–

Az oldal alapítóit Finnországban értem utol telefonon, ahol Osman mesterkurzuson villamosmérnöknek tanul, Zsófi pedig egy óvodában dolgozik angoltanárként, egyúttal logopédusi záróvizsgájára is készül. A fiatalok korábban Olaszországban önkénteskedtek, Zsófi afrikai menekülteknek tanított angol nyelvet, az út sorsfordító élmény volt számára. A tanulás és a munka mellett szabadidejét Instagram-oldalának szerkesztése tölti ki. Az oldal elindítását a köztük lévő kulturális különbségek és azonosságok ihlették. Megismerkedésükre így emlékezik vissza:

„2018-ban találkoztunk először, Olaszországban.

Szerettem volna valahogy megismertetni a barátommal a magyar nyelv szépségeit és a szeretni való, ám rettentően abszurd szólásmondásainkat. Amik amúgy tükörfordításban szerintem még viccesebben hangzanak.

Ahogy egyre jobban megismertük egymást, mind több egyezést fedeztünk fel a kultúránkban, s így a török és a magyar nyelvben is.

Vannak közös szavaink, mint a csizma, a papucs vagy a sapka – persze nem véletlen, mégiscsak százötven évig voltak itt Magyarországon, szóval lehetnek is (és a honfoglalás előtti vándorlás közben is kapcsolatba kerültünk török törzsekkel, ezt bizonyítja számos jövevényszó – a szerk.) – magyarázza Zsófi, majd felvilágosít fontos gasztronómiai egyezésekről is.

– Talán sokak számára meglepő, de vannak hasonló ételeink is, mint a töltött káposzta – bár a miénk az finomabb szerintem, mint a török verzió, a dolma.”

For Kayak? – Kajakra?

A magyar–angol szólásmondások szótár ötlete idén nyáron született, pár hónap alatt hatalmas sikert ért el. „Van egy hasonló török oldal, amiről a barátom szokott nekem idézni, ezen török kifejezéseket fordítanak le angolra.

Szóval innen jött az ötlet, hogy megcsinálom a magyar közmondásokat angol tükörfordításban. Kezdetben csak pár képet készítettem, aztán láttam, hogy ez nemcsak nekünk vicces, hanem másoknak is, úgyhogy belevágtam.”

Innentől kezdve az oldal népszerűsége töretlenül ívelt felfelé. Az oldal követői közt felbukkan Axente Vanessa, illetve Palvin Barbi partnere, Dylan Sprouse is, vele személyesen is beszéltek Zsófiék.

„A barátom találta ki, hogy írjunk poénból Palvin Barbi pasijának, aztán Dylan bekövetett minket, és válaszolt. Teljesen sokkolódtam, hogy beszéltünk vele – nem hittem el, hogy gyerekkorom Disney-sztárja visszaírt! ÚRISTEN!!!

Azt írta, az idézeteinkkel fogja lenyűgözni Palvin Barbit, elküldött neki néhány képet, és szerette – azt mondta.”

Felelősséggel tartozunk a követőinknek

Persze nem csak emiatt menő, amit Zsófiék csinálnak. Mindketten úgy érzik, hogy felelősséggel tartoznak a követőiknek, időnként komolyabb nőjogi, gyermek- és emberi jogi témákba is beleállnak.

 „Nyáron épp kint voltam Törökországban, amikor elindult a black and white challenge. A fekete-fehér szelfikkel való kiállás célja az volt, hogy felhívják a figyelmet a családon belüli erőszakra, a féltékenységből elkövetett gyilkosságokra (a gyakran használt „szerelemféltés” eufemizáló kifejezést mi szándékosan kerüljük – a szerk.). 

A török nők számára ez nagyon fontos kampány volt. Törökországban azért indult el, mert egy fiatal egyetemista lányt meggyilkolt a barátja, miután a lány elutasította őt. A lány nem akart vele viszonyt kezdeni, miután kiderült számára, hogy a pasi házas és gyerekei vannak.

Törökországban az utóbbi években annyira felszökött a párkapcsolaton belüli erőszakkal kapcsolatos halálesetek száma, hogy szinte minden napra jutott egy. Ez egy olyan megrázó és sokkoló adat, hogy úgy gondoltam, figyelmet érdemel.

Ekkora követőtáborral és figyelemmel, ami az oldal felé irányul, úgy éreztem, kötelességem rendszeresen posztolni ilyen és ehhez hasonló témákról. Ezért is posztoltam az isztambuli egyezményről, a fekete-fehér szelfikihívásról, és szólaltam fel a könyvdarálás és az örökbefogadási törvényjavaslat kapcsán is.”

Célok: utazni, utazni és még többet utazni

A kalandvágy és az utazás mellett mindketten mindig is szívükön viselték a társadalmi felelősségvállalás kérdését, ezért is jelentkeztek önkéntesnek.

Zsófi és Osman

„Ez a szemlélet mindig is bennem volt. Az önkéntes munkáim során dolgoztam menekültekkel is, akik Afrikából, Közel-Keletről érkeztek Olaszországba, Törökországba. Sokféle sorsot megismertem, mialatt angolra tanítottam őket.

Tanítottam például Jemenből és Szíriából érkezőket is. Érezhetően erős volt a kulturális különbség köztünk, nagyon konzervatív országokból jöttek. Mindezek ellenére nagyon nyitottak voltak, és kedvesek. Tartottam tőle, hogy lesznek súrlódások, hogy nőként fiatal fiúkat, férfiakat tanítok. De nem volt ilyesmiben részem. 

Tanítás közben – például vita, érvelés gyakorlatnál – rendszeresen előjöttek a köztünk feszülő nézetkülönbségek, előítéletek, de ezeket mindig kulturáltan meg tudtuk egymással beszélni, a véleményüket mindig tisztelettel fejezték ki. Egyenrangú félként kezeltek, nyitottak voltak a párbeszédre.

Van, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Sokan a régi tanítványaim közül egyetemre készülnek, van, aki a családjával most épp Hollandiába költözött.

Én akkoriban passziváltattam magam az egyetemen (gyógypedagógia szakon logopédiára specializálódott – a szerk.), úgy éreztem, picit megrekedtem – most tervezem befejezni a tanulmányaimat, már csak a záróvizsgám van hátra.

A jövőben szeretnék elvégezni egy kurzust, ami akkreditált angoltanári képesítést ad, ezzel taníthatok majd különböző országokban, ez lenne a cél. Aztán majd meglátjuk. Harmincéves koromig szeretnék utazni – huszonnégy éves leszek decemberben. Mellette az oldalt pedig továbbra is csinálom, azt tervezem, hogy többet fogunk élőzni Osmannal, és beszélgetni a kulturális különbségekről.”

 1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.