„Szeretnék felnőni a saját egykori álmaimhoz” – Szabadság vagy szabadesés kikerülni az intézetből?

–

Pár hónappal a cserdi polgármester halálhíre előtt jelent meg a bulvársajtóban, hogy Horváth Leon felvágta az ereit, de szerencsére megmentették.

A két felkavaró hír valamiképp összekapcsolódott a fejemben, talán mert két olyan cigány származású férfiról van szó, akik fontos kisebbségi ügyek szószólói lettek a nyilvánosság előtt – olyan ügyeké, amelyekbe ők beleszülettek, amely nekik nem egy felkarolt, szimpatikus eszme volt, hanem maga a valóság.

A fájdalmas valóság, amelyet igazságérzetükből adódóan elviselni, harc nélkül elfogadni sehogy sem tudtak, ezért fellázadtak ellene. És sokáig vitte őket a lendület, ám egy ponton megtorpantak, fogyatkozott a düh és dac szülte muníció, az életerő.

A cserdi polgármestert egy ország gyászolta, és csak reménykedhetünk, hogy lesz, aki tovább viszi a stafétabotot.

A 22 éves Horváth Leon viszont hála istennek életben maradt. Az a tavaszi szörnyű pillanat, amikor véget akart vetni mindennek, a múlté, de nagy felismeréseket hozott számára, azt meséli.

De kanyarodjunk vissza a kezdetekhez egy kicsit! Elevenítsük fel a korábbi történetét, hogy megérthessük a jelent!

2003-at írunk, amikor Leont és testvéreit állami gondozásba veszik, mert az apjuk öngyilkos lesz, az anyjuk pedig nem tud megfelelően gondoskodni róluk. Az ötéves Leon a bátyjával együtt a zalaegerszegi gyermekotthonba kerül. Tizennyolc éves koráig összesen hét „nevelési helyen” él, azaz átlagban kétévente szakad ki a megszokott környezetéből, örökbe nem fogadják, nevelőszülei nincsenek. Nem csoda, hogy az emberekhez kevéssé, leginkább a könyvekhez kötődik.

Sokat olvas, és az így összeszedett tudás révén lázad a körülmények ellen

Imádja a pszichológiai és bírósági témájú sorozatokat a tévében, megtanulja a nyelvezetüket. Ügyvéd úr a gúnyneve, begyűjti a többi gyerek panaszait, reklamál, leveleket ír – ez ma is szenvedélye –, így hamar bekerül a problémás srác fiókba. Olyasmiket firtat például, hogy miért késik az ellátmány, miért van, hogy olykor a nevelőknek vagy a gyerekeknek kell ételt venniük a zsebpénzükön.

Összeférhetetlen, agresszív, kezelhetetlen – efféle indokokra hivatkozva a gyámügy végül a gyermekotthonból átteszi Leont egy speciális intézménybe, ahová egyébként a drogfüggőket, a pszichés betegeket, és a beilleszkedni képtelen fiatalokat szokták helyezni.        

Másfél évet tölt a rácsok között, de nem nyugszik bele a döntésbe. Tagadja, hogy speciális nevelési igényű vagy agresszív lenne. Vannak támogatói is a felnőttek közt, így sikerül perre vinni az ügyét.

Nyer, legalábbis abban az értelemben, hogy kimondják: jogtalan volt az áthelyezése. Kártérítést nem kap. Óriási, számára kezelhetetlen figyelmet viszont igen.

Tizenhat-tizenhét éves korában folyton szerepel. Interjúkat ad, sorolja a gyámügyi rendszer megtapasztalt hiányosságait, de nem figyelnek rá igazán. Az értelmes, szabatosan fogalmazó, jóképű tinédzser fiú érdekli inkább a közvéleményt, nem a gyermekotthonban élők helyzete. Jól eladható a kereskedelmi tévékben, színes magazinokban a meséje, miszerint nagyon mélyről jött, mégis ki tudta harcolni magának a tiszteletet, és érvényt szerzett jogainak.

Mondhatni, kézről kézre adják.

Egy híres műsorvezetőnő nevelt fiának fogadta. (Nem írom le a nevét, mert Leon egyik nagy bánata, hogy állandó jelzője lett az „X. Y. nevelt fia”.) Millió ismerőse lett pillanatok alatt. De csak pár igaz barátja, akik figyelmeztették, nem jó felé megy, nem jól hasznosítja a népszerűséget.

Drog, alkohol, pénzszórás, kapcsolatok, abbahagyott tanulmányok és félretett álmok

Leon nem kertel, amikor beszélgetünk. Azt mondja, részben azokba a hibákba csúszott bele a kamaszkorból és a gyermekotthonból kikerülve, amikkel igazságtalanul vádolták annak idején. És ezt szégyelli, de tagadni nem tagadja. Csalódott önmagában, ezért is omlott össze tavasszal. Magányosnak és céltalannak érezte magát. Kiégett valamikor menet közben, pedig óriási tervekkel vágott neki a felnőtt létnek.

De elveszett a szufla. Kiengedte az irányítást a kezéből. Eladta magát, így fogalmaz. Nevét adta olyan ügyhöz is, amelyben nem hitt. Ezt már nagyon bánja.

De szerencsére meg tudta rázni magát, és most megint vannak álmai.

Az iskolát például folytatni kellene. Érettségit szerezni, egyetemre menni volna jó. Egykor ügyvédnek készült, ha emlékszünk.

De a legfontosabb terv, amelynek most már élni akar, az alapítványé. Évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy az életcélja: segíteni az olyan gyerekeken, mint amilyen ő maga is. És nem úgy, ahogy ezt a meglévő alapítványok teszik, amelyek tevékenységével kapcsolatban Leon mélyen, a saját emlékeire alapozva elégedetlen. 

Szeretné arra is felhívni az emberek figyelmét, mondja, hogy a fiatalok, kikerülvén az otthonokból, mennyire sebezhetők, védtelenek. Hisz míg mások mögött 18 éves koruk után is ott a család, az esetleges utógondozás után az egykori állami gondozottak csak magukra számíthatnak. És nagyon könnyű kisiklani, letérni az útról, amit kigondoltak maguknak. Különösen azért, mert önzetlen segítőjük csak kevés van, viszont kihasználójuk gyorsan akad, ők pedig nincsenek birtokában egy csomó tudásnak, önvédelmi és életvezetési készségnek, amit a kortársaik a családjukból hoznak, korán megszereztek.  

Leon összefogást szeretne, mentorprogramot, kallódásmentesítő kulturális és sportprogramokat a sorstársainak. Egy alapítványt, amelyhez támogatókat keres, és amelyhez ő speciális „szakértelmét” adná, azt, hogy olyan jól ismeri a rendszert, olyan pontosan tudja, hol szakad el egymástól eszme és realitás. Hogy aztán a lyukon kipotyogjanak a gyerekek, akiket a hálónak elvileg tartania kellene.

„Szeretnék felnőni a saját egykori álmaimhoz – mondja nekem búcsúzóul.

– Szeretném most már nem elszúrni a dolgokat. Szeretnék életeket menteni, köztük megmenteni a sajátomat is. Szeretném elhinni, hogy azt, amim van, beleértve a szeretetet, megszolgáltam, megérdemlem. Ez talán a legnehezebb feladat.”

Kurucz Adrienn  

Képek forrása: Horváth Leon