Steiner Kristóf: Nekem a halál jó barátom

–

Két és fél éves koromban egy szerencsétlen baleset során magamra rántottam egy lábas forrásban lévő tejet – édesanyám épp kakaót készített nekem, én pedig türelmetlenül toporzékoltam a konyhában, mire ő feltette az edényt egy magas polc tetejére „Titike, meg kell várni, míg kihűl” intelemmel. Titike nem várta meg – olyan vehemenciával ráztam meg a polcot, hogy a lábos egyenesen rám zuhant, beleégetve a pólómat a mellkasomba.   

A mama sokkot kapott – csak tartott a karjaiban, és fel-alá rohangált velem a házban, édesapám pedig kihívta a mentőket, majd az utcára szaladt, hogy megállítson egy arra járó autót, hátha hamarabb a kórházba érnek velem, mintha a mentőre bíznának – akkoriban még egyiküknek sem volt jogosítványa. Egy, az utcánkban lakó férfi vette észre, hogy a papa kétségbeesetten hadonászik a kocsiknak, így néhány perccel később már a kórházban voltam, ahol – ahogy mama mesélte – levetkőztettek, és az ingecskémmel együtt a teljes megégett bőrfelület lefeslett a testemről.

Hónapokig voltam kórházban – többnyire lekötözve, hogy ne piszkáljam a gyógyuló felületet. Miután hazaengedtek, kiderült: a trauma hatására elveszítettem minden korábbi emlékemet: a mamát és a papát néninek és bácsinak szólítottam, ez pedig – ahogy édesanyám mondta később – a legrettenetesebb büntetés volt számára. Haláláig mondogattam neki, hogy nem az ő hibája volt, ne ostorozza magát, nem tett semmi rosszat, de a bűntudat sosem hagyta el. 

Néhány héttel később megtanultam a szüleim nevét, és egészen hatéves koromig Katának és Gyulának szólítottam őket, az óvó nénik és a barátok nagy megdöbbenésére. „Kata, mikor jössz értem? Mondd meg a Gyulának, hogy estére főzzön nekünk lecsót.” De nem emlékeztem az unokatestvéreimre, Szandrára és Andrisra sem, akikkel születésemtől fogva együtt cseperedtünk – viszont ma már egészen konkrét emlékeim vannak róla, hogy „bemutatja” őket nekem Vali nagynéném, én pedig gyanakvóan méregetem őket: „Honnan kéne ismernem ezt a két gyereket?!”

A heg beforrt, de el nem múlt – soha, én pedig nem bántam.

Ha az osztálytársaim rákérdeztek a tesiöltözőben, néha azt feleltem: egy titkos térkép van a mellkasomon egy réges-régen elrejtett kincs kereséséhez. Máskor azt mondtam: cápa támadott meg – nem azért, hogy érdekesnek tűnjek, hanem mert baromira untam, hogy ha a valódi sztorit prezentálom, mindenki rákérdez: „És azóta nem bírsz a tejre nézni?”

Miért ne bírtam volna a tejre nézni? Miért haragudtam volna az anyámra? Miért szégyelltem volna a mellkasomat? Alsó tagozatos voltam, de – hála a buddhista neveltetésemnek, és annak, hogy a szüleim gyakran beszéltek karmáról, elmúlásról –, tudtam, értettem: ami történt, megtörtént. Ez csak színesíti a saját történetemet, az életemet, és mennem kell tovább, előre. 

És mentem is – például kirándulni a Lajos-forráshoz a mamával és a papával, édesanyám ugyanis hétéves koromra megtanult vezetni, és miután az első Trabantunk gyakorlatilag szétrothadt alattunk, vettünk egy „nevadai homokszínű” – így állott a papírjaiban – Volkswagen Passatot. Ez volt az első „rendes kocsink”, és mint ilyen, egy csomó rendes kocsiba illő funkciója volt, amiket a mama nem ismerhetett… mint például a kormányzár.

Sosem felejtem el, ahogyan a napsütésben csorgunk lefelé a meredek úton, és a papa megjegyzi: „Simán legurulhatunk motor nélkül is – addig sem szennyezzük a környezetet”, mama pedig nem egyet, hanem kettőt fordított a kulcson, majd egy hajtűkanyarhoz érkezve megpróbálta elfordítani a kormányt, mely egy hangos kattanással jelezte, hogy ő bizony nem fordul semerre. 

Mindhárman tátott szájjal kajabáltunk, Kata és Gyula egyszerre rángatta a kulcsot, majd az utolsó utáni pillanatban, mielőtt az egyöles platán törzsének csapódtunk volna, felzúgott a motor, és elfordult a kormány.

Aztán mindhárman elröhögtük magunkat – és nem is bírtuk abbahagyni a röhögést egészen hazáig. Ha bárki azt feltételezné, a történetet igyekeztek titokban tartani a szüleim, el kell oszlatnom a tévhitet: az egyik kedvenc családi anekdotánk volt, és bár a mama és a papa simán lehülyézték magukat érte, én mindig hozzátettem: „De hát honnan tudhattátok volna?!”

Ahogyan azt sem tudhatták, hogy amikor egy évvel később a Csillaghegy és Békásmegyer között magasodó Róka-hegyre kirándultunk, és én ragaszkodtam hozzá, hogy semmiképpen sem az ösvényen menjünk, hanem „olyan sötét erdőben, mint amilyenben a Hófehérke szalad, amikor a vadász elmondja neki, hogy a gonosz mostoha meg akarja öletni”, előbb-utóbb egy függőleges szakadéknál kötünk ki, ahonnan se előre se hátra… és a papa a kabátjába gyömöszölve, kenguruként cipel majd le a sziklákon, míg a mama azt ismételgeti valahol a nevetés és a sírás között, hogy „miért, miért, miért mindig velünk történik ilyesmi”?

Csak miután hazaértünk, és bekerült a sütőbe a héjában sült krumpli, meg a magnóba az AE Bizottság kazetta, vallotta be Gyula, hogy rendesen halálfélelme volt – háromszorosan, mindannyiunkért.

Aztán megünnepeltük, hogy megint életben maradtunk. És ünnepeltünk minden napot

– egészen addig, míg egyszer egy este mama a kedvenc ételemet, a rántott karfiolt készítette, én pedig nem voltam képes hozzányúlni a vacsorához.

„Valami baj van a gyerekkel” – mondta papának, ekkorra pedig már olyan erővel hasogatott a fejem, amelyet korábban sosem éreztem, így – ismét – a kórházba siettünk. Az orvos a vizsgálat során azonnal észrevette, hogy képtelen vagyok megmozdítani a fejemet, olyan merev volt a nyakam. „Meningitisre gyanakszom…” – mondta a szüleimnek, apám pedig szépen megkérte, hogy beszéljen inkább magyarul, hogy mindenki megértse.  „Agyhártyagyulladás” – mondta a doki, anyám pedig azonnal zokogni kezdett. Én meg emlékszem, arra gondoltam: „mit sír, ez aztán tényleg nem az ő hibája!”, és kimondottan szarul éreztem magam érte, hogy már megint miattam kell aggódnia.

Megint hónapokra kórházba kerültem, egy rövid ideig megint lekötözve, a gerincvelő-folyadék lecsapolása (vagyis a lumbálás) után ugyanis tilos mozogni, emellett nem találkozhattam senkivel, és még a kórteremben sem voltak társaim. Egy üvegfalú szobában éltem, ahol az egyetlen kapcsolatom a vizitáló orvosokkal volt, és egy nővérkével, aki egyenesen gyűlölt, amiért egyszer összetévesztettem a pelenkatartó badellát a kukával, és oda dobtam ki a szemetet – majd következetesen átpakoltatta velem a hulladékot.

Azt hiszem, ez volt az az időszak, amikor végérvényesen és bizonyosan megértettem, hogy az ember bármikor magára maradhat. Nem számít, hányan szeretnek, hányan gondoskodnak rólad, milyen sok ember fontos neked, milyen sok emberrel törődsz, egyszerűen bármi, bármikor megtörténhet, bárkivel.

Ez a tudat egyfajta nyugalmas komfortérzetet adott – ettől fogva valahogy úgy voltam vele: ha soha többé nem halok meg majdnem, az szuper, de simán lehet, hogy még számtalanszor találom majd magam olyan helyzetben, ahol kizárólag az aktuális pillanatnak örülhetek, mert a következő már nincs borítékolva. És ez tetszett! 

A következő néhány év során nem is történt velem semmi eseménydús a „majdnem meghalást” illetően, kivéve, amikor Szandrával elhatároztuk, hogy megtanulunk repülni, és eltökélt szándékunk volt kiugrani a padlás ablakából, amíg racionálisabb unokatesóm nem lépett közbe, és hívta ránk a szüleinket, mert egyszerűen nem hittük el neki, hogy az esernyőbe kapaszkodó lebegés csak Mary Poppinsnak megy. 

Mondjuk, volt egy erős agyrázkódásom is, amikor épp a Roxette együttes How Do You Do című dalára tanultam koreográfiát a szuterén melletti betonjárdán, és egy vehemens tánclépést követően zuhantam egy jó métert. Egyszer meg beszorult a lábam egy szikla mögé, amikor bunkert akartunk építeni az unokatesóimmal, és olyannyira nem akartam bevonni a problémába a felnőtteket, hogy erőnek erejével kirántottam a talpamat a szikla alól – szerencsére csak egy körmöm maradt alatta.

Azt sem tekintem halálközeli élménynek, amikor a szüleim Dalai Láma által felavatott, Tar falucska melletti buddhista meditációs központot építették-szépítették, melyet ők álmodtak és nyitottak meg, én pedig az építkezésen véletlenül megittam egy jó negyed liter diófa pácot, mert kólásüvegben volt, és a szomjam erősebb volt az ízlelőbimbóimnál.

Az sem volt olyan nagy dolog, amikor az unokatesóimmal kiszöktünk „vonatokat nézni”, és kitaláltuk: egy a sínek melletti egyméteres körzetben maradunk, amikor átsuhan az állomáson a mozdony, majd megérkezett, ordítva tülkölt, mi pedig nem tágítottunk addig, míg a vonat szele hátra nem lökött minket.

A következő valódi kalandom akkor kezdődött el, amikor tizennégyéves korom körül egyik napról a másikra bekattant a szívem, és eleinte néhány havonta, majd hetente, később pedig már naponta tört rám szívzakatolás, a legindokolatlanabb, nyugis helyzetekben. Aztán persze az orvosnál csak nem akart előjönni, még terhelésre sem, hiába tepertem a rendelő szobabiciklijén, mint a Blümchen a Bycicle Race klipjében.

Aztán ahogy teltek-múltak az esztendők, és megcelebesedtem, az RTL meg elhívott tarantulát a számban tartani, meg darun mászva zászlókat gyűjteni a Rettegés foka című műsorba – ahol hősiesen végigcsináltam mindent –, majd hazafelé jövet a repülőtéren egyszeriben ismét rám tört a roham, óriási szerencsémre épp Gáspár Bea jelenlétében, aki miután észrevette, hogy épp készülök elájulni, odahívta a paramedikusokat.

Buenos Aires repülőterének elsősegélyszobájából egy fura kórházba szállítottak, ahol az ágyak italos rekeszekkel voltak elválasztva egymástól, ahol barátságos macskák mászkáltak a kórteremben, és ahol végre először sikerült EKG-t csinálni a szívem vacakolásáról: valami baromira nincs rendben.

A sors kegyelme úgy intézte, hogy nem sokkal később beleszerelmesedtem egy orvostanhallgatóba, aki valamiért többet tudott, mint bármelyik doki, ami megvizsgált, és azt mondta: „Szerintem neked WPW-szindrómád van” – és szerzett egy beutalót a legjobb specialistához.

Mint kiderült, a White Parkinson Wolf az emberiség 0.1 százalékát érintő szívrendellenesség, melynek kiváltó okára semmiféle magyarázat nincsen, ám nagyjából úgy működik, hogy a szív elektromos impulzusai egy teljesen indokolatlan úton indulnak neki a pitvarból a kamrába, ez pedig ritmuszavart, esetenként hirtelen halált idéz elő.

„Már megint…” – gondoltam magamban, és nem volt más választásom, mint alávetni magam egy úgynevezett ablációs szívműtétnek, melynek során altatás nélkül, a combvénán át vezetnek fel egy ilyen kis drótot a szívbe, majd elektromossággal sokkolják a szívet, hogy megkezdje e hülyeségét, így megtalálják a problémás pontot, majd egyszerűen kiégetik azt. Nem fáj amúgy, kábé olyan érzés, mintha belülről csiklandozna valaki.

Amióta megperzselték a szívemet, azóta jól vagyok.

Utána már csak egy HPV-vírus kapcsán előbb szemölccsé, majd diszpláziává (a rákot megelőző állapottá) váló bélelváltozással műtöttek háromszor, majd miután a harmadik beavatkozás után egy sipoly alakult ki a seggemben, amelyre megint csak azt mondták, hogy műtét nélkül sosem múlik el, elhatároztam, hogy ha nagyon muszáj, inkább meghalok, de nem szeretnék újabb és újabb és újabb műtéteket. 

Ennek ma öt éve, és se sipoly, se szemölcs, csakis tökéletes vérkép, és teljes vitalitás – ehhez hozzátartozik, hogy elég alaposan átszerveztem az életemet: megtaláltam a férfit, akiért szó szerint élek-halok, leraktam minden olyan melót, amit igazából csak azért végeztem, mert megszoktam, hogy az életem részei, és három éve elhatároztam, hogy amennyire tehetem, kivonulok a világból – így kötöttünk ki a nyolcfős görög falunkban, amelyhez a legközelebbi kórház másfélórás autóútra van… a tenger viszont közel, és az fontosabb nekem.

A végére azért még van egy izgalmas kalandom: tavaly nyáron a szerelmemmel, Nimivel és Kinga barátnőnkkel hajtottunk Soroksár felől a belváros felé, és nagyban dumálgattunk, amikor is egyszeriben megjelent az ablakunkban egy kamion orra, és miután 360 fokban megpördült a kocsi a Soroksári út kellős közepén, mi pedig síri csendben vártuk a sorsunk alakulását, fél méterre egy villanypóznától megállt a pörgés-forgás, és – Kinga totálkáros kocsiján kívül – senkinek nem esett bántódása.

Kikecmeregtünk az autóból, remegve megöleltük egymást, a kamionsofőr ordítozott velünk egy kört, majd kisvártatva – hála a térfigyelő kamera felvételének – kiderült, hogy ő váltott sávot szabálytalanul. Aznap este megünnepeltük hármunk közös új születésnapját – de bevallom, én nagyjából negyedórával a baleset után már azon kattogtam: humuszt vagy favát készítsek másnap a TV2 Mokka konyhájában – talán egyszerűen túl sokszor haltam meg majdnem ahhoz, hogy egy kamionos karambol kapcsán megremegjem a lábam alatt a talaj. 

Ezen a héten betöltöm a 39. életévemet, megkezdve a negyvenediket – ilyenkor pedig a legtöbben arról kérdeznek, félek-e az elmúlástól. A válaszom az, hogy nekem a halál jó barátom:

voltunk már egészen közel egymáshoz, és volt szerencsém hozzá olyankor is, amikor a szeretteimet csókolta szájon, és kísérte át a másvilágba, míg én a karomban tartottam őket, és azt suttogtam a fülükbe: „hiányozni fogsz, de ha menned kell, menj – nem tudlak, és nem is akarlak visszatartani”.

Azt szokás mondani, hogy „élni tudni kell”. Igaz, de legalább ilyen fontos, hogy halni is tudni kell. Ezért aztán, ha egyszer majd úgy lesz, hogy már nem vagyok, akkor azok, akik ünnepeltek a születésnapomon, legyenek kedvesek ünnepelni a halálnapomon is. Szülinapból – a legtöbbünknek – jut egy pár. Halálból – ebben az életünkben – csak egy.

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van