Rajtad is múlik, kik vesznek körbe: feltörekvő hercegkisasszonyok vagy együgyű bábuk

–

Koldus és királylány

Először is lássuk a szülinapost! Emlékeztetőül, ha netán régen láttad volna a filmet: a két nyelvészetfil idősecske férfiú, Higgins és barátja, Pickering ezredes fogadnak, hogy Higgins, aki nem mellesleg a fonetika professzora és bajnoka (csupán a kiejtése alapján kerületre, sőt! utcára pontosan meg tudja mondani, ki honnan és milyen osztályból valósi a londoni nyüzsgő tömegből), a tanulatlan, ordenáré virágáruslányból, Elizából fél év leforgása alatt olyan úri kisasszonyt farag, akivel bármilyen elegáns társaságban sem vall szégyent. A szellemben rút kiskacsából bájos hattyúvá serdülés két lépcsőben, két próbatételen keresztül zajlik: az első alkalommal a musicalben Elizát egy lóversenyen vezetik be a társaságba, ahol kiejtésével valóban brillírozik, viszont olyan modorban biztatja az egyik versenyzőt, hogy bizony (stílusosan) kilóg a lóláb, majd mindezt megfejelve még egy szórakoztató történetet is elmesél nagyivó édesapjáról.

A két nyelvészrajongó úr ezért újabb feladatot választ: Elizának nem elég szépen beszélnie, de társalogni is meg kell tanulnia.

Újabb pár hónap elteltével magának a királynőnek a köreibe vezetik be az egykori virágáruslányt, ahol olyan meggyőzően alakítja a szerepét, hogy mindenki elhiszi, született úri kisasszonnyal van dolguk. Otthon  Higgins professzor és Pickering ezredes jó férfi módra boldogan ünneplik saját magukat, elfeledkezve arról, hogy a dicsőségben bizony Elizának is oroszlánrésze van. A lány jogosan sértődik meg és hagyja őket faképnél, de szerencsére a végén mindenki magába száll, érzelmek tisztázódnak, Eliza pedig visszaköltözik a professzorhoz, akivel – sejthetően – szerelmük immár gond nélkül kibontakozhat… legalábbis a Cukor-féle musicalben. Shaw ugyanis nem ilyen sorsot szán a Pygmalion-beli Elizának. Inkább adja a fiatal Freddynek, aki hűségesen udvarolt neki és kimutatta a szeretetét, mintsem a pokróc természetű Higginsnek. (Mondjuk, Shaw azt sem szerette volna, ha a művéből musical születik…)

A London híd összeomlik

De hogyan és főleg miért lett az eredeti, Shaw-féle Pygmalion címből My Fair Lady? Nos, a kevéssé kattintékony görög eredetű név helyett (erről majd lejjebb) az alkotók szerettek volna valami Hollywood-kompatibilisebb címet, így először a rövidke Liza névvel próbálkoztak, majd ebből lett a Lady Liza (aki nem rókatündér), ám a professzor szerepét játszó Rex Harrison egyikkel sem volt megelégedve: úgy érezte, a cím őt túlságosan belekényszeríti a másodhegedűs szerepébe. Végül a forgatókönyvíró Lerner és a zeneszerző Loewe a London Bridge is Falling Down kezdetű mondókából kiemelte az utolsó sort: a My Fair Ladyt. Ez már Harrisonnak is tetszett, maradhatott, hogy aztán ezzel a címmel járja be világhódító útját.

Egy szerelmes ógörög

De vajon mi volt az alapja George Bernard Shaw Pygmalionjának, és honnan ered a név? A saját műalkotásába beleszerető férfiú története eredetileg Ovidius Átváltozások című művében jelenik meg. Ebben Pügmalión (vagy latinosan Pygmalion) ciprusi király megalkotta elefántcsontból a legtökéletesebb nőt, Galateiát, akibe halálosan beleszeretett, szavakkal becézte, csókokkal borította be, ajándékokkal halmozta el, ujjaira drága gyűrűket, testére elegáns ruhákat húzott.

Amikor elérkezett Aphrodité ünnepe, az áldozati oltár mellett azért fohászkodott, bár lenne hozzá kegyes a szerelem istennő, és keltené életre a gyönyörű szobrot.

Aphrodité eleget is tesz ezen óhajnak, így amikor a szerelmes férfi hazatérve újfent csókokkal borítja be elefántcsont kedvesét, érzi, ahogy az ajka alatt az addig kemény felület puhulni és pirulni kezd. Később a király feleségül is veszi „művét”, és fiút nemz neki. A mesét egyébként nemcsak Shaw és Cukor dolgozta fel, de Suppé is, operettjének címszereplője, A szép Galathea egészen más (és jóval feministább) véget ér kollégáinál: életre kelve – minő meglepő – önálló vágyai és elképzelései lesznek, azaz nem lesz külön bejáratú tulajdona alkotójának, sőt, Pygmalion szolgája iránt táplál gyöngéd érzelmeket, az ártatlanságát pedig a mesés vagyont birtokló kereskedő, Mydas szerzi meg. Az üzenet egyértelmű: a saját vágyaidért nem teheted felelőssé az álomnődet.

Valamit tudtak ezek a görögök!

Mint oly sok ógörög mitológiai szereplő (gondoljunk csak az anyját feleségül vevő Oidipuszra, az apjába szerelmes Élektrára, az önmagát imádó Narkisszosz királyfira), a művébe beleszerető Pügmalión is felbukkan a pszichológiában, méghozzá a Pygmalion-effektus névadójaként és ihletőjelént. Ahogy a ciprusi király szerelme életre kelti az imádott nőt, és ahogy  Higgins professzor úri dámát farag az ordenáré virágáruslányból, úgy remélhetjük, hogy a másikkal szemben támasztott elvárásaink, elképzeléseink, vágyálmaink végül valóra válhatnak, ha azt megfelelő módon kommunikáljuk. A Pygmalion-effektusnak a pedagógiában való megjelenését Robert Rosenthal és Lenore Jacobson írta le (emiatt Rosenthal-hatásnak is hívják amúgy, hogy ehhez szegény Jacobson mit szólt, azt sajnos nem tudom), azaz:

ha egy tanár nagy elvárásokat támaszt egy-egy diákjával szemben, akkor az ettől valóban szárnyakat fog kapni, így teljesítve be a róla szóló jóslatot.

Azóta több kutatás is bizonyította, hogy a Pygmalion-effektus nemcsak az oktatásban, de tulajdonképpen minden területen és minden viszonylatban érvényes, a sporttól kezdve a munkahelyeken át egészen a párkapcsolatokig. Ám érdemes észben tartani, hogy nemcsak építeni lehet vele (ahogy azt a másikba fektetett bizalom és pozitív elvárás teszi), de ellenkező előjelű befektetéssel ugyanígy rombolni is tud – ezt azonban már negatív Pygmalion-hatásnak, avagy Gólem-effektusnak hívják.

Isteni mű vs. emberi teremtmény

Gólem egy alaktalan forma, netán bárdolatlan, együgyű ember, a története pedig már a negyedik századi babilóniai Talmud Szánhedrínben is megjelenik. A monda szerint Rava rabbi készítette el a gólemet, majd a szájába tett varázserejű cédula segítségével életre keltette, hogy aztán az mindenféle munkákat elvégezzen neki. A cédula nélkül azonban újra mozdulatlan agyagtömbbé változott. A gólemnek – ellentétben isten hasonló receptúra után készülő teremtményével – nincs önálló akarata, és beszélni sem tud.

A Gólem-effektusra példa lehet, ha, mondjuk, egy pedagógus már szeptember elsején elkönyveli a diákját semmirekellő, lusta figurának, vagy ha a főnök nem lát semmi potenciált a beosztottjában, és ezt folyamatos kritizálással a tudomására is hozza, netán a feleség minduntalan csak hibát talál pipogyának kikiáltott férjében, akkor egy cseppet sem lehet csodálkozni azon, ha a diák motiválatlan lesz, a beosztott szorongó, a férj pedig egy idő után inkább fel sem néz az újságból.

Vagy, ahogy Shaw Pygmalionjában elhangzik:

„Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogyan viselkedik, hanem hogy az emberrel hogyan viselkednek.”

Ne feledd: valójában mindannyian egymás szobrászai vagyunk. Ha nem tetszik az, amit a környezetedben látsz, talán érdemes (átvitt értelemben) művészként magadban elmélyedni, és önvizsgálatot tartani. Mi akarsz lenni, Pygmalion- vagy Gólem-gyáros?

Fiala Borcsa