Bájcsevegés: kommunikációs zsákutca vagy művészi társalgás?

–

Gyárfás Dorka: Csak azt ne mondd, kérlek, hogy utálod a small talkot, mert mindenki ezt mondja. Hát ki szereti, de komolyan?

Kurucz Adrienn: De én tényleg utálom! És nálam ez már az oviban kezdődött! Viszonylag kicsi voltam, amikor oviba kerültem, mert augusztusban születtem, épp hogy betöltöttem a három évet, és előtte otthon voltam az anyukámmal. Úgyhogy nehezen vettem az akadályt, aminek az lett a vége, hogy három évig ültem a sarokban egy macival az ölemben, és nem szóltam senkihez. Egyáltalán nem ment a csevegés.

Gy. D.: Akkor hogy lett belőled újságíró?

K. A.: Szerintem önterápiás céllal! Mert egyébként telefonálni is mindig utáltam, és úgy általában van egy szociális szorongásom.

Olyan vagyok, mint a csehszlovák kakaópor: nehezen oldódom, idő kell hozzá, míg fesztelenül részt tudok venni az emberi kommunikációban. 

Gy. D.: Ez nyilván azért lehet, mert alapvetően introvertált vagy. Szinte minden pszichológiai jellemzésben leírják, hogy az introvertáltak nem bírják a small talkot, ezért vagy egy mélyebb, érdemi beszélgetést próbálnak belőle formálni, vagy elkerülik.

K. A.: Azért az anyukámtól ellestem valamennyit abból, hogyan kell ezt jól csinálni, mert ő viszont nagyon jó benne. Már gyerekként megfigyeltem, hogyan megy ez nála: „Édesem, hogy vagy, mi újság?”, stb. – két mondat, aztán megy tovább, nagyon ügyesen csinálja. Most már én is képes vagyok utánozni, csak nem szeretem.

Szerintem a small talk egy kommunikációs zsákutca, nincs semmi értelme. Oké, a funkciója, hogy jelezzük: fenntartjuk a kapcsolatot.

Gy. D.: Ez viszont fontos tényező! Ezt állapította meg Meredith Marra új-zélandi nyelvészprofesszor, aki évtizedek óta kutatja a small talkot, és arra jutott, hogy – bárhogyan irtózunk tőle – valójában egy társadalmi ragasztóanyag. Kifejezi, hogy valamilyen szinten egy közösségbe tartozunk.

K. A.: De én nem mindig akarok a közösség része lenni! Vagy csak annak a közösségnek akarok a tagja lenni, amelyiket már belaktam, mint például a WMN-csapatot. De ott van például a kutyasétáltatás! Ott mindent megteszek, hogy elkerüljem azokat a helyzeteket, amelyekben ki kellene fejeznem, hogy a kutyás közösségbe tartozom, néha még fülhallgatót is felteszek az erdőben, pedig szeretem a madarak énekét hallgatni. Ugyanis, ha ki tudok menni az erdőbe sétálni, az nekem azt jelenti, hogy végre egyedül lehetek a gondolataimmal. 

Épp az a bajom a mai világgal, hogy semmit nincs időm végiggondolni, nincs időm normálisan, mélyen beszélgetni – mert erre viszont lenne igényem –, a kutyasétáltatós beszélgetések meg általában arról szólnak, hogy „te is kutyás vagy, én is kutyás vagyok, egy brancsba tartozunk”. Szerintem viszont nem feltétlenül vagyunk egy brancs. Például azért nem, mert én barátságtalanul csak a kutyámat szeretném tanulmányozni az erdőben, míg mások esetleg egymást is, szóval ismerkednének, amivel semmi baj nincs, csak ne én legyek a másik fél. Amúgy nemcsak én nem szeretnék mindenkivel barátkozni, hanem a kutyám sem! De vannak kutyások, akiknek az a mániájuk, hogy minden szembejövő négylábúval (sajnos az őzekkel is) összeeresztik a sajátjukat – hát, az enyémnek olykor égnek áll ettől a szőre.

Gy. D.: Átvette a rezgésedet.

K. A.: Lehet, mert tudjuk: a kutyák és a gazdáik gyakran hasonlítanak egymásra. Én nem szeretném őt elzárni semmitől, csak féltem egyrészt az összeszokott falkáktól meg a visszahívhatatlan, póráz nélkül vonuló acsargóktól, másrészt meg szeretném kiélvezni a csöndet, olyan ritka kincsem. De gyakorta tízlépésenként jönnek a tipikus kérdések:

„Kislány vagy kisfiú?” „Nem tüzel?”, „Hány éves?”, „Milyen fajta?”, „Aha, látom benne a labradort!”, „Itt laktok a környéken?”. Folyton ugyanazok a körök…

Nem tudom, hogy vagy vele, Dorka, de én elkerülöm a beköszönéseket is. Az „erre jártam, beugrottam” típusú csevejekre gondolok. Nem szeretnék senkivel két mondatot váltani. Ha tényleg érdekel minket, mi van a másikkal, találkozzunk rendesen! 

Gy. D.: Én sem bírom a felszínes kapcsolatokat, de…

K. A.: Neked nagyon megy a small talk!

Gy. D.: Pont ezt akartam mondani, hogy nagyon kitanultam a művészetét. Részben azért, mert valahogy kislánykorom óta azt az elvárást érzem, hogy legyek kedves, mosolygós, hozzak egy kis friss levegőt az emberek életébe, részben meg a szakmából kifolyólag. Ma már bármikor elő tudom venni azt a tudásomat, hogy kérdezni kell. És hidd el, nagyon kevesen kérdeznek vissza. Ha összefutok valakivel, vagy olyan társasági eseményen veszek részt, ahol muszáj jópofizni, felteszek három kérdést, amitől a másik jól érzi magát, amiről tud beszélni, és megvagyunk.

K. A.: Jó ötlet. Az újságírás számomra mást jelent, mert abban a helyzetben én krónikásnak tekintem magam. A másikról van szó, nem nekem kell megnyílnom, sőt senkit nem érdekel, én ki vagyok, és ez így van jól. Nem szeretem azokat az interjúkat, amelyek a kérdezőről szólnak.

Gy. D.: Én a small talkra is így tekintek. És ha én irányítom – márpedig a kérdésekkel hozzám kerül a kontroll –, akkor viszonylag könnyedén túlesünk rajta. Megtanultam, hogy erre szükség van, mert ha jelzem, hogy nincs kedvem a társalgáshoz, azzal megbántok valakit. Ez a fülhallgató például szerintem egy elég durva jelzés.

K. A.: Ne félj, így is beszélnek hozzám.

Gy. D.: Tényleg? Kemény. Velem többször előfordult, hogy vendégségbe mentem, ott megláttam az asztalon egy magazint – aminek sosem bírok ellenállni –, kézbe vettem, és utána megkaptam, hogy ez modortalanság. Vagy ha a strandon, társaságban elővettem valami olvasnivalót, akkor is. Ezért inkább „lezavarok” egy bájcsevejt, amelyben rólam valószínűleg semmi érdemi nem hangzik el, viszont a másik érdeklődést tapasztal, aztán mehetünk a dolgunkra.

Úgy érzem, a small talkkal teljesítettem a kötelességem, ezután visszavonulhatok a fejembe.

De van még egy dolog, ami arra motivál, hogy a small talkra való képességemet fejlesszem: ez pedig a társalgás művészete. Bizonyos régebbi korokban (például a francia rokokóban) ez nemcsak társadalmi kötelezettség volt, hanem olyan kommunikációs forma, amit művészi szintre lehetett emelni, és ezért elismerés járt. A társalgás minősége jelezte, mennyire vagy kifinomult, művelt, szellemes, ami egyfajta rangot adott az embernek. Ezért is próbálom pallérozni, de úgy, hogy ne magamat fényezzem vele, hanem a másik félben keltsen jó érzést, kicsit megemelje a napját. 

Kár, hogy a mai korban nem tanítják sehol, hogyan kell ezt szépen csinálni, ezért nincsenek rá eszközeink. Tudod, hogy én gyűjtöm a régi illemkódexeket (egyszer már írtam is róluk ITT), és azokból kiderül, hogy a századelőn még adtak hozzá fogódzókat.

K. A.: A kötelező vagy kierőszakolt bájcsevejt én sokszor erőszaknak élem meg. És szerintem a műfajtól való idegenkedésemnek a mélyén is az húzódik meg, hogy alapvetően tartok az emberektől. Ezt sajnos sokszor barátságtalanságnak, megközelíthetetlenségnek fordítják le, miközben csak magamat védem. Meg aztán kevés szégyenteljesebb helyzetet tudok elképzelni, mint amikor valaki, akit szeretek, megkérdezi, hogy vagyok, én elkezdek rá őszintén, hosszabban válaszolni (nem panaszkodó lerohanásra gondolok, szerintem az nem szokásom), és látom a testtartásán, hogy ő igazából már menne tovább, nem gondolta, hogy most végig kell hallgatnia egy történetet. Ilyenkor átkozom magam, amiért nem tudtam csak egy „kösz, jól!”-lal válaszolni. 

Gy. D.: Én ilyenkor tesztelem a másikat. Adok egy olyan választ, ami tartalmaz némi érdemi információt (mert nem szeretek hazudni), de csak akkor mesélek tovább, ha azt látom, hogy valakit tényleg érdekel, mi van velem. És akkor is csak abban az esetben, ha nekem is fontos, hogy éppen ő tudja, mi az igazság. 

De ha te ennyire utálod a small talkot, akkor mit teszel ünnepélyes alkalmakkor, amikor ott kell álldogálni egy pohárral a kezedben elegáns ruhában, és úgy tenni, mintha beszélgetnél, hogy ne legyen kínos csend?

K. A.: Feszengek. Nem mondom, hogy megkukulok, mert azért valamennyire már tudom kezelni a szitut, de ha lehet, az ilyen eseményeket elkerülöm, pofavizitekre nemigen járok.

De tudod, van ezeknek a helyzeteknek egy bejáratott forgatókönyvük és tipikus, üres mondataik: „Fussunk már össze valamikor!”, „De rég láttalak”, „Hogy vannak a gyerekek?”, stb.

Gy. D.: Tényleg! Milyen érdekes, hogy a mi kultúránkban nem az időjáráshoz lehet nyúlni mint bombabiztos témához, hanem a családhoz.

K. A.: Tőlem nem is elsősorban a lányomról szoktak érdeklődni, hanem a férjemről. „Robi?” – általában ez a második kérdés. Nem is az, hogy hogy van, mit csinál mostanában, hanem csak így, simán: „Robi?” És általában jobban is érdekli a kérdezőket a válasz, mint az, hogy velem mi van. Szerencsére ezeknek a felszínes dialógusoknak a felidézésén tudunk röhögni otthon nagyon. A férjem egyébként sokkal jobb small talkban. Biztos, mert színpadi ember, és a műfaj végső soron színészet.

Ha elkeveredünk kocsival, ő biztosan rá akar venni arra, hogy állítsak meg az anyósülésről járókelőket, és kérdezzem meg, merre kell menni. Utálom ezt! Én nem akarok idegeneket megszólítani, megzavarni őket valamilyen tevékenységben. Ott a telefon a kezemben, inkább megnézem a navigációt. Ő viszont kommunikálni akar, bármivel bárkihez szívesen odamegy, és képzeld: telefonálni is szeret!

Aztán van az a helyzet, amikor valakivel együtt utazol egy liftben. Én ilyenkor direkt kerülöm a szemkontaktust, nehogy meg kelljen szólalni, de nagyon irigylem, aki ilyenkor is tud csevegni.

Gy. D.: Na, látod, ott még én sem szeretek, mert túl közel kell állni egymáshoz, nem bírom ezt a fizikai közelséget. Ilyenkor szándékosan nem nézek a másik szemébe, feltűnően a másik irányba fordulok. És van még egy helyzet, amikor nem szeretek bájcsevegni: a taxiban. Direkt hátulra szoktam ülni, mert már ezzel is jelzem, ennek ellenére az a tapasztalatom, hogy a taxisoknak van szükségük beszélgetésre. Ők nem egy szolgáltatást nyújtanak? És ahhoz nem tartozik hozzá, hogy alkalmazkodnak az utashoz, és csak akkor beszélgetnek, ha az utas kezdeményezi, neki van hozzá kedve?

K. A.: Én is mindig hátulra ülök, szerintem ez egy egyezményes jel, hogy nem kívánok lesújtó véleményeket szövegezni közösen embertársaink egy-egy csoportjáról.

  

Gy. D.: Na, akkor elmondom, mit teszek, hogy még erősebben jelezzem: hagyjon békén. Egyszavas, rövid válaszokat adok, és kibámulok az ablakon, így egy idő után nehéz továbbgördíteni a beszélgetést.

K. A.: Engem bosszant, hogy rengeteg lehetőség van mindenféle kapcsolódásra, csak épp a valódiakra nincs mód általában. Még azokkal sem, akiket szeretsz, és akikkel szívesen beszélgetnél. Ebben a rohanásban többnyire csak annyi marad, hogy összefuttok az iskolában, a lépcsőházban, a munkahelyen, vagy akár otthon, a nappaliban, és csak annyit mondtok egymásnak: „Engedd ki a macskát!” És ez nem azért van így, mert nem szeretitek egymást, hanem mert olyanok vagyunk mint a mérgezett egerek. 

Lehet, hogy úgy áll a helyzet: első számú kommunikációs formánk a small talk lett. 

Gy. D.: Ez viszont tényleg baj. Mit lehet ellene tenni?

K. A.: Én például szeretek hosszú leveleket írni – e-mailben. Olyan barátoknak például, akivel ritkán tudunk találkozni. És az a tapasztalatom, vevők erre az emberek, bár ódivatúnak tűnhet. Szoktak válaszolni is. 

Gy. D.: De hát írásban is már inkább chatelünk! Az lett az online small talk.

K. A.: Én nagyon szeretek levelet írni, mert akkor van időm végiggondolni mindent, és pontosabban ki tudom fejezni magam. A rendes beszélgetéseknek meg egyszerűen muszáj helyet csinálni az életünkben. Én kiharcolom! 

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Gyárfás Dorka