–

Mint a táncolók a kályhához, úgy térünk vissza mi, a játszmák működése iránt érdeklődő emberek Eric Berne pszichológus könyveihez. Berne definíciójában a játszma egy olyan ismétlődő tranzakció, amelynek mindig ugyanaz a kimenetele. És amelybe mégis hajlamosak vagyunk újra és újra belemenni, akkor is, ha nem jó nekünk.

Hogy miért? Mert ismerjük a forgatókönyvét, és ez bizonyosságot jelent a bizonytalanságban, akkor is, ha nem oldja meg a mélyben lévő gondokat, sőt, általában nem is fedi fel azokat – de könnyen lehet, épp ez a cél. Mondjuk, levezetni a feszültséget egy piszlicsáré ügy miatti összeveszéssel, hogy ne kelljen szembenézni a valós problémával.  

A nyílt, tiszta kommunikáció a csontosult játszmák ellenszere, a manipuláció pedig az éltetői

Egy rutinos manipulátor, akárcsak egy sakkjátékos, ellenfele előtt jár gondolatban egy lépéssel (legalább), és jól ismerve a gyenge pontjait, képes elérni, hogy a másikat bábként mozgathassa.

A szeretetmegvonás is a manipuláció egyik formája.

Hatásmechanizmusa azon alapszik, hogy valamennyien rosszul viseljük a „húzd meg-ereszd meg” játékot, nagy lelkierő és szilárd önbizalom szükséges ahhoz, hogy ne ijesszen meg minket a másik figyelmének, szeretetének a (vélt, tapasztalt vagy beígért) elvesztése.

Hisz, ha egy szeretett lény vesz semmibe minket, az maga a halál. Primer üzenet arról, hogy „nem vagyok”!

És nem csak olyan drasztikus lépésekre lehet gondolni, mint amilyen a szakítás, az elhagyás, a ghosting vagy a megcsalás. Vannak egészen hétköznapi verziói is a szeretetmegvonásnak. Például a duzzogás, amikor nem szólok valakihez egy ideig, találja csak ki szépen, mivel bántott meg, szenvedjen csak, kérleljen csak! Vagy amikor a büntetés a fizikai távolság, a „ne érj hozzám”, az „utállak”.  

Hogy miért működik ez a fajta manipuláció, akkor is, ha világos, miben mesterkedik a másik?

Egyrészt, mert ijesztő elveszteni valakinek a figyelmét, erről már volt szó. (Hisz értékesnek akkor érezzük leginkább magunkat, ha értékesként kezelnek bennünket mások.) Emellett az is jellemző ránk, emberekre, hogy ami elérhetetlen (ha csak aktuálisan is), az után jobban vágyakozunk, mint ami állandóan rendelkezésünkre áll.

A manipuláció mindig az érzelmeinkre hat, és a gyengeségeinkkel (bizonytalanság önmagunkban, hiúság, lobbanékonyság stb.) apellál.

A feltételekhez kötött szeretet és elfogadás keservét mindannyian megtapasztaljuk valamilyen formában életünk során – ha szerencsénk van, nem gyermekkorunkban, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk, és a szüleinknek ráadásul nem fordíthatunk hátat, mint, mondjuk, a szerelmünknek, ha durván manipulálni próbál minket. Ha egy gyerek nő bele abba, hogy a pozitív viszonyulásnak ára van, az komoly hatással lehet az énképére és a későbbi kötődéseire (vagy kötődésre való képtelenségére, hisz nincs már bizalma másokban), felnőttkori kapcsolataira, és a saját gyerekei nevelésére is akár. Például úgy, hogy benne ragad mérgező kapcsolatokban, mert elhitte valamikor az élete folyamán, hogy neki csak ilyen jár, ő nem értékes eléggé.

Nem egyszerű feltérképezni a korai mintáinkat, de nagyon fontos törekedni rá, ha minduntalan zsákutcába kerülünk, vagy hasonló szerelmek, viszonylatok csapdájában vergődünk időről időre.

És akkor íme, kiindulópontként a feltételekhez kötött szerelem/szeretetmegvonás leggyakoribb esetei (melyek szülő-gyerek, barát-barát kapcsolatokban ugyanúgy jelen lehetnek, mint a párkapcsolatokban):

– „Ha ezt vagy azt csinálod, szeretlek, kedves vagyok veled.” Ha nem, jön a büntetés.

– Levegőnek néz, kerüli a szemkontaktust. Mintha ott se lennél.

– Ha beszélsz, minduntalan türelmetlenül közbevág, mintha rosszat mondanál, vagy nem érdekelné igazán, amit hall tőled.

– Mesélsz valamiről, de nem reagál, témát vált.

– Mártírkodik: azaz hangsúlyozza, mi mindenről mondott le érted, mi mindent tett meg, bezzeg te…

– Sose ér rá, mindig elfoglalt, amikor keresed.

– Kerüli a fizikai kontaktust, elhúzódik, és nem azért, mert épp veszekedtek valamin vagy megbántottad, hanem mert „olyanja” van.

– Szexmegvonással büntet

– Feléd se néz, pedig együtt érkeztetek egy társaságba. Mintha nem is vele lennél.

– Állandóan kioktat. Mintha totál hülye lennél mindenhez. Mintha csak úgy lenne jó minden, ahogy ő csinálja.

– Nem hajlandó „lelkizni”, beszélni az érzésekről, a jövőről, bármiről, amiből kiderülne, veled tervez, fontos vagy neki.

– Szakítással fenyegetőzik.

– Ha valami bajod van, nem érdekli, nem segít, távol marad.

– Kínos helyzetekbe hoz, kigúnyol, elad egy poénért idegeneknek.

– Ha megsértődik, duzzog, nem szól hozzád.

– Állandóan késik, azt üzenve, „nem érdekel, hogy váratlak”.

De miért csinálja ezt?

Az úgynevezett passzív-agresszív emberek konfliktuskerülők, félnek a vitáktól vagy irtóznak tőlük, nem ismerik az építő vitatkozás szabályait. Vagy a haragot, neheztelést nem merik nyíltan felvállalni, inkább csomagolják. De néha nem szól másról a viselkedésük, mint aminek látszik: nem fontos (már) nekik egy kapcsolat. Ezért hanyagolják el a másikat, ezért nem törődnek vele, ezért nem érintik meg, vagy ezért nem keresik a társaságát. Hogy mi a valódi ok a viselkedés mögött, azt akkor is érdemes kideríteni, ha fájdalmas. Mert a hosszú távú játszmázás mindenkit kizsigerel.

Kurucz Adrienn

 

Forrás:

ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Kris Ubach and Quim Roser