ha mindezt viszontlátja egy halovány, végtelenül unalmas, altató erejű filmben… Hát, hogy lehet ez? Hogyan?!

Mi lett abból a száguldó sztoriból, ahol csak kapkodtam a fejem és újabb és újabb univerzumokba zuhantam? Mi lett azokból a figurákból, akik minden ellentmondásukkal együtt, vagy éppen azoktól voltak annyira igaziak? Mi lett azokból a helyszínekből, amiknek éreztem nemhogy a szagát, de még a páratartalmát is?

Mi lett velük, hogyan lehet őket ilyen kegyetlenül kinyírni?

Persze, ha leírom pár mondatban, miről is beszélünk, abból még nem fog kiderülni, mitől volt olyan magával ragadó a regény. A történet főhőse Theo Decker, egy New York-i srác, aki kisiskolásként terrortámadás túlélője lesz – az anyukájával épp a Metropolitan Múzeumban barangolnak, amikor egy bomba robban az épületben. Theo túléli, az anyja azonban nem, de még mielőtt ez kiderülne, Theo a romok alatt vált pár szót egy idősebb úrral, aki az unokájával, egy megkapó külsejű kislánnyal szintén családi tárlatvezetésen járt. Ez az úr Theo szeme láttára leheli ki a lelkét, de hagy egy feladatot – vagyis örökséget – Theóra.

A címben említett festmény (Carel Fabritius, XVII. századi németalföldi festő munkája) ott volt kiállítva a múzeumban, és sorsát legalább annyira megpecsételi a bombatámadás, mint Theóét, sőt, annyit még elárulok: kettejük további élete innentől összefonódik. De alapvetően Theo viszontagságos, az eredeti vágányáról kisiklott életét követjük nyomon egészen addig, míg belerohan a végzetébe, és el nem ér a falig.

Városokon, társadalmi osztályokon és korokon átívelő cselekmény ez, ami figyelmen kívül hagyja a dramaturgia hagyományos szabályait, így sosem tudod, merre visz tovább.

Én – miközben olvastam – mindig a fiatal Leonardo DiCapriót láttam Theóban, azt a korszakát, amikor A teljes napfogyatkozást vagy a Rómeó és Júliát forgatta. Ő meg tudta volna jeleníteni azt a kettéhasadtságot, ami Theo karakterének a feszültségét adja. Hogy van-e ma köztünk egy újabb Leonardo DiCaprio, egy ekkora tehetség, azt most még nem lehet tudni. De Ansel Elgort – akinél végül a szerep landolt – nem ügyetlen, az biztos, többször bizonyította már (elég csak a Nyomd, bébi, nyomd!-ra gondolni). Mégis úgy alakult, hogy ő lett Az Aranypinty legnagyobb vesztese. Ez a film konkrétan úgy állítja be, mintha egy B kategóriás, gyenge színész lenne, akinek egyetlen eszköze, hogy könnyezik. De éppen azért, mert láttam már jónak, és mert Jeffrey Wrightot, Luke Wilsont, sőt Nicole Kidmant is láttam már a tehetsége teljében tündökölni, tudom, hogy ez a kudarc a legkevésbé sem az ő lelkükön szárad.

És persze azért is tudom, mert képtelenség, hogy Az Aranypinty engem untasson, hogy azzal kelljen küzdenem közben, hogy el ne aludjak. És a ritmus csak az egyik oka, bár az is érthetetlen, miért lett ilyen lassú, melodramatikus. De amitől egy film valójában unalmassá válik, az nem a tempója, hanem a sűrűsége. Lehet egy film lassú, ha tele van anyaggal, tartalommal. Itt kong az ürességtől. Meg az erőlködéstől. Úgy próbálták a képeket üzenettel megtölteni, hogy csak az izzadság csöpög belőle.

Semmi, de semmi nem jön át a regény értékeiből.

Ha nem olvastad, nem értenéd, mi ez a nagy hype körülötte. Ha olvastad, nem érted, hogyan zúzhatnak porrá valamit ilyen hatékonyan, hogy ne maradjon belőle más, csak levegő. Minden, ami a regényben szépség, ízlés és szellem volt, itt üres póz, maszlag. Nevetséges sznobizmus.

Pedig John Crowley, a rendező joggal kapott bizalmat a Brooklyn után. Úgy tűnt, tud atmoszférát teremteni, és közérthető eszközökkel jellemfejlődést ábrázolni, világok között ugrálni. Az egyetlen lehetséges válasz tehát arra, most miért ment ennyire félre a dolog, hogy neki ez a regény nem jelentett sokat. Vagy nem eleget. Nem értette meg a lényegét, nem érzett rá az ízére. Nem szabadott volna elvállalnia az adaptációját.

Az egyetlen pozitívum, amit ki tudok emelni a munkájából, hogy Theo kamaszkori barátjának, Borisnak a szerepére megtalálta a tökéletes színészt: Finn Wolfhartot a Stranger Thingsből, de neki is annyival lassabban kellett beszélnie, mint ahogy jött volna belőle, hogy rendesen küzd a szöveggel, de a személyisége így is neki jön át a legjobban. És Sarah Paulsont (Xandra szerepében) sem lehet elrontani. Itt kifogytam a pozitívumokból.

Hát, így jártunk. „Ugorgyunk” inkább – jön még egy csomó nagy film az év legintenzívebb mozis időszakában.

Gyárfás Dorka

Képek: Intercom