Bye-bye, öntödei munkás és társai!

–

Nagyapám szobrász volt. A műterme a mostani Várkert Bazárban helyezkedett el. Köztéri szobrai számos helyen megtalálhatók, itthon és külföldön egyaránt. Egy-két munkáját sokan ismerik, másokat még én sem. Nem ismerhettem személyesen, mert a születésem előtt két évvel meghalt. Anyukám elmondása szerint megtört emberként búcsúzott az élettől. Bedarálta rendszer. Nem alkothatott a saját stílusában, helyette vasgyári munkásokat, bányászokat, és olyan erős nőket kellett megmintáznia, akik több műszakban húzták az igát – azon elvek mentén, amiket a párt meghatározott. Megcsinálta, hisz meg kellett élniük (nagyanyám a közértközpontban volt titkárnő), de belül kicsit belehalt. 

Az én gyerekkoromat még végigkísérte a szocialista képzőművészet, bár viszonylag ritkán fókuszáltam a jövet-menet látott szobrokra, csak nap mint nap elhaladtam mellettük. Egészen addig, míg a rendszerváltással a szobroknak is menniük kellett. 

Huszonhat éve, szeptember 14-én nyílt meg a nagytétényi Szoborpark Múzeum (ma Memento Park), ahova a rendszerváltás után Budapest utcáiról eltávolított, a kommunista rendszer időszakából származó szobrok kerültek. Így legalább a mai napig meg lehet nézni őket.

Te talán már nem is emlékszel Osztyapenkóra, akinek neve egyet jelentett az M1-M7-es autópálya bevezető szakaszával. Anno, amint megláttam, tudtam, hogy irány Balatonhenye. Személy szerint ezért nagyon kedveltem az ismeretlen katonát – akit egyébként 40 éves korában ért a halál Budapest ostroma során. Mára teljesen átalakították ezt a városrészt, még egy üres talpazat sem emlékeztet az egykori bányászra. A szobor viszont megvan, a Mementóba került. 

Mint ahogy a feltehetően egyedülálló kubista Marx és Engels szobor is, melyet Segesdi György készített az akkor még nem olyan felkapott Újlipótváros közönségének. A Jászai Mari téren állt ez a hatalmas, négy méteres alkotás 1971-től, az MSZMP székháza, azaz nem hivatalos nevén a „Fehérház” előtt. A szobrász eredeti elképzelése szerint a két alak krómacélból készült volna, ám a megrendelő (a párt, nyilván) ezt túl radikálisnak tartotta, így végül mauthauseni szürke gránitból készült el, viszont ettől az eredeti elképzelést – mely szerint a testek tömörségét a hegesztett fémlapok oldják – át kellett tervezni.

Az Index arról írt, hogy a három–négy évig készülő műért százezer forintot kapott Segesdi, de ennél is nagyobb hasznot húzhatott volna belőle, ha egy, a rendszerváltás után jelentkezett dél-koreai úr 65 ezer dollárért megvehette volna. „A saját parkjában akarta felállítani” – mesélte Segesdi György felesége.

Végül Marxnak és Engelsnek is mennie kellett, de nem Dél-Koreába, hanem a fővárosi közgyűlés döntése szerint bármelyik másik kerületbe költözhetett volna, ha valaki befogadja. Ám ilyen nem volt, ezért a szobor Nagytéténybe került. A helyére pedig egy szökőkút. De még nincs vége a szoborcsoport történetének: a Munkáspárt 2003-ban Hiller Istvánhoz, az akkori kulturális miniszterhez fordult, hogy ugyan, helyezzék már vissza a szobrot az eredeti helyére, ám ő nem állt kötélnek, így a szobor maradt, ahol volt.

Hazafelé általában a Dimitrov téren keltem át, amit ma Fővámnak hívnak, de Dimitrov elvtárs mibenlétén sosem gondolkodtam el, pedig a megboldogultnak szoborként is izgalmas élete volt. 1954-ben állították fel a Jordan Kacsmarov által készített mellszobort, majd két évvel később, 1956-ban ledöntötték azt. Nem sokkal később helyreállították, és egészen 1983-ig nézhette, mi történik a szemközti Vásárcsarnok előtt. Ekkor viszont elköltöztették a II. kerületbe, és a Dimitrov (ma Máriaremetei) út elején állították fel. A Fővám térre pedig egy jóval nagyobb Dimitrov került, Valentin Sztarcsev alkotása, ami „a szófiai dolgozók ajándékaként” került Budapestre. Bulgária egykori miniszterelnöke a rendszerváltás után szintén a Szoborparkba költözött.

A Gellért-hegyi Szabadság-szoborhoz annak idején úttörő-egyenruhában kellett kirándulnunk – ugye, van, aki emlékszik még, hányas számú és milyen nevű úttörőcsapathoz tartozott? Mi sosem a pálmafaágas nő előtt borultunk le, hanem a csodás Felszabadulási emlékmű előtt, az volt a kirándulás célpontja. Mert a rendszerváltás előtt még egy négy méter magas, gépkarabélyt tartó szovjet katona is helyet kapott itt, emlékeztetve a honpolgárokat a német hadsereget Budapestről kiűző szovjet hadsereg haditetteire. A katonának aztán mennie kellett, a feliratokat átírták, az úttörők helyét pedig a turisták vették át, akik boldogan szelfiznek a Citadellán.

Budatéténybe végül 41 műalkotás került, a legöregebb 1947-es, a legfiatalabb pedig mindössze három évig állhatott eredeti helyén, az MSZMP csepeli bizottságának épületében a kerületi tanácsházán. Kun Béla emléktáblája azóta a parkban várja a kíváncsi történelemrajongókat. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt kép: Fortepan/MHSZ, közterkep.hu