–

1927. január 2,, Sárospatak.

Megszületett Papa.

2020 október 28., Debrecen.

Felavattuk a róla készült szobrot.

 

A két dátum között pedig ott húzódik maga a történelem. Az iskolában valahogy az volt a benyomásom, hogy a történelem az a múlt, pedig ma már tudom: nem ismer időt. A történelem volt, van és lesz, nincs megkötés, hogy hol kezdődik, hol ér véget. Papa története valahogy ugyanilyen. Még nem ért véget. Sőt.

Egy kávézóban ülök épp, arcomon SZFE-s maszk. Javában tombol a vírus, világjárvány van, az Egyesült Államokban választások, feszült figyelemmel olvasom a híreket. Mi ez, ha nem történelem az itt és mostban?

Éreztük, tudtuk, hogy hamarosan felborul minden a világban, mégis meglepődtünk. Aztán mire kettőt pislogtunk, már ez lett az új „normális”.

Félrenyeltem a teám, a fulladozva köhögést próbálom minél csendesebben túlélni, nehogy megijedjenek körülöttem. Nem covidos vagyok, csak béna, intek a riadt tekinteteknek a szomszéd asztaloknál.

Hát, itt tartunk.

Eddig is napi szinten gondoltam meleg szívvel fájón hiányzó nagyszüleimre, de most lenne csak igazán szükségem a tanácsukra, a megerősítésükre. Itthon, a mi generációnknak elképzelése sem volt eddig arról, milyen az, amikor egyszer csak a világ kifordul az addigi kerékvágásából. Milyen, amikor a kompromisszumok veszik át az irányítást, az áldozatok, a muszájok. Milyen, amikor többé már semmi nem ugyanolyan.

Persze a léptékekben világnyi, felfoghatatlan különbségek vannak. De a félelem, kiszolgáltatottság, bizonytalanság kis mennyiségben is végzetes károkat tud okozni.

Nagymamám, Ibu (akiről ITT írtam már korábban) szeretett a múltba visszamenni. Úgy tudott mesélni a háborús emlékeiről, hogy még a legszörnyűbb történeteket is meleg szívvel hallgattuk.

Hát, Papa nem mesélt… csak a szemével és a verseivel

A történetét Ibu írta meg nekünk. Olvasva életrajza sorait, szinte megelevenedik előttem Papa (még) felhőtlen gyerekkora, ahogy bújja a könyveket, felhőtlenül futkározik, csintalankodik a sárospataki idillben.

„Gábor megbecsült, értékelt diákja volt az iskolának. (…) Legendás pataki iskoláskori élményeiről sok szó esett családunkban. Hogy reagált Képes Géza költő és műfordító, mikor magyar irodalomórán rajtakapta a »Háború és béke« olvasásán: „Olvasd csak fiam, ez jobb nálam!” (…) Talán élete legtartalmasabb időszaka volt gyermek- és kora ifjúkora, melyet (még) beburkolt a család, a szülők által nyújtott biztonság érzése. Majd a 14-15 évesen beszüremkedő szorongás, szégyenérzet, a másodrendű állampolgárrá válás megtapasztalása. A zsidóság-komplexus kialakulása. A boldog ifjúkorból fokozatosan átkerült a félelem birodalmába…”

Amikor Papa már nagyon beteg volt, volt egy álmom

Kislány voltam akkor még, csak nyolcéves. Mindent fekete-fehérben láttam. Álmomban egy drótokkal elkerített rémes helyen voltam, ahol (gyerekszemmel) pizsamás, sovány emberek mászkáltak, és egy apa nagyon megverte a fiát, hogy elvehesse a cipőjét. A háttérben hatalmas kémények voltak, a füst mindent beterített.

Itt véget is ért az álom. Én meg nem értettem az egészet (addig sosem hallottam a holokausztról, nem láttam filmet róla, nem láttam képeket sem). Éppen Papáéknál töltöttem azt a napot, elmeséltem nekik az álmomat. Ibu mindig is szeretett álmokat fejteni, az is egy játék volt közöttünk, hogy kitaláltuk a jelentésüket.

Amikor elmeséltem, Papa tekintete furcsává vált, sokáig nem szólalt meg. Aztán elmondta, hogy ez olyan, mint egy emlékkép. Az övé. Majd csönd. Ismételgette, hogy nem érti.

Egy-két hónappal később betegsége már előrehaladott állapotban volt

Összecserélte a szavakat olyanokra, amik a legmélyebben beléivódtak. Így esett az is, hogy olyanokat kérdezett iskola után, hogy:

„Kicsikém, mi volt ma Auschwitzban?” Kezdtem már megszokni a felcserélt szavakat, tudtam, hogy az iskolában eltöltött napomra kíváncsi.

Aztán jöttek a „Hozd ki légyszíves a tejet a barakkból!”– hoz hasonló mondatok. Így mosódott össze a múlt a jelennel, és évtizedekkel később, a jövőben, itt írok róla.  De vissza a múltba.

Papát a diszkrimináció éveiben csak egy-két tanár részéről érték sérelmek, ezek azonban nagyon megsebezték. Hiába volt jó sportoló, kirekesztették a sportversenyekből. Nem vehetett például részt egy országos vívóversenyen, amelyen jó esélyekkel indulhatott volna. Kizárták a cserkészcsapatból. Mélyen érintették a „kiközösítések”. Az állandó fenyegetettség-érzés és a rendszeres megalázások következményeképp gyomorfekélyt kapott.

„Nem kerülte el azonban sorsát, a német megszállást követően a sárga csillag viselését, majd a gettóba hurcolást. Bátyját, Sándort – még korábban – munkaszolgálatosként vitték el az országból, nyoma veszett. A háború után, egy hazatért szemtanú állítása szerint Ausztriában, Graz környékén több társával együtt menetelés közben hátulról lelőtték.

A szülőket, mint úgynevezett »kivételezetteket« bizonytalan időre meghagyták otthonukban, mert orvoshiány volt a városban. Azonban a szorongás, fiaik miatt érzett aggódás annyira megviselte őket (az anyja pár hét alatt 20 kilót fogyott), hogy a már küszöbön álló deportálás előtt, 1944. május 31-én öngyilkosok lettek, a biztosan bekövetkező megkínzások elől a halálba menekültek.

Akkor már nem volt kétségük sorsuk felől. Az apja talán bírta volna a megpróbáltatásokat, de már teljesen legyen legyengült feleségét nem hagyhatta magára. A hatóság sintérekkel temettette el őket a sötétség leple alatt.”

Így ért véget a dédszüleim élete. Búcsúlevelük megmaradt, olvastam én is.

Ezzel a történettel szembesülve tanultam meg egy életre már gyerekként, hogy nincs az a szörnyűség, ami ne történhetne meg.

Papa gettóbeli társai tudtak a szülők haláláról, és valószínűleg az utolsó kérésükről is, miszerint ne mondják el neki, mi történt velük. Tartani lehetett attól, hogy lelkileg összeomlik, és feladja az életért való küzdelmet. Így csak hazajövetelekor, a felszabaduláskor tudta meg, milyen sorsra jutottak a szülei.

„Auschwitz-Birkenauba került. (…) A lágerekben eltöltött idő érlelte őt felnőtté, aki akkor, 17 évesen gyakorlatilag halálra ítéltnek tekinthette magát. Az ott szerzett tapasztalatok valószínűleg hozzájárultak bizonyos szunnyadó képességek, személyiségvonások kibontakozásához, mint például óvatossága, megfontoltsága, szívóssága, toleranciakészsége, tárgyilagos megközelítési képessége. Rendkívül jó intellektuális adottságai mellett ezek a vonások is hozzájárultak a korát meghaladó életbölcsességéhez. Nem lehetett véletlen, hogy a barakktársak őt bízták meg a napi kenyérfejadag elosztásával. Ott és akkor pedig grammokon múlott az életben maradás esélye. Erre a »pozícióra« volt legbüszkébb életében.”

Utólag belegondolva egészen más színezete van az emlékképnek, amikor Papa szeletelte a fehér kenyeret, és mi, az unokák méricskéltük, hogy vajon mindenkinek ugyanakkora szeletet vág-e. Cukkoltuk, vajon kivételez-e valakivel. Nem tudtuk. Nem tudhattuk…

Miközben ezt írom, hosszú szüneteket tartok. Mindegy, hányszor merülök el a történetében, az övében, vagy más túlélőkében, egyszerűen számomra felfoghatatlan, mit képes az ember kibírni. 

„A reménytelenségnek
nincs fokozata,
sötétebb nem
lehet!
Az éhezés
nem éhhalál,
van egy pont
utána
már az
se fáj.”

/Szabó Gábor Láger 1945 című verse/

 

Majd’ másfél év után végre eljött a felszabadulás

Arról a napról Papa feljegyzéseiből idéznék:

„Drezdában 1945. ápr. 17-én egyszer csak végigszáguldottak a vagongyár környéki negyeden a szovjet páncélosok. A bunkerben, ahogy ültünk, a magam gyermekes 18 évével úgy gondoltam, hogy meg kellene egymást ölelni, könnyezve egymásra borulni, ünnepelni, az eseményt méltóan regisztrálni. Aki arra gondolna, hogy rabtársaimmal közös érzéseinket egymás számára örömmé változtattuk, csalódna. Mindenki futott, amerre látott.”

A háború után teljesen magára maradt. Odalett a családja. A szülei, a testvére, unokatestvérek… aki túlélte, az a maroknyi rokon mind disszidált. Hazaérve szembesült azzal, hogy otthonukat kifosztották. Nem volt senki, aki beszélgetett volna vele, senki, akire támaszkodhatott volna.

Végül úgy döntött, orvos lesz, mint az édesapja

Letette a szükséges vizsgákat, és felvették a debreceni orvostudományi egyetemre.

1945 szeptemberében, nagymamámmal, Ibuval egy évfolyamban kezdte tanulmányait, aki így emlékszik rá vissza azokból az időkből:

„Az évfolyamon – tanulmányi eredményeit tekintve – igen hamar az élvonalba került, de ez a magatartásában nem tükröződött. Természetes volt, egyszerű, barátságos, de nem volt közlékeny, inkább kissé tartózkodó. Szemlélődött, figyelt, kapcsolatfelvételekben óvatos volt, mint a sérülékeny ember, aki nem biztos a fogadtatásban. Magáról keveset beszélt, jóllehet évfolyamtársak lévén egy csoportba, úgynevezett tanulókörbe kerültünk, múltját, árvaságát, életkörülményeit csak jóval később tudtam meg, mikor már kapcsolatunk kialakult. Betegsége – lágerben szerzett tüdő tbc-je – is csak tartós hiányzása révén derült ki. Mintegy fél évig nem járhatott előadásra, szanatóriumban, majd albérleti szobájában feküdt, és készült a vizsgákra. Relatív felépülése után is még évekig járt tüdőtöltésre. Évekkel később pedig vesetuberkulózis lépett fel (különböző betegségeit mindig fegyelmezetten tűrte, szedte a gyógyszereket, de nem volt betegállományban).”

1948-tól, harmadévesen a Gyógyszertani Intézetbe került

Bevonták hallgatók oktatásába, külföldi folyóiratok, cikkek referálásába (angolul kiválóan tudott, németül közepesen, oroszul elég jól megtanult). Az évfolyam légkörét az első néhány évben politikai harcok, feszültségek jellemezték, hangos viták, egymást győzködő beszélgetések, agitációk. Papa nem volt vezéregyéniség, inkább csendes szemlélődő. Ám ha megszólalt, annak súlya volt. Jelmondatai kint függtek a falon, mintegy vezérfonalként, amiket aztán apa képviselt tovább.

„Aki nem pontos, nincs is”. „Magyarázat van, mentség nincs.”

Belépése a pártba szinte törvényszerű volt. Tagjává válni egy közösségnek, amely befogadta és egyenértékűként kezelte, számára maga volt a biztonság. Bízott a társadalmi igazságosságban, az egyenlőség eszméjében. Jelentős pártfunkciót nem töltött be, de ebben a korai időszakban még nagyon bízott benne, hogy a rendszer egyre nyilvánvalóbb hibái ellenére még javítható.

Orvosi diplomáját 1951-ben szerezte, summa cum laude minősítéssel. Ebben az évben házasodtak össze Ibuval. Nem sokkal később megszületett apa és a nagybátyám is. Papa boldog volt.

„Az Élet folytatása, az ősök utódokban való túlélése szimbolikusan is kifejezte számára az élet értelmét, elvesztett szülei továbbélését, a folyamatosságát.”

Nagypapaként is csendes volt

Hallgatag jelenléte mégis mindig aktív volt. Inkább kérdezett, minthogy csak úgy beszélt volna. Az is megmaradt bennem, hogy amikor rendet raktunk magunk után az unokatesókkal, gyakran figyelmeztetett minket, ujját a magasba tartva, derűs mosollyal, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen”, mi pedig hozzáfűztük, „ahogy a csillag megy az égen”. Ő tanított meg úszni egy délután alatt, és kitartóan próbált megtanítani pingpongozni is, bár reménytelennek bizonyultam. Emlékszem meleg érintésére a vállamon, a nyakam és a tarkóm találkozásánál. Biztonságban éreztem magam. Apa keze is ilyen. Papa nevetése, illata, mozdulatai, elvei rendíthetetlenül élnek tovább…

Fiai, apa és nagybátyám is az orvosi pályát választották, így a lánc ilyen formában tovább folytatódott. Nem lenne tőlem túl hiteles részletesen belemenni szakmai pályafutásába, számomra megközelíthetetlen terület a tudományé, pláne a genetikáé, de azért megpróbálom összefoglalni, hiszen szobrot mégsem csak a háború alatt szerzett élményeiért és alázatos, méltóságteljes tekintete miatt állítottak neki.

Első munkahelye a Debreceni Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetében volt. Később az újonnan szervezett Orvosi Biológiai Intézetben tanszékvezető egyetemi tanár lett. 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Nevéhez fűződik a modern genetika oktatásának bevezetése az egyetemen, amit az országban elsőként valósíthatott meg. Rektorként demokratikus vezetési stílust honosított meg a DOTE- n. Munkája során törekedett az egyetem nemzetközi kapcsolatainak bővítésére.

Fontos pozíciókat töltött be több hazai és nemzetközi szervezetben is, például a WHO főigazgatóságának tudományos tanácsadó testületében.

Oszlopos tagja volt az egyetemi sportéletnek is, ennek tiszteletére rendezik meg minden évben a Szabó Gábor-tenisz emlékversenyt. Rektorsága alatt nagyszabású beruházások valósultak meg, többek között ekkor épült meg az Elméleti Tömb, ahol dolgozott ő is és később apa is.

És a szobra is itt kapott helyet. Ott, ahol apa is felnőtt és ahol én is töltöttem a gyerekkorom. Legszebb régi emlékeim mind ide kötnek. Igaz, a legtöbb időt akkor töltöttem itt, miután Papa már nem élt. 1996. december 13-án (pénteken!) ment el. Onnantól kezdve egy végtelen űrt próbáltunk kitölteni Ibu életében, akinek Papa volt a fény. Tíz évig próbált élni nélküle, aztán követte.

Örök egységben vannak most már. Kíváncsi lennék, mit szólnának mindahhoz, ami mostanában zajlik. Micsoda beszélgetések lennének!

Mikor ott álltunk az avatáson, mindenki maszkban, az egész olyan szürreális volt

Egy furcsa új világ. Én meg vacilláltam, helyes-e SZFE-s maszkban megjelennem, de arra jutottam, biztos ő is felvenné. Hiszen egyszer egy tanárának végül el nem küldött leveléhez készült jegyzetében ezt írta:

„Egy közösség viszonya saját múltjához, a tanítványok és tanárok kapcsolatában bekövetkező törés, maradandó ártalmára lesz mind a tanárok, mind a »győztes« fiatalok közérzetére, méltóságára, jövőbeli magatartására, nevelő alkatára. Ha felborul egy értékrendszer, ha áldozatos nevelői, példamutató kutatói-oktatói életeket a politikai hullámverés bármikor elsodorhat, ha nem becsülheti a fiatal azokat, akiket akarva-akaratlan (követni) utánozni fog, akkor önmagát is meg fogja vetni, önbecsülés nélkül cinikussá válik.”

A szobor Juha Richárd szobrászművész munkája

Nem akarok cinikussá válni

Én is hiszek az egyenlőség eszméjében és vágyom a biztonságot. Papa traumájának magjai törvényszerűen, természetesen fakadtak életre az én személyiségemben is. A múlt rémeitől való félelem örökre belémplántálta a küzdeni akarást a jóért, az igazságosságért, az egyenlőségért és a biztonságért, még ha mindez nem is járhat mindig kéz a kézben. 

Hisz mi értelme van túlélni akármilyen borzalmat is, ha nem leszünk többek általa? Ha nem tanulunk belőle, és nem változtatunk gyökeresen a dolgokon?

Tessék, itt vagyunk, maszkban élünk, járvány van. Futótüzek tombolnak a bolygó különböző pontjain, háborúk, éhínség… Napi tíz hír tolja az arcunkba, hogy óriási baj van.

És – közhelyriadó!!! – mégsem tanulunk semmit

Mintha elfelejtenénk, meddig képesek elfajulni a dolgok. Elmentünk már a pokolig. Nem is egyszer. Felálltunk onnan. Nem is egyszer. De vajon meddig még? A macskának kilenc élete van, de az emberiségnek vajon hány?

Délután fél négy van. Fél nyolc óta ülök egyhelyben, maszkban. Picit fájdogál a fülem, ahogy húzza a madzag. Közben a gyomromban görcs van, hogy vajon meddig járhat még a gyerek suliba? Lesz-e karantén, mikor lesz karantén? Mi lesz karácsonykor? Jaj, csak nehogy valakinek baja essen…

Közben magamban tudom, ennél jóval keményebbek vagyunk. Hisz nemcsak a traumát lehet örökölni, hanem az erőt is, a kitartást, a hitet valamiben, bármiben, ami jobb. Ha jól csináljuk, mi már csak az utóbbiakat fogjuk továbbörökíteni.

Szükségünk lesz rá, van egy olyan érzésem. És ha valakinek ehhez egy bátorító tekintetre lenne szüksége, az Debrecenben megtalálhatja a Klinikatelepen, az Elméleti tömb mellett.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak