–

A kutya először eszét veszti, összevissza nyargal, hullámzik a bőre a vizslaszőr alatt – látványra olyan, mint mikor töltik a hurkát épp. Én is örülök, csak visszafogottabban. Bár vannak hangulatok, amelyek engem is megkergetnek, ilyenkor szedem a lábam, porzik mögöttem az út, csatakosan érek haza. Máskor meg andalogva poroszkálok, a kutya megy előttem fix távolságban, és figyel – tudom, hogy vigyáz rám. Én meg rá.

Ha látok szemből kutyást jönni, mindig visszahívom, felszerszámozom, és tisztes távolságban kerüljük a másik falkát. Mindegy, hogy kiskutya, nagykutya, habzó szájjal acsargó, vagy jámbor kinézetű a négylábú (vagy a gazda). Az más kérdés, hogy ők mit szólnak az elkerülő hadművelethez. Vannak ugyanis olyan sétatársak, akik szerint:

ami szembe jön, azt meg kell vizsgálni alaposan.

Kutya nélkül is sokan hódolnak a kutatószenvedélynek, és csak kulturáltságuk okán nem dugják rögvest a szembe jövő fenekébe az orrukat. Talán szívesen megtennék, de helyette megelégszenek egy alapos szkennelésssel, illetve lekáderezéssel, ha ismeritek egymást, és le kell állni beszélgetni velük kicsit udvariasságból. (Az erdőben mégse mondhatod, hogy bocs, sietek, mint a Moszkva téren a krisnásoknak, akik egyébként sokkal kedvesebbek, bár nem kevésbé elszántak.)

Az erdei kandi gazdi kandi ebbel párost igen nehéz lerázni.

Hiába kerülsz nagyot, hiába húzódsz a susnyásba, hiába engeded előre őket, a kutyapóráz mindig túl hosszú, úgy tűnik, ha van egyáltalán, és így, ha mázlid van, valóban csak egy orr kerül a saját kutyád fenekébe.

Nehéz az ilyen helyzeteket diplomatikusan kezelni. Ezért én mindent elkövetek azért, hogy ne kelljen diplomatikusan kezelni semmit. Azaz nem engedem össze az összes szembejövő ebbel az enyémet, csak az ismerős kutyákkal (teszem hozzá gyorsan, még mielőtt kiosztotok, hogy elszigetelem szegényt a többi négylábútól). Viszont az a tapasztalatom, hogy

vannak, akik szerint a kutyasétáltatás nem azt jelenti, hogy az ember a kutyával sétál, hanem azt, hogy gangbangelünk egyet munka után.

Hasonló a helyzet, mint a játszótéren: vannak azok az anyukák, akik örömmel bukkannak rá bárkire, akivel lehet váltani pár szót, és vannak, akik legszívesebben a láthatatlanná tevő süvegben ücsörögnének a padon, míg a gyerek homokozik.

Én utóbbiak táborát erősítettem annak idején, úgyhogy nem meglepő önmagam számára, hogy a kutyasétáltató sorstársak közeledését sem fogadom kitörő örömmel, de azért persze mindig elmondom tisztelettudóan, ha kérdik, hogy hogy hívják, hány éves és milyen fajtájú a kutyám. (Legfeljebb nem kérdezek vissza, így a három obligát kérdés után le is szokott zárulni a csevej.)

Van egy beugró kérdés is amúgy, a: harap?

Ezt általában akkor teszik fel, amikor már tök mindegy, hisz ha akarna, harapna, hisz a másik, ráeresztett kutya a szájába liheg. Ha mégis megtorpannak, amint látják, hogy undok én visszahívom, pórázra veszem a kutyámat, ha szembejön valaki, akárhány lábbal érkezik, és olyannyira nem hagyom szabadjára az ismerkedést a fajtársakkal, hogy meg is akadályozom. Ebből a barátkozni vágyó, ám megtorpanó gazdák gyakorta kétféle következtetésre jutnak.

1. A kutya veszélyes.

2. A gazdi idióta.

Úgyhogy, tisztázni kívánván a dolgot, rákérdeznek udvariasságból a kutya természetére – még tisztes távolból.

Én pedig mondom az igazságot, hogy nem, a kutya szelíd. (Sőt, a kutya hülye, teszem hozzá magamban. Töljesen gergyán naiv, főként emberek tekintetében, mindenkit szeret.)

Az információ publikus első feléből azonnal leszűrhető, hogy akkor viszont a 2. következtetés a helyes. Velem van gáz.

Látom a szemeken sokszor, hogy nem értik. Micsoda ember vagyok én, hogy megtagadom a kutyáktól az ismerkedés, a játék lehetőségét?

Én meg persze nem állok le magyarázkodni, hogy a kutya hozzám hasonlóan nem él-hal a szüntelen interakciókért más élőlényekkel, valamint annak ellenére, hogy sosem támad sem állatra, sem emberre, sőt kifejezetten kedves kis kutya, többször keveredett már hangos, csattogtatós (szerencsére nem véres) incidensbe ebekkel, akik a gazda szerint nem harapnak, aztán kiderült, hogy általában nem harapnak, de Bodza valahogy mégis kiprovokálta az erőszakot, biztos a nézésével, mert miniszoknyája nincs.

Nem, ezt nem magyarázom el minden szembejövőnek, akin látom, hogy nem érti, miért nem automatikus az eresszük össze aktus nálam, inkább hagyom, hogy csóválják a fejüket, vagy sajnálják egy kicsit a kutyámat, aki lám, nem játszhat a többi (ismeretlen) négylábúval.

Érdekes, hogy a felnőtt emberszabásúak szerint a gyerekeknek és a kutyáknak barátkozniuk kell.

Játsszatok szépen, mondjuk, és meg vagyunk sértődve, ha utálják egymást, ha beleharapnak a másikba, mert nem tetszik nekik, vagy elcsórják a labdáját, és vicsorognak, ha vissza akarjuk szerezni tőlük a zsákmányt.

Mintha mi, nagykorúak nem zsigerből döntenénk valaki alaposabb megismerése mellett vagy ellen!

No, de a fene se akar ilyen negatív lenni végig, úgyhogy szépen elmondom azt is, kik a kedvenceim azok közül, akikkel rendszeresen összesodor minket az erdő.

A toplistán feltétlenül szerepel az öregúr, aki egy az enyémhez hasonló kutyával szeli át a mezőt minden délelőtt. Mostanság maszkban. Nem kérdez semmit, ellenben mosolyog (nem látom, érzem), és int nekem. Ő is magához hívja a kutyáját, amikor közel érünk egymáshoz, nem akkor kezdi el szólongatni, amikor már se lát, se hall a jószág, mert áll a szőr a gerincén. Szóval a férfi, aki külsőre olyan, amilyenné én szeretnék válni öregkoromra (galambősz, nagy hajú, ruganyos járású) – ha férfi lennék persze. Egyébként egy rádiót cipel a kabátzsebében mindig, és közéleti műsorokat hallgat. Szerintem tanár lehetett korábban vagy kutató, egy könyvtárba képzelem leginkább, vagy a katedrára. Talán egyszer majd beszélgetünk. Vele lenne kedvem, talán neki is velem, de nem erőltetjük egyelőre.

Aztán ott van a házaspár, szintén nyugdíjasok, akik mindennap ritmusgyalogolnak az erdőben. Van kutyájuk is, de néha csak ketten vannak. Jó rájuk nézni. Hogy pontosan miért, azt nem tudom megmondani, de mosolyognom kell, ha szembejönnek. Kedvesek és jó a humoruk. Sose kérdezik, milyen fajtájú a kutya, vagy hogy harap-e. Olyanokat kérdeznek inkább, hogy jó-e a víz, mert gondolkodnak a fürdésen ők is. (Látván, hogy a kutya vizes, mert ő még decemberben is beleslattyog a patakba.) Aztán szaladnak tovább kézen fogva, nem kellek én nekik társalkodni, jól elvannak együtt.

Apropó, patak. Nagyon szeretem még azt az anyukát, akit mindig a túlparton látok. Ők a lebetonozott utat használják, mert az isten tudja, hány saját, illetve változó számú vendéggyerek közül több görkorizik. A kölykök mellett még két kutyát is sétáltat pórázon (rángatják összevissza), miközben cipel egy karonülő bébit, és tol egy üres babakocsit, ami tele van pakolva cuccokkal. A vasember kerékpározók nem tudnak rekordot dönteni miattuk, anyázva kerülgetik őket kétszázzal, a nő meg bosszankodik és kacag, rikácsol és kacag, terelgeti a kölyköket. Imádom az egész karavánt, úgy, ahogy vannak, tiszta káosz az egész banda.

Nem tudom, miért kell az embernek kutya, hogy kimerészkedjen a vackáról nap mint nap, akár többször is, és nekivágjon az erdőnek. (Oké, tudom, nem kell mindenkinek kutya ehhez.) 

Ürügy vagy biztonság?

Kapocs valamihez, amivel a közös nyelvet mi, emberek már jórészt elveszítettük? A kutya lenne a mi idegenvezetőnk, kalauzunk, tolmácsunk?

Mi a francért kötődnek hozzánk ennyire, mivel érdemeltük ki őket, de tényleg?

És vajon ki szegődött kihez valójában? Ők hozzánk, vagy mi hozzájuk?

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Gary John Norman