-

Immár öt hete szakítom fel a „sebeimet”, emlékszem vissza szépre és jóra, és próbálok saját magam terapeutája lenni. A sorozat kezdetén azt mondtam, „ááá, ez könnyű lesz". Hiszen lezártam, túl vagyok rajta, isten, a sors, az angyalok (ki miben hisz) ezerszeresen kárpótoltak. De azért engem is megdöbbentett, amikor leírva is láttam mindazt, ami velem történt.

Kitörés

A főiskola teljesen ismeretlen közeg volt számomra, megint elveszítettem mindent, de most először az én döntésem volt a „szeretteim elhagyása". Anyám persze az új lakcímemet is megtudta, és kontárkodni kezdett az új életemben. Újra és újra pénzt adtam neki, elküldtem, aztán meg küzdöttem a lelkiismeret-furdalásommal.

Képtelen voltam megbirkózni azzal, hogy nem tudok tőle szabadulni, rettegtem attól, hogy újra beszivárog a fejembe, és a végén még „odaveszem” magam mellé.

Pár kínos, és fájdalmas látogatása után letagadtattam magam a portás nénivel, és többé nem jött. Nagymamám próbálta őt segíteni, és hivatalosan is a gondnoka lett, de ez semmit sem ért, hiszen anyám azon kívül, hogy beteg volt, öntörvényű és meggondolatlan maradt, egy tinilány, aki sosem nőtt fel. Én úgy döntöttem, nem veszek ebben részt. Az új életemben már nem voltam többé egyedül, sem lelkileg, sem fizikailag. Nem tehettem meg, hogy hagyom a „fejemre nőni” az anyámat.

Befogadás

Tizennyolc éves koromra már annyian bántottak, hogy abbahagytam a számolást, és totálisan bezárkóztam. Sosem felejtem el, hogy a csoporttársaim közül többen is azt mondták: első blikkre beképzeltnek tűntem, mint aki felülről szemléli a pórnépet. Az igazság persze fényévekre volt ettől, az első hetekben jórészt csak megfigyelő voltam, és próbáltam felvenni azt a ritmust, amit a felsőoktatás diktált.

Itt megint kaptam egy esélyt, hogy más ember legyek, felnőjek, és elhagyjam az állami gondozott előtagot a nevem elől.

Két út állt előttem, választhattam: vagy eltitkolom honnan jövök és ki vagyok, vagy pedig szimplán nem foglalkozom vele, de ha szóba kerül a családi háttér, nem tagadom meg a múltamat. Én szinte minden „bemutatkozásomba” beleszőttem, honnan jöttem, és azt is: én bizony állami gondozott vagyok.

Gördülékenyen ment minden, el- és befogadtak.

Persze sosem voltam partiarc, sosem éltem a főiskolás fiatalok gondtalan életét, de azért így is ellavíroztam. Míg mások a másnapossággal küzdöttek, én a Jóbarátok című sorozatba menekültem a jövőm elől. Volt négy évem, amit „biztonságban” tölthettem, de az utána következő évek sötétnek és bizonytalannak ígérkeztek.

A főiskola ideje alatt nem kaptam jelentős anyagi támogatást a lakásotthonoktól (20 évesen másik házba kerültem), de nem bántam, mert addigra annyira leleményes voltam, hogy minden félévben minden országos pályázaton elindultam, ahol akár csak 1000 forintot is adtak. Itt már kiforrott rendszer épült ki az arra rászorulóknak, volt szociális támogatás, éltem vele. Második évtől már a HÖK csapatát erősítve én is segítettem azoknak, akiknek szükségük volt rá, és először szakképviselőként, majd később elnökségi tagként újabb állásom lett a kollégiummal szemben lévő diáktanya mellett (egy büfében dolgoztam). A sok-sok lehetőséget kihasználva, keresve, a sok munkámnak köszönhetően még diákhitelt sem kellett felvennem. Szinte hihetetlen, de jobb anyagi helyzetben voltam, mint sok más hallgató.

Csak magamra számíthattam, és mivel bikaként lételemem volt a biztonságom megtartása, mindent megtettem, hogy legyen anyagi tartalékom, jövőképem.

Közben rendszeresen jártam a keresztszüleimhez, és újra felvettem a kapcsolatot a nővéreimmel is. Így, hogy mindannyian felnőttek voltunk már, volt közös témánk, és mivel elengedtük a múltat is, nagyon könnyen visszataláltunk egymáshoz. Annak, hogy az anyám lánya vagyok, egyetlen pozitív hozadéka van: a nővéreim. Mi hárman  igazán hasonlítunk egymásra (anyánk génjei nagyon erősek), és bár nem együtt nőttünk fel, nagyon könnyen egymásra tudtunk hangolódni. Az elmúlt évek alatt igazi testvéri kapcsolatunk lett.

Kiállás az igazságért

A lakásotthon az első évben még fizette a kollégiumi díjamat, azonban akkor, amikor robbantottam a bombát, hogy sikkaszt a házvezető, és „beleharaptam az ételt adó kézbe", hipersebességgel repültem az utógondozói házba. Csak jogilag persze, mert gyakorlatilag sosem éltem ott. Próbáltak minden – a vezetőség számára ismert – módon ellehetetleníteni, de nem hatott meg a dolog, mert a kollégiumban megengedték, hogy nyárra is maradhassak, és így megválaszthattam, melyik szinten, melyik szobában akarok élni. Úgy alakult, hogy négy évig ugyanabban a szobában, és három évig ugyanazon az ágyon aludtam.

Miközben nekem szinte paradicsomi életem volt, nevelőimet meghurcolták, amiért – a felsőbb hatalom szerint – segíteni mertek nekem, és bűnbakká tették az egykori házvezetőt, ezért az akkori vezetésnek a haja szála sem görbült meg. Pedig ők nem kicsiben csinálták, nem csak egyetlen lakásotthon havi ellátmányát csapolták meg rendszeresen. Akkor már nem éltem a házban, de pár hetente „hazajártam" még egy ideig.

Húst jó, ha hetente egyszer ettek az ott lakó gyerekek. A menü állandó része volt a rántott leves, a vajas és a zsíros kenyér.

Az élelmiszernapló megbundázása gyermeki csíny volt ahhoz képest, hogy a házvezető tökélyre fejlesztette az okirathamisítás tudományát is. Többek között helyettem is aláírt, és szép summát „költött rám” havonta a tudtomon kívül.

Amit tudtam, megtettem 160 kilométer távolságból, de főiskolás voltam, két-három helyen dolgoztam egyszerre, és nagyon igyekeztem az új életemre koncentrálva elfeledni a régit. Ehhez hozzátartozott az is, hogy noha 22 éves koromig még jogilag állami gondoskodásban éltem, anyagilag már semmi közöm sem volt a rendszerhez.

Aztán megérkezett a szó szerint NAGY szerelem is az életembe. Egy nagyon magas, nagyon kedves srác, akinél életemben először én kezdeményeztem. Elhívtam a gólyabálba, és onnantól kezdve már nem csak egy személyre főztem a kollégium konyhájában...

Folytatása következik.

Jeles Tina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/fornStudio

 

Tina sorozatának előző részeit itt olvashatod (katt a címre): 

Az első sokk

Elszakítottak az anyámtól

„Maga nem az anyám, nem az apám, nem mondhatja meg, mit csináljak!"

Hétvégék egy pokoli viskóban