–

A fák között sűrű köd kúszik. Átsző mindent, betakar sziklát, mohát, belepi az aljnövényzetet. Sosem láttam még szebbet, misztikusabbat. Az eső nemrég állt el, a fák leveleiről még halkan és ütemesen kopognak az aláhulló cseppek. A túraútvonalon alig vannak, az eső sokakat elijesztett az erdőjárástól. Pedig, ha tudnák, hogy ilyenkor a legszebb! Ezúttal a szokásos, nagy lélegzetvételű túra helyett egy kis utat választottunk: a Thirring-körút a Pilisben csupán néhány kilométer hosszú, de annál izgalmasabb és vadregényesebb. A kilátójával szemben, amerre a szem ellát, a Duna kanyarog. Páratlan panoráma, jelzi minden útleírás.

Bámulok bele a ködbe, semmit nem látni, csak a tejszerű masszát, és az alól a látótávolságban még előbújó színes lomkoronákat.Tényleg páratlan, még így is, hogy a természet ezúttal elrejti magát a kíváncsi szemek elől. Béke van benne, és bennem is.

Az erdő mélyén minden alkalommal megtalálom, amit keresek, és még többet is annál: a nyugalmat, az elveszett harmóniát, és a biztonságos tudatot, hogy van egy hely, ami – bármennyire is próbál belepiszkálni az ember – még mindig a maga természetes, örök érvényű és logikus szabályai szerint létezik. Az egyetlen hely, ahol el tudok feledkezni arról, ami a fák és sziklák birodalmán kívül történik. Itt nincs más, csak én és a természet – meg néhány hasonszőrű, akivel jó összemosolyogni, amikor találkozunk.   

Falusi gyerek vagyok a Dél-Alföldről. Az otthonom a végtelen síkság, ahonnan mindent belátni – épp ez az állandóság és átláthatóság adta nekem a biztonságos kapaszkodókat gyerekkorom óta. Talán ezért is volt, hogy a hegyekhez mindig is csodálattal vegyes félelemmel közelítettem. Vonzott a vad és monumentális mivoltuk, a bölcsességük és a szilárdságuk, ami ellenáll az időnek, de épp ezért tartottam is tőlük. Az a tévhit élt bennem, hogy alföldi lányként számomra a titokzatos és ősi világuk bevehetetlen. A hegyekben és vadregényes erdőikben én kívülálló vagyok. A férjem cáfolta meg gondos munkával ezt a tévhitet: vele kezdtem el túrázni, ő mutatta meg, mennyi öröm, szépség és kihívás rejlik a hegyek között. És a túrázás milyen sok mindent megmutat a saját határaidról is. 

Nekem, akinek a lába a síksághoz szokott, nehéz volt megszoknom a lankákat. Hogy őszinte legyek, amikor először mentem kúsztam, kapaszkodtam fel a Pilis-tetőre, nem bántam volna, ha a hegygerincbe egy emelődarut is beépítenek. Ami a férjemnek a jól ismert, és kevés kihívást tartogató útvonal volt, az számomra maga a küzdelem az életemért. Az első évfordulónkon például a Börzsönyben túráztunk, amikor meglepetésszerűen leszakadt a nyári ég; épp azon a szakaszon jártunk, amit esőben enyhén szólva is javasolt inkább elkerülni.

A csúszós talaj miatt, a hegyoldalban gyökerekbe kapaszkodva kellett négykézláb felkapaszkodnunk az ösvényen, én pedig tényleg azt hittem, ezúttal az életünkért folyik a harc. Féltem? Jó hogy! Kellett a biztatás, hogy meg tudom csinálni? Mint egy falat kenyér; ahogy a magamba vetett hit is, hogy tényleg képes vagyok rá.

Azt hiszem, kevésszer voltam még annyira büszke magamra, mint akkor. Tudom, ez valakinek semmiség, nekem viszont nagy szó. Négy éve túrázunk a férjemmel, ami idővel nemcsak időszakos program, hanem közös hobbi is lett. Így nemrég eldöntöttük, hogy a következő nagy kaland számunkra is a Kéktúra lesz. Sok-sok időre és rengeteg közösen megtett kilométerre volt szükség ahhoz, hogy ráeszméljek: ez nagyon is az én műfajom. Hogy ne arra koncentráljak, mi okoz nehézséget, hanem élvezzem az erőm és a kitartásom benne.

Ami a legfontosabb: hogy ne rohanjak előre, ne a teljesítendő távra koncentráljak, hanem elkezdjem élvezni magát az utat is. Bármilyen közhelyes, de valahol mégiscsak ez lenne a lényeg a mindennapokban is…

Filákovity Radojka

A képek a szerző tulajdonában vannak

A Kéktúráról nemrégiben írt nekünk Foki Péter, olvassátok el ITT!