–

„Hát te, mit keresel itt egyedül, éjjel fél tizenegykor?” – kérdezte egy, a szomszéd faluban élő barátom, Alain, amikor összefutottunk a kacskaringós hegyi úton, koromsötétben. Még sosem találkozott velem úgy, hogy egyedül voltam, Nimi, a helyi barátok, vagy a nálunk nyaraló rokonok nélkül. „Csak kiszellőztetem a fejem kicsit” – feleltem mosolyogva, ám a válasz nem lehetett túl meggyőző, mert rákérdezett: „Minden rendben?” „Naná, minden remek, csak nem voltam fáradt, és gondoltam, elmegyek vadspárgát keresni” – majd felemeltem a kezem, amelyben egy csokor zöldellő, zsenge spárgát szorongattam. 

„Oké – felelte még mindig kissé gyanakodva, tekintve, hogy vadspárga után kutatni nem annyira éjszakai tevékenység, majd hozzátette: – Tudod, ha bármire szükséged van, vagy beszélgetni szeretnél, mindig megtalálsz.” Ezen a héten ez a második olyan eset, hogy egy szeretett személynek „gyanús” vagyok. Pár napja Joana, a félsziget másik csücskében élő barátném kérdezte meg, miközben együtt kávéztunk: „Picit zaklatottnak tűnsz, minden oké?” Bevallom őszintén, boldog voltam, hogy észrevett(e).

Ha valaki látja a szemeden, hogy egy adott pillanatban lehetnél nyugalmasabb is, az azt jelenti, hogy igazán jól ismer – engem pedig, bár sokan ismernek, igazán mélyrehatóan és alaposan elég kevesen.

„Persze, persze, megvagyok, csak rá kell jönnöm egy-két dologra magammal kapcsolatban – feleltem neki. – Kicsit sokat vállalok minden szinten – melók és elvárások tekintetében is –, és emlékeztetnem kell magam arra, hol is akarok lenni, és hogyan juthatok el oda.” Jo mosolyogva megcirógatott, és tovább szürcsöltük a kávénkat. 

Mindezt azért mondom el, mert néhány héttel ezelőtt, amikor elmeséltem, milyen csodálatos élmény volt online „utazni” a legjobb barátaink budapesti esküvőjére, most először, amióta a WMN-nek krónikálok, rengeteg negatív megjegyzést kaptam arra vonatkozóan: a pozitív gondolkodásom már-már toxikus, valamint hogy „csak azért elégszel meg ezzel a jelenleg zajló, áldatlan állapottal, mert te már megérkeztél oda, ahol lenni akarsz”. A hozzászólásokat olvasva pedig arra gondoltam, nem először ugyan, de ismét itt az ideje egy emlékeztetőnek: 

nem, egyáltalában nem érzem magam „megérkezett” embernek, mi több, viszolygok a gondolattól is, hogy tömjénfüstbe burkoljam, és azzal ámítsam magam: engem már semmiféle nehézség nem érint meg, én már ráléptem az emberi fejlődés létrájának legmagasabb fokára.

Egyrészt azért, mert nem hiszem, hogy maradhatnék inspirált művész, szerző, férj, kertész, vagy akár egyszerűen csak gondolkodó ember, ha egyszer úgy érezném: a nagy puzzle összes darabkáját összeraktam, másrészt azért, mert nulla a bizodalmam azokban az önjelölt spirituális vezetőkben, akik azt állítják, hogy ők bizony megvilágosodtak.

19-re lapot húzni – Így költöztem vissza a pandémia közepén Magyarországról Angliába

WMN Life – 2021. április 11. – KÁ

 

Különösen, ha ehhez még azt is hozzáteszik, hogy másoktól, máshogyan nem érdemes tanulni, olvasni. A világ legcsodálatosabb dolga, hogy a Föld teljes lakossága, sőt Magyarország lakosai, mi több, a WMN olvasói közül sem tart minden egyes lélek követendő példának, inspirátornak – nekem ugyanis semmiképpen sem célom bármiféle lámának, papnak, tanítónak, mesternek, megmondóembernek lenni, akinek a megnyilvánulásaira kizárólag „Milyen igaz tőled!” kommentek érkeznek. Az, hogy gondolkodom, és leírom az aktuális konklúzióm felé vezető utat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy „megérkeztem”. 

Amikor elmegyek sétálni késő éjszaka, és útközben vadspárgát szedek, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy mire hazaérek, megvilágosodom, és kész válaszaim lesznek az engem felzaklató, aggasztó kérdésekre. Annak viszont

egyszerűen nem látom értelmét, hogy csak azért, mert nem jelent meg egy glória a fejem felett, és nem növesztettem angyalszárnyakat, ne értékeljem és érezzem át mindazt, ami jó az életemben. Mint, mondjuk, egy késő esti séta, egyedül.

A világunk ennek ellenére – különösen most, Covid idején – arra van berendezkedve, hogy ha főként a jóra koncentrálunk, majd ennek kapcsán az agyunk és a szívünk megtanulja a biztató, felvillanyozó, pozitív energiát adó dolgokat észrevenni, mint domináns hatást, akkor egy masszív tömeg által vagy irigyelve, vagy gyűlölve leszünk. Irigyelve, mintha más nem tanulhatná meg, hogy a negatívra rápörögni mérgező csak igazán, mert sokkal könnyebb rásütni valakire, hogy jóllétet színlel, mint vele örülni.

Elhiszem, hogy létezhet a jelenség, amelyet sokan toxikus pozitivitásnak neveznek – akkor, ha az nem valódi. 

Ha egy, a gyermeke sírásától ideg-összeroppanásban szenvedő édesanya állítja a külvilágnak, hogy életében nem volt még ilyen kiegyensúlyozott, az kártékony rá, és a környezetére nézve is, ez viszont mélyebben értelmezve egyáltalán nem pozitivitás, hanem egyszerűen csak önbecsapás, aminek a világon semmi köze a pozitív gondolkodáshoz, mi több, épp az ellenkezőjét meríti ki. Ám abban egyáltalán nem hiszek, hogy a valóságos pozitív attitűd mérgező lehet – épp úgy, ahogy nem hiszek a „gyógyító negativitásban” – néha azt hisszük, kiüvöltözni magunkat, toporzékolni, öngyűlölni felszabadító, ám saját tapasztalatom szerint ezek a destruktív energiák szisztematikusan rombolják szét az önbecsülést, a kapcsolatainkat, és – hosszú távon – a boldogságunkat. 

Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy történjék bármi, bárgyú mosollyal az arcunkon ismételgetjük, hogy az élet mindig, minden helyzetben, mindenkinek csodálatos. Inkább azt, hogy a legtürelmetlenebb ember is tanulhat türelmet, ha szeretne. Azt jelenti, hogy a legszarkasztikusabb ember is megtanulhat kedvesen kommunikálni, ha akar. Azt, hogy a leglustább is képes lehet rávenni magát arra, hogy szorgalmasabb, aktívabb, és mozgékonyabb legyen, a legfélszegebb is lehet magabiztosabb, és aki súlyos traumákat élt át, az is képes lehet feldolgozni azokat, és se nem a szőnyeg alá söpörni őket, se nem hagyni, hogy a tragédiák határozzák meg a világról és önmagáról alkotott képét.

Honnan tudom mindezt? Naná, hogy első kézből.

Bennem is van türelmetlenség, szarkazmus, lustaság, félszegség, és én is traumák tucatjait emésztem nap mint nap, életem végéig. Érzek fásultságot, szorongást, aggodalmat, lehangoltságot, sértődöttséget – ezekről pedig időről időre írok és beszélek is.

Csak nem úgy, hogy

„Én olyan szerencsétlen vagyok!”

„Nekem olyan rossz!”

„Engem bezzeg senki sem sajnál!”

„Engem senki sem ért meg!”

„Soha nem leszek képes megváltozni!”

„Másoknak mindig minden sikerül!”

„Mikor lesz már vége ennek a fájdalomnak?”

„Mikor mosolyog már rám a szerencse?”

„Miért nem érdemlem meg a boldogságot?”

„Alkalmatlan vagyok az életre!”

Hanem úgy, hogy először is felismerem a boldogtalanságomat, majd megkeresem annak gyökerét, aztán praktikus döntéseket hozok azzal kapcsolatban, mit tehetek azért, hogy ami zavar, az változzon, végül pedig elfogadom, hogy ez a változás nem fog egyik pillanatról a másikra végbe menni.

Voltam hipochonder, akinek, ha az oldalába nyilallt egy furcsa fájdalom, máris készen állt a rák összes stádiumára, és elmorzsolt egy könnycseppet a hátrahagyott gyászolókért – de nem volt kellemes állandó rettegésben élni, mert miközben kedélyesen sétálgattam a természetben, megszúrt egy bogáncs, és azonnal éreztem a vénáimban a vérmérgezés tüneteit, vizualizálva, hogyan kell majd amputálni a karomat. Így aztán tudatosan és következetesen ráneveltem magam, hogy lehet másképp is élni. 

Attól még, hogy alapból ezt a majrét dobta nekem a gép, nem kell elfogadnom, hogy örökre így maradok.

Ahogyan azt sem, hogy én olyan szenzitív vagyok, hogy ha valaki megpiszkálja a lelkemet egy genyasággal, akkor napokra összeroskadok. Inkább felneveltem a vastagbőrű énem, és megjegyeztem, hogy soha az életben nem leszek mindenki „csésze teája”, ahogy az angol mondja, így aztán búcsúcsókot dobok annak, akinek nem kellek, és megyek tovább a magam útján. Közben pedig elmélkedem kicsit a kritikán, hátha nemcsak sárdobálás, hanem valami használható is van benne, ezt pedig megköszönöm. 

És ha bátortalan vagyok belevágni valamibe, megkérdezem magamtól, jogos-e az elővigyázatosság, vagy egyszerűen csak parázom a lehetséges bukástól, majd őszintén felelek magamnak, és emlékeztetem magam: ha csak az egómat féltem, zéró a rizikó – hiszen simán lehet, hogy sikerrel járok, elbukni mind szoktunk –, legfeljebb majd belefogok valami másba. De ha el se kezdem, akkor sosem tudom meg, „mi lett volna ha”. Ha pedig szomorkás vagyok, ha inspirálatlannak érzem magam, ha fáj a világ, akkor megengedem magamnak, hogy zokogjak kicsit, vagy ha muszáj, sokat, aztán inkább elkezdek olyasmit csinálni, amit élvezek.

Eleget szenvedtem már életem során, így aztán nagy gyakorlatom van benne, és pontosan tudom: senki és semmi nem fog kirángatni a bánat mocsarából, ha én nem teszem meg. 

Magamért, másokért, a világért, vagy ha másért nem, hát azért, hogy gyakoroljam, megy-e. Nem megy mindig. De egyre többször, egyre jobban. Azzal sem kecsegtethetek senkit, hogy minden lépéssel csakis feljebb és feljebb jutok – néha ugyanis kicsit visszazuhanok, mintha kötelet másznék, máskor pedig képes vagyok három fokot átugrani egyszerre, mintha csak lépcsőznék, megint máskor pedig, mintha libegőn ülnék – magától megy minden.

  

De sosem feltételezem, és várom el, hogy mostantól fogva soha többé ne kelljen kötelet másznom. Amit pedig végképp nem teszek, az az, hogy a magam ösvénye helyett arra figyelek: mások hol tartanak. Nem méricskélem, melyikünk van magasabban vagy mélyebben, nem sajnálom és nézem le azokat, akik megfeszített izmokkal másznak, míg én könnyedén szökellek, és nem fújok azokra, akik akkor szárnyalnak szabadon, amikor én minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy le ne zuhanjak. Ha ez valakinek toxikus pozitivitás – vállalom.

Amit gyógyszernek nevezünk, mérgezhet is, amit méregként bélyegzünk meg, gyógyíthat is.

A toxikológia atyjaként is számontartott svájci orvos, természettudós, polihisztor Paracelsus szerint: „Sola dosis facit venenum”, azaz minden méreg, és mindenben van méreg – ha nem megfelelő mennyiségben vesszük magunkhoz. És mivel nem vagyunk egyformák, hagyjuk meg a lehetőséget mindenkinek, hogy maga tapasztalja ki és döntse el, mennyi pozitivitásra van szüksége ahhoz, hogy túléljen, éljen, és reméljen. 

Steiner Kristóf

Képek: Czaban Mate

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van