–

Van nekem egy osztályom. Bizonyos szempontból nem tanítom őket, és ők sem tanulnak tőlem. Inkább egymás univerzumát alkotjuk, és ebből ők is épülnek, meg én is. 

Mi, felnőttek egy agresszívan hibátlan civilizációt alkottunk, alkotunk folyamatosan. Amiben mi vagyunk a hibátlanok, mások pedig a hibásak. A multik, a vallásosak, a kemoterápisták, a homeopatisták. Tök mindegy. A mások. Mi meg szenvedünk, mert a mások azok sajnos rosszak, így viszont mi sem vagyunk, nem lehetünk olyan jók. Nem adatik meg nekünk. Nem tehetünk róla. Jaj, mi szegény áldozatok!

Csak néha riadunk fel nyomorult álmainkból azzal a kínzó gondolattal, hogy mi meg talán másoknak vagyunk az átkai, a másai, a hibázói, a bűnbakjai, az életük megnyomorítói.

Lehet, hogy mi sem vagyunk hibátlanok. Pedig a hiba jó dolog. A boldog hibakeresés pedig micsoda kivételes lehetőség!

Ám sajnos rettegnek tőle az emberek. Méghozzá olyan erősen, hogy a gyerekek, akik komolyan veszik a felnőtteket, egyre jobban félnek a hibázástól. Mintha nem ez lenne az egyik legfontosabb jelzője annak, hogy épp valamit tettek, alkottak. Valósággal pánikolni tudnak a kicsik attól, hogy valami hibát követtek el. Erre szerencsére van jó orvosság, és ezt a felnőttek világában kell keresni. Persze nem könnyű. Mert felnőttként is hányszor próbáljuk elsunnyogni, hogy valamit hibáztunk. Mentegetőzünk meg magyarázkodunk. Mindez sokkal több erőbe és stresszbe kerül, mint annak beismerése, hogy valamit elszúrtunk. És milyen sokszor pakolunk aránytalanul nagy erőket abba, hogy a hülyeségünket védelmezzük. Ha ennek az idő- és energiahasználatnak a felét arra fordítanánk, hogy a hibát kijavítsuk, rengeteg időnk maradna arra, hogy újabb dolgokban hibázhassunk…

Én amondó vagyok, tanítsuk meg a gyerekeket arra, hogy a hibákat tudják kezelni: elkövetni és javítani egyaránt. Ezt nem lehet hatékonyabban megtenni, mint úgy, hogy magunk is merünk hibázni és korrigálni. Szelíden.

Ha megtanítjuk magunkat a saját hibáink hasznának felismerésére, akkor még örülni is fogunk, ha egy-egy hibára akadunk! Milyen sok örömforrásunk lesz! És a köröttünk lévő gyerekek elleshetik tőlünk, milyen is az élet. Hogy a dolgok karakterét sokszor a tökéletlenségek adják, sőt azok teszik szerethetővé. (Mondjuk, a sebhelyes férfiarcok meg a gyönyörű, anyajegyes női felületek mindenki számára ismerősek, ugye?) A hibákon sokszor megakad a szemünk. De vegyük észre bátran, hogy minél többet van valamin a tekintetünk, annál inkább megismerjük, és minél jobban megismerjük, annál jobban elfogadjuk és megszeretjük! A hibáival együtt, azok dacára.

Ma reggel közösen alkottunk egy szöveget az osztállyal. Aztán én felírtam a táblára, ők meg lemásolták a füzetükbe. Nyugodt, alkotó hangulat volt. Míg sétáltam a padok között, az egyik gyerek, aki már készen volt, felállt és szólt:

– Ákos bácsi, arról az é betűről lemaradt az ékezet!

– Jé, tényleg! Milyen jó, hogy észrevetted! Odaszaladnál, és kitennéd helyettem?

Odaszaladt, és kitette. Finoman, úgy, hogy ne lehessen észrevenni, hogy a kézírásomba valaki belenyúlt. Mindenki szeme láttára javította ki a hibámat.

Örültem, hogy észrevette, amit én nem, ő pedig örült, hogy javíthatott azon, amin volt mit.

Ma tanultunk egy darabot a világból.

Kökéndy Ákos