„A pszichoterapeutáddal a kezelés végére tuti, egymásba szerettek” – Filmes közhelyek és a valóság

–

A kedvenc pszichoterápiáról szóló filmjelenetem Woody Allen Agyament Harry-jében látható. A terapeuta kliense érkezése előtt néhány perccel értesül arról, hogy a férje megcsalta, ráadásul egy általa kezelt nővel. Érthető módon nehezére esik megnyugodni, mire megérkezik Mr. Farber, akivel ülése lenne. Nehéz szavakba önteni azt a gegparádét, amelyet a hisztérikus állapotban lévő, magát mégis minden erejével kontrollálni igyekvő Kirstie Alley ad elő zseniálisan, ezért sokkal érdemesebb megnézni inkább.

A jelenet humorát egyértelműen az adja, hogy minden néző fejében él egy sztereotip elképzelés a terapeutákról, akik érzelmileg stabilak, mint egy szikla, és tökéletesen rendezett életet élnek – éppen ezért tudnak segíteni a klienseiknek. Közben pedig tudatuk mélyén azzal is tisztában vannak a nézők, hogy ezeknek – az egyébként szakmai szempontból is szükségtelen és teljesíthetetlen elvárásoknak a valóságban – vajmi kevés ember tudna megfelelni.

Ennek a pszichológusokról kialakult idealizált képnek és a valóságnak az ütközését turbózza fel Allen olyan szintre a jelenetben, hogy a könnyünk csorog a röhögéstől. A rendező egyébként többi filmjében is előszeretettel élcelődik a pszichológusokon és terápiás üléseken.

A „Csak az a szex” ortodox analitikus terapeutája például az egész ülés alatt egyetlen szót sem szól, parodizálva ezzel azt a klasszikus felfogást, amely szerint a terapeuta „csupán” egy tükör a kezeltje számára.

Allen filmjei mellett rengeteg egyéb vígjátékot felsorolhatnék, amelyben valamilyen formában megjelenik a terápia vagy a terapeuta, általában erősen sztereotip jelleggel, kifigurázva. Allen általában ahhoz a közönséghez szól, amely számára vélhetően nem ismeretlen a terápiás ülések légköre, így ők nyilván tudják, hogy groteszk humorról van szó. Persze most már az a kérdés is fölmerül bennem, hogy van-e értelme bármilyen műfajú filmen számonkérni a hitelességet, ha a pszichológusokról, pszichoterápiákról van szó? Szükségszerű-e, hogy egy film edukáljon minket arról, mi is történik egy terápián, hogyan is dolgozik egy segítő foglalkozású szakember? Talán nem, és nyilván dramatizálni is kell a jeleneteket, különben dögunalmasak lennének. Ennek ellenére érdemes tisztázni néhány filmes elemet, amelyek annyira gyakoriak, ha pszichológusokról van szó, hogy könnyen lehet, a néző elhiszi, ezek megfelelnek a valóságnak. Pedig nem. 

A pszichológus mindig doktor

Túlnyomórészt amerikai filmek és sorozatok formálják az ízlésünket, és – akárhogy is nézzük – a világról alkotott képünket. Ez egyébként önagában is vicces, mert egy, a magyartól gyökeresen eltérő kultúráról van szó. Mindenesetre röviden belemennék abba, hogy az USA-ban ki tarthat terápiát, és hogy néz ki ugyanez nálunk, ugyanis ezt sokan nem tudják.

Magyarországon pszichoterápiát hivatalosan csak az végezhet, akinek pszichoterapeuta szakvizsgája van. Magának a képzésnek is szigorú bemeneti követelményei vannak, de nem szükséges hozzá sem kis-, sem nagydoktornak lenni. Mivel azonban bármilyen szakorvos szerezhet pszichoterapeuta képesítést, sokan valóban pszichoterapeuták és orvosdoktorok is egyben. Értelemszerűen ezek többsége pszichiáter, de ez sem feltétel. Az is előfordulhat, hogy aki pszichológusi diplomát, majd arra ráépülő képzést követően szerez pszichoterapeuta-szakképzést, időközben PhD-zik is, így szintén megilleti a doktor jelző.

Összegezve tehát: Magyarországon nagyon sok remek pszichoterapeuta van, aki nem doktor, és attól, hogy valaki pszichológusként doktorál, netán pszichiáter, még nem tarthat automatikusan pszichoterápiát. Ezt azért érdemes tudni, mert elég sok – köztük közismert személy – hagyja ezt figyelmen kívül.

Az USA-ban a terápia szónak eleve nincs ilyen szigorú megkötése. Bár ott a segítő foglalkozásúak között az egyik legmagasabb szinten azok vannak, akik pszichológus diplomájuk után PhD-t is szereztek, de a filmek általában orvosi végzettséggel rendelkező pszichiáterekre utalnak, amikor terapeutát ábrázolnak. Ezzel azt a teljesen hamis képet adva, mintha csak ők tartanának terápiát, miközben rengeteg szociális munkás, tanácsadó, pszichológus tarthat különböző féle terápiás foglalkozásokat, és velük sokkal gyakrabban is találkozik egy átlagos segítségre szoruló, mint egy pszichiáterrel. Itthon sincs szüksége mindenkinek konkrét pszichoterápiára, aki lelki támogatásra szorul. Rengeteg egyéb módszer: családi- és párkapcsolati, pályaválasztási, életvezetési, krízis- vagy gyásztanácsadás van, hogy csak néhányat említsek.

 A pszichológus/terapeuta és kliense között gyakori a romantikus vagy szexuális kapcsolat (a filmekben)

Hullámok hercege, A tégla, Fifti-fifti, Transz, Terápia-sorozat. Hirtelen ez az öt film jut eszembe, amelyben romantikus vagy szexuális kapcsolat alakul ki kliens és (ex)terapeuta között, de biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal több filmben találkozni a jelenséggel, amely azt az érzetet keltheti a laikus nézőben, hogy ez normális, de legalábbis gyakran előfordul. Pedig nem. Sőt, az egyik legdurvább határátlépés, amelyet egy segítő szakember megtehet, és annyira szakmaiatlan és etikátlan, hogy a valóságban csak elvétve fordul elő.

A pszichológusetikának az egyik sarkalatos pontja az úgynevezett kettős kapcsolat kerülése a klienssel. Ez röviden azt jelenti, hogy a két ember között a terápián kívül semmilyen egyéb kapcsolat nem állhat fenn sem a kezelés alatt, sem utána.

A kliens nem adhat el saját kötésű pulóvert a kezelőjének, és a terapeuta sem kérhet jogi tanácsot ügyvéd kliensétől. Ugyancsak a kettős kapcsolat kerülése miatt nem kezelheti egy terapeuta a kliense közeli barátját vagy hozzátartozóját.

A tilalom betartásával a terápia tisztasága, ezzel pedig hatékonyága őrizhető meg. Ezek az elsőre talán túl merevnek tűnő keretek a kliens biztonságát hivatottak megtartani. Minden esetben biztosítani kell, hogy a pszichológus semmilyen módon nem használja ki kliensét, a kapcsolat minősége, a segítő és a kezelt közötti viszony minden esetben tiszta és jól értelmezhető: a pszichológus a kliensért van, és nem fordítva. Kettejük között a viszony nem egyenrangú, mert a kezelő nem osztja meg saját problémáit, és nem vár el a klienstől semmit azon kívül, amit a terápiás szerződésben meghatároztak. Mivel pedig a kettős kapcsolat a pszichológusi etika értelmében is tilos, ha valaki ezt megszegi, akkor fölmerül a kérdés, hogy vajon a többi szabály betartása mennyire várható el tőle.  

Az az ideális, ha a terapeuta a terápiát követően sem jelenik meg egyéb szerepben a kliens életében, mert ez utólag is átértelmezheti a kliens terápiás tapasztalatát, illetve azt is megakadályozza, hogy a kliens visszatérjen a terápiába, ha szeretne.

A romantikus vagy szexuális kapcsolat pedig talán a legdurvább határátlépés, mert éppen azt használja ki, becsteleníti meg vagy teszi tönkre, ami a terápiás folyamatban az egyik legértékesebb: a kliens és terapeuta közti erőteljes érzelmi köteléket és intimitást. Éppen ezért is dühítő, hogy a filmek nemcsak aránytalanul nagy számban ábrázolják ezt a fajta határátlépést, de gyakran ehhez kötik a terápia sikerét, vagy fordítva, egy remek terápiás kapcsolat szinte kötelező folyományaként jelenítik meg a professzionális kapcsolat kereteit áthágó romantikus érzelmeket.

A Hullámok hercegében például a katarzis a terapeuta és kliense közötti szexuális viszony. Utóbbi film azért is lenyűgöző, mert mindemellett még vagy ezer dolgot felsorakoztat, amelyek a való életben egészen döbbenetesek lennének, ha egy professzionális segítő foglalkozású követné el őket. Például az, hogy a terapeuta a kliense tudta nélkül bevonja annak testvérét a terápiájába, majd hirtelen őt is elkezdi kezelni, ezt követően pedig saját magánéleti válságát „kezeli ki” azzal, hogy összejön a kliensével.

Ha nem lenne olyan nagyon hosszú, ezt a filmet érdemes lenne etikaórán bemutatni minden pszichológushallgatónak. Ellentétben a Hullámok hercegével a Fifti-fifti tök jó film, mégis dühítő, hogy miután nagyon jól bemutatja, hogyan csiszolódik össze kliens és tanácsadó, és alakul ki köztük valódi intimitás, amely hatékonnyá teszi a gyógyulást, ezután már szinte értelemszerűvé teszi, hogy ilyen összecsiszolódás romantikus érzelmeket szül, így a kezelés végén össze is hozza a két embert.

Röviden kitérnék arra, hogy teljesen természetes egy terápia alatt az úgynevezett áttétel és viszontáttétel megjelenése, vagyis az, hogy mind kliens, mind terapeuta bizonyos érzelmeket táplál a másik iránt. Ezek alapos megdolgozása szükséges, és az analitikusan orientált terápiákban kiemelt fontosságot is tulajdonítanak nekik. Lelövöm a poént: megoldásuk nem az, hogy kliens és terapeuta ágyba bújik vagy összeházasodik egymással!

Kiemelném még a Terápia-sorozatot, ami szerintem nagyon hiteles volt, és valódi szakértők adtak tanácsot hozzá. Engem kicsit dühített, hogy miért került bele a szerelmi viszony terapeuta és kezeltje között, ahogyan az is, miért lép át a főszereplő szakember több határt is a klienseivel, de itt legalább jelezték az alkotók, hogy szakmai és egzisztenciális válságban van, amelynek ezek is nyilvánvaló tünetei.

A terapeutám a haverom?

Teljesen természetes, hogy egy segítő kapcsolat alanyaként bizonyos időszakokban azt érezhetjük, senki nem ért meg minket annyira, mint a segítőnk, másnak nem tudjuk úgy elmondani, ami a szívünket nyomja. Eleve minden segítő kapcsolatnak, még egy néhány alkalmas tanácsadásnak is az első lépése az úgynevezett rapport kialakítása: vagyis a kliens és az őt segítő közötti ítélkezéstől mentes, empátián alapuló, kölcsönösen megértő bizalmi légkör kialakítása.

Bizonyos szempontból tehát egy nagyfokú bizalmon alapuló intim viszonyra van szükség, hiszen csak ebben a közegben tud a kliens megnyílni.

Ami azonban markánsan megkülönbözteti a barátságtól, az az egyoldalúsága: a segítő kapcsolat a kliensért van, a terapeuta személyes problémáiról, véleményéről, életéről nincs szó ebben a kapcsolatban, a találkozások keretei pedig szigorúan meghatározottak: általában mindig ugyanazon a helyszínen, ugyanazon a napon vagy napokon, ugyanabban az órában, ugyanannyi időre találkoznak.

Az ülésekért pedig vagy az állami ellátórendszer, vagy maga a kliens fizet.

Ha ezt a fenti pár mondatot elolvassuk, érthető is lesz, mennyire nem olyan a terápiás kapcsolat, mint egy barátság. A Good Will Hunting igazán jó film, én szeretem. De a Robin Williams által ábrázolt terapeutát úgy bemutatni, mint aki éppen azzal segít, hogy a többi, „merev terapeutától” eltérően ő nem hagyományos módszerekkel áll hozzá egy speciális kliens kezelésének, rendkívül káros szerintem. Nemcsak a saját életéről oszt meg rengeteg információt, majd bizonyos értelemben kezeli is saját problémáit kliense segítségével, de még fizikailag is bántalmazza őt, és haveri kapcsolatot alakít ki vele. A való életben mindezek erősen megkérdőjelezhetővé tennék, hogy kompetens-e a hivatásában. Persze ez csak egy film, de fontos megérteni, hogy semmilyen mentálhigiénés szakember nem segít azzal, hogy a kliense barátja lesz, ellenkezőleg, ezzel veszélyezteti a kezelés sikerét.

A terapeuta értelmezi és átértelmezi minden egyes szavamat

Ez az egyik kedvencem. A kliens beül a székbe, mond valami olyasmit, hogy: „nem szeretem már a lakásomat, idegesít, hogy kicsi és nincs kert, szeretnék elköltözni”, mire a pszichológus: „magának nem a lakásából van elege, hanem a házasságából”. A terapeuta tehát mindent tud a kliensről, átlát rajta, mint a szitán, és mint egy guru, átértelmezi annak szavait, megfejti azt is, amit a kliens maga sem tud magáról, és ezt természetesen teljesen nyíltan ki is mondja.

Az egyik legnagyobb félreértés a terápiával kapcsolatban az, hogy ott a kliens konkrét tanácsot kap azt illetően, mit tegyen, és pillanatok alatt megfejtik minden tudattalan gondolatát, szándékát is, amelyet elé is tárnak azon nyomban.

Egyfelől egy mentálhigiénés segítő csak azt tudja a kliensről, amit az elmond neki (és normális esetben nem is nyomoz utána titokban, mint ahogyan néhány filmben és sorozatban látható), másfelől, még ha egy idő után át is látja, hogy egyes esetekben milyen felismeréseket rejteget maga elől is a kezeltje, ezt nem közli vele nyersen és nyíltan, hanem rávezeti arra, hogy ő maga fejtse meg. Sajnos ez az, ami miatt még mindig sokan szívesebben választják az önjelölt, képesítéssel nem rendelkező, szakmaiatlan segítőket, akik mindenféle hókuszpókusszal elhitetik a hozzájuk fordulókkal, hogy azonnali és gyors megoldás van a gondjaikra, amiért nekik csak egy adott összeget kell befizetniük. Ehhez képest egy valódi terápián frusztráló lehet felismerni, hogy a kliens maga is rengeteget dolgozik.

Hogy hogyan lehet jól értelmezni és összefoglalni, miközben a szakember a klienst hagyja érvényesülni, és okoskodás helyett empátiát, megértést mutat, de segít fókuszálni, arra nagyon jó példákat adnak az egyik kedvenc indie-filmem, a Szex, hazugság, videó terápiás jelenetei.

Még mindig érdekes kérdés, mennyire kérhető számon a filmeken, hogy realisztikusan ábrázolják a pszichológiát, terápiás üléseket és tanácsadói folyamatokat?

Az biztos, hogy a szakmát érdekli a téma, több szakcikk is található erről, az Amerikai Pszichológiai Társaság is foglalkozott a kérdéssel, ami érthető is, hiszen a film, illetve most már a televíziós sorozatok nagyon erőteljes hatással vannak az életünkre, arra, ahogyan a világot látjuk. Újságírók is gyakran kérnek fel mentálhigiénés szakembereket, hogy elemezzenek egyes filmeket és sorozatokat abból a szempontból, mennyire hiteles az azokban ábrázolt segítő.

Az pedig nem is kétséges, hogy az embereket egyre jobban érdekli a pszichológia, nem is véletlen, hogy erre a popkultúra is reagált. A kérdés csak az, hogy a sok dramatizált jelenet hatására a kliens nem csalódik-e akkor, ha saját maga keres lelki segítőt, és rádöbben, hogy a valóság sokszor köszönőviszonyban sincs a filmekben, sorozatokban ábrázoltakkal?

Kerekes Anna