–

Ahogy telnek-múlnak az esztendők, az ember valahogy egyre kevésbé találja meg magában azt a fajta föld fölött lebegős izgatottságot, amelyet nem is olyan régen még egy pipacs látványa, vagy a kedvenc dala a rádióban, vagy egy csésze kakaó is előcsalogatott. Tisztán emlékszem az időszakra – valamikor a húszas éveim elején –, amikor eljutottam arra a pontra, hogy „semmi sem izgatott” többé, ez pedig megkongatta a vészharangot bennem, és azt hiszem, tudatosan „visszaszoktattam” magam az izgatottságra.

Tapasztalatom szerint elég, ha kicsit kiszakítjuk magunkat a rutinból – nem olvasunk híreket, nem lógunk a közösségi médián, és vagy olyasmit teszünk, ami gyerekkorban felcsiklandozta az izgatottságunkat (ez lehet akár egy régen elfeledett mesekazetta meghallgatása, vagy egy szeretett családi recept életre hívása), vagy éppen olyasmit, amit korábban még sosem vagy legfeljebb nagyon ritkán tettünk – mint, mondjuk, bármiféle racionális cél nélkül csak úgy menni, menni, menni, vagy egyedül áttáncolni egy éjszakát.

Mindig azt szoktam mondani, hogy engem a legkönnyebb megajándékozni a világon, mert gyakorlatilag mindennek örülök, ami hasznos

– legyen szó egy bambusz fogkeféről, vagy egy ütvefúróról, bármiről, amit meg tudok enni vagy inni (házi lekvártól egy üveg borig), és olyan sok mindent és sok mindenkit szeretek (a kertészkedéstől és az olvasástól a filmeken és zenén át az utazásig és a kényeztetésig), hogy nálam aztán tényleg baromi nehéz félrelőni. 

Kicsit olyan vagyok, mint Füles a Micimackóban, amikor megkapja Mackótól az üres csuprot, aminek a tartalmát őmedvesége előzékenyen felfalta a parti előtt, majd Malackától a kipukkadt piros lufit, és felfedezi, hogy a lufi remekül illeszkedik ebbe a praktikus csuporba, és ettől végtelenül boldog. És ha már itt tartunk – mindennek minden körülmények között örülök, ami Micimackóval, Mary Poppinsszal, az Óz- és az Alice-történetekkel, a Kis herceggel, vagy Madonnával kapcsolatos.

És ami még egyszerűbbé teszi a helyzetet – annak is nagyon tudok örülni, ha az ajándékom az, hogy van egy nyugalmas, csendes esténk a párommal, kitalálunk közösen valami szokatlan menüt, és miközben gin-tonikot szürcsölgetünk, beszélgetünk, röhögcsélünk, táncikálunk, énekelgetünk, összedobunk egy lakomát, majd bekuckózva megnézünk egy Így jártam anyátokkal-epizódot. 

Még a klasszikusan mumus ajándéknak tartott zokniknak is örülök! 

Két dolog van, aminek nem igazán tudok szívből örülni: 1. a nagyméretű, „kiállítást” igénylő enteriőr tárgyaknak, amik oly dominánsak, hogy azonnal feltűnik az ajándékozónak, hogy kikurátorkodtam a környezetemből a meglepetést; valamint 2. a mókásnak szánt feliratos bögréknek, amelyekről minden évben azt hiszem, hogy mostanra világossá vált: többé nincs szüksége rájuk a világnak, aztán valahogy mégis visszakúsznak a szuvenírszelekcióba. 

Mivel tudtam, hogy ez a veszély bizonyosan nem fenyeget most, hiszen úgynevezett „hard lockdown” van Görögországban, ami az immáron ötödik hónapja tartó lezárás (talán) fináléja, és az élelmiszerboltokon és patikákon kívül minden üzlet zárva tart, ezért teljes nyugalommal vágtam bele a múlt heti 39. születésnapomba. Olyan nyugalommal, hogy szinte bizonyos voltam benne, ez lesz életem legcsendesebb, legeseménytelenebb szülinapja, és hozzá is szoktattam magam ehhez a gondolathoz.

Nem titkolóztam azzal kapcsolatban: a tavaszi lockdownhoz képest kissé megnyomott a mostani – és bár a nehezén túl voltam, azért koránt sem voltam a lelki erőm csúcspontján…

Egészen addig, amíg… 

…múlt pénteken volt a jeles nap – Nimi szerdán bejelentette, hogy „holnaptól jövő hét elejéig ne tervezz semmit, és add le az összes munkádat”, én pedig engedelmesen átdolgoztam a napot és az éjszakát, majd reggel láttam, amint a kedves egy titokzatos táskát csomagol össze, így megkérdeztem: „Mit vegyek fel? Mit vigyek magammal? Mikor jövünk haza?” A válasz így hangzott: „A ruhád az ágyon van, és minden, amire szükségünk lesz, a táskában. Na, gyere!”

A következő napokat leginkább egy buborékhoz tudnám hasonlítani, amely elrepített egy világba, ahol nincs aggodalom, ahol nincs világjárvány, ahol minden rendben van. 

Pedig tulajdonképpen nem mentünk sehová, ahol ne járnánk hétről hétre (nem is tehettük volna, hisz a tilalom szerint nem léphetjük át a megyénk határát). Ami igazán különlegessé tette az ünneplést, az az egyszerűségben rejlő nagyszerűség volt.

Nem tudtam, hová vezetek – Nimi GPS-koordinátáit követve parkoltam le az autót, és érkeztünk meg egy elhagyatott kis faluhoz, ahonnan nyolc kilométeres túrára indultunk egy hegyi ösvényen, és minden egyes mohos szikla az ajándékomnak tetszett. A férjem süttetett nekem egy teljes tepsi szpanakopitát (a görögök legendás spenótos pitéjét), és miután felkaptuk a szomszéd faluban, megmásztuk Thészeusz szülőházának romjait, és a péksüteményt eszegetve figyeltük, amint a nap slow motion fejest ugrik a tengerbe. 

Az éjszakát két jóbarátunk üresen álló házában töltöttük – Nimi leszervezte, hogy ott hagyják nekünk a kulcsot, estére vegán pizzát rendelt a szobába, reggelire pedig még melegen illatozó karobos házi kenyeret hozatott, én pedig megint csak úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb meglepetés, mint szénhidrátot enni szénhidráttal, és egyébként is, a kenyér a gondoskodás és gazdagság fizikai manifesztációja. Különösen azután, hogy

éjszaka lejátszott nekem hatvan (!) videóüzenetet, amelyekben magyar, izraeli, és angliai barátaink kívántak nekem boldogat, könnyfacsaróan kedvesen és viccesen. 

Péntek este, úton hazafelé bár biztos voltam benne, hogy legfeljebb kukoricát pattogtatunk vacsorára – ám útközben megjelent a kocsink mellett a kedvenc methanai szakácsném két leánya egy motorkerékpáron, Nimi pedig azt mondta: „Kövesd őket!”, s kiderült: bár Katherina tavernája az első hullám kezdete óta zárva tart, a kedvünkért készített egy ünnepi lakomát elvitelre, így idehaza gyertyafényben lakmároztuk be a citromos fehérborban főtt articsókát, a fokhagymás olíván pirított csicseriborsót, és a mennyei mannát, a favát (a görögök sárgaborsókrémét), amely számomra maga a kanalazható boldogság. 

És amikor másnap reggel, amikor lebotorkáltam az udvarra, mert Nimi azt mondta „vége a szülinapnak – meg kéne locsolni a kertet”, ott álltak a szomszédaink, Happy birthday!-t énekelve, nekem pedig az szaladt ki a számon, hogy „Ma ze?!”, ami héberül annyit tesz: „Mi ez?!” – és persze senki sem értette Nimrodon kívül.

Kilencen ültük körbe a kerti kisasztalunkat, és mindenki meglepett valami varázslatos ajándékkal: kaptam egy satyekot, amely a világ összes színében játszik, egy olajlámpást, egy Edith Piaf-bakelitlemezt (amit nyomban fel is avattunk), egy nagy tepsi vegán majonézes krumplit, egy hatalmas doboz házi csokoládé trüffel golyót, egy maszkként is teljesítő kék fejkendőt, és egy bámulatos papírmasé szobrot a kis hercegről – még a róka, a rózsa, és a kút is mellette van!

„Egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél”;

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat”;

„Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt”

– gondolatok Antoine de Saint-Exupéry történetéből, amelyeket nem lehet elégszer megkapni ajándékba ahhoz, hogy megunjam őket. Még a kígyó is ott kúszik a kis herceg lábai mellett – ő volt az, aki mint egy aranypánt a kis herceg bokájára tekeredett, és azt mondta: „Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad.”

Egyszer majd eggyé válok a földdel, amiből lettem, és ahogy múlt héten elmeséltem, nekem az is ajándék lesz, ám amíg élek, mindennap megpróbálom észben tartani: igaz, hogy ami lényeges, az a szemnek láthatatlan, ám az is igaz, hogy a minket körülvevő, szemmel látható, tapintható dolgok is tartogatnak fontos üzeneteket, meglepetéseket, ajándékokat. Azóta pedig – a rajtam időről időre elhatalmasodó önsajnálat és világfájdalom után – megint csak úgy tudok tekinteni a járványra, a korlátozásokra, és erre a ki- és beszámíthatatlan jelenre, ahogyan a kis herceg rózsája beszélt a kártevőkről: 

„Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.”

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak