–

Pár hete rémisztő és sokkoló álomból riadtam az éjszaka közepén: arc nélküli emberek megerőszakoltak szülés közben. Patakokban folyt rólam a víz, visszaaludni már nem tudtam, viszont elindult, azaz leginkább folytatódott bennem egy folyamat, ami a lassan húsz évvel ezelőtti szülésemet dolgozza fel. A szülést, amire az életem (valóban) legszebb pillanatát jelentő csoda mellett hosszú évekig csak úgy tudtam gondolni, hogy valami nem stimmelt az egésszel kapcsolatban, de nem tudtam tisztán megfogalmazni, hogy mi volt az.

Volt pár dolog, amire úgy emlékeztem, hogy én magam borzasztóan éltem meg, de ki sem mertem mondani, nehogy „szaranyának” tűnjek. Utólag már tudom, hogy kár volt. Az is, hogy akkor sem mertem magamnak bevallani és megfogalmazni a rossz érzéseimet.

Dobozba kerültek, mert hiszen ott volt ő, a kislányom, szépen és egészségesen. Gondoltam, ha neki nem ártott, akkor befogom a szám. Már azt is tudom, hogy de, igenis, neki is sokat ártottam azzal, hogy nem sejtettem: tudatosabban kell és szabad dönteni a saját testemről, lelkemről, mert ezzel vele tettem volna igazán jót. Rettentően bánom és sajnálom, hogy csak most, ennyi idő elteltével jött el az, hogy kimondjam magamnak: hibáztam a rendszerrel együtt, és hiába a születés csodája, mélyen traumatizált volt az egész szülésem, ahogy az azt megelőző és az azt követő időszak is.

Hogy miért?

Abban nőttem fel az életemet megmentő gyerekkori szívműtét után, hogy „az orvos tudja, az orvosnak igaza van, az orvos irányít, dönt, cselekszik, és ha ezt hagyom, akkor velem is minden rendben lesz”.

Az első nagy tévedésem ez volt. Ezzel nem az orvosok szakmai tudását és az alkalmasságukat vonom kétségbe! Sőt, nemigen tudok tiszteletreméltóbb hivatást mondani, mint a felkészült, alázatos és fáradhatatlan orvosokét, ápolókét, nővérekét. Mégis, ha csupán a feltétlen bizalommal megy bele az ember a terhesség időszakába és a szülésbe, az sokszor járhat komoly lelki sérülésekkel, én így tapasztaltam. Ez ugyan húsz éve volt, és azóta már sok minden változott, de – ahogy egyre jobban beleásom magam a témába, – sok helyen még mindig nem eleget.

Az természetes és megmagyarázható, hogy bíztam az orvosomban (a volt orvosomban!), akihez az első nőgyógyászati vizsgálatom óta jártam, aki igazi szaktekintély, és tömött folyósokon vártak a rendelésén. Az már kevésbé volt jóleső, hogy ugyan minden vizsgálatra elküldött, soha meg nem kérdezte, valójában hogy vagyok, mit érzek, de még arra sem volt időm, hogy kérdéseket tegyek fel életem egyik legnagyobb eseményével kapcsolatban.

Sietett, mindig sietett, és a válaszok helyett elküldött valami teljesen sablonos, csoportos felkészítő órára, ahol bónuszként megmutatták, hogy milyen szép új szülőszobák vannak, ráadásul tévével. Kérdezni ott sem tudtam, sietni kellett. Akkor még nem folyt a csapból, hogy tulajdonképpen miben és hogyan is lehetne dönteni a szülést illetően.

Hiába tudtam, hogy kit akarok szülésznőnek, nekem azt mondták, hogy mindenki jó, aki bent lesz. Én, hülye, elfogadtam ezt is. Ennek aztán semmi jelentősége nem lett, mert a kilencedik hónap végén, az utolsó vizsgálaton az orvos közölte velem, hogy itt márpedig szülés nem lesz, mert a csípőm nem elég széles (amúgy de, bár mindegy is), meg hát a szívműtétem miatt ő az első pillanattól kezdve tudta, hogy császármetszés lesz. Mi több, időzített császár. Sokkot kaptam, csak annyit tudtam kinyögni, hogy „ezt nekem vajon miért most kellett megtudnom”? A válasz csupán annyi volt, hogy „nem akart stresszelni, és időben megtudtam, úgyhogy három nap múlva feküdjek be az osztályra, aztán öt nap múlva lesz is gyerekem”. Nem hagyott nyugodni az egész eljárás, de gondoltam, tudja, mit miért csinál, egész biztos neki van igaza. Befeküdtem a kórházba, amit egyébként pont a gyerekkori műtét miatt szívből és rettenetesen utálok, és a lehető legtávolabb áll az otthonosság, a család megszületésének érzésétől.

Egy napig úgy voltam ott, hogy még csak felém sem néztek

Jobb híján sétáltam a kertben, és olvastam. De estére elegem lett. Úgy tűnik, a kislányomnak is, mert matek ide vagy oda, éjszaka elindult a szülés. Szépen és lassan, amikor a  gyakorlottabb szülő anyák még visszaalszanak otthon. Én titokban a levegőbe bokszolgattam, hogy milyen ügyes ez a gyerek, nem lesz itt császár, szépen megszülöm. Itt vagyok a kórházban, jó helyen, hát várunk, és minden megy a természetes útján. Hát, nem!

Hajnalban közölték, hogy ha már ilyen „szerencsétlenül” esett a dolog, azaz magától beindul a szülésem, akkor egy nappal előrehozza a császármetszést a doki, és kilenckor sétáljak már akkor át a cuccokkal a műtőhöz. Köpni-nyelni nem tudtam, kezdődött az előkészítés, sodortak az események, és annak külön nagyon kellett örülnöm, hogy a férjem odaülhetett mellém a műtét közben.

Mondjuk, örültem is, mert legalább volt kitől oxigént kérni folyamatosan, ugyanis ha egy szívműtöttet melltől lefelé elérzéstelenítenek, akkor nagyon nagy eséllyel konkrét halálfélelme lesz. Vagy pánikrohama. Vagy mindkettő. Hát, ezek lettek is. Nem hiszti volt, nem félelem, hanem maga a pokol, amit egyfolytában nyomtam el magamban, mert annyira izgatott voltam életem legnagyobb találkozása miatt.

Meg is érkezett hamar: soha olyan csodálatos dolog nem történt velem, mint abban a másodpercben, amikor megmutatták a kislányomat. Soha nem éreztem előtte, és azóta sem ehhez foghatót, de ezt nem kezdem részletezni, mert szerintem szerencsére rengetegen vagyunk ezzel így. Csak azért fontos, mert talán ez a mindent felülíró érzés volt az, ami miatt továbbra is szervilis és szófogadó maradtam. Kezdve onnan, hogy miután felmutatták, nem üvöltöttem mindenkivel, hogy ne vigyék el, hová viszik, hol van az a bizonyos arany óra, nekünk miért nem jár? Tegyék a mellemre, bárhova, csak hadd legyen velem! Vagy tegyék az apjára, ne kezdjék el összevissza hurcolászni rögtön szegényt. Víz alá lökni, vizsgálgatni, gyömöszkölni, fésülgetni, öltöztetni… Ne már!

Szegénykém, most fordult át vele a világ először, és rögtön cserben van hagyva, nem ismerhet meg, nem nyugodhat meg a hangomtól, nem beszélhetek hozzá, nem szívhatom be az illatát és ő sem az enyémet. Miért? Vajon mi fontosabb ennél? A súlya? Vagy hogy tiszta legyen? Hát, látják: sír, nem lila, lélegzik, rendben van… Nem értettem.

Mozdulni nem tudtam, csak azt motyogtam, hogy hová viszik, és hozzák vissza!

Sírtam örömömben és bánatomban egyszerre. Örültem, aggódtam és rettenetesen kínlódtam, odakötözve a műtőasztalhoz, amíg rángattak, tisztítottak, varrtak. Csak az ajtót figyeltem, amin kivitték. Nem tudom, mennyi idő telt el, talán húsz perc, amire teljesen beöltöztetve, pólyába kötözve visszahozták, és végre a fejem mellé tették. Végre megfogta az ujjam, végre meg tudtam simogatni, beszélni hozzá. Két egész percig!!!

Aztán fogták, és elvitték az őrzőbe, hogy órákkal később azt mondhassák nekem a szobában: „csak akkor adjuk oda, anyuka, ha felkelt és lezuhanyzott”. Jó, persze, mindegy, hogy egy nagy hasi műtét után vagyok pár órával, teszem, amit mondanak, csak adják vissza a gyerekem! Az ájulás kerülgetett, de megugrottam, meg is kaptam, de nem engedték, hogy mellre tegyem. „A gyógyszerek miatt” – mondták ők…

Tulajdonképpen nem engedték, hogy legyen tejem, majd nem engedtek haza, amíg be nem indult. Stresszeltek ezzel is folyamatosan, jó fejőgépet nem adtak, nem kaptam megnyugtató segítséget, miközben titokban cukros vízzel itatták a kislányomat, amikor kérésem ellenére elvitték néha a csecsemőosztályra azzal, hogy „majd hozzák”.

Érte mentem, mondták, nem adják, mondtam, hogy dehogynem!

Érdekes, ezután már hagytak dönteni arról, hogy velem lehet-e a saját gyerekem… Nem is „adtam vissza”, csak az utolsó, hazamenetelünk előtti vizsgálatra. Tejem alig volt, három hónapig tartó zokogós, stresszelős küzdelem kezdődött azért, hogy legyen, és egyéves koráig szoptathassam, addig, amikor már ő közölte: „cici nem”.

De ennek nagyon nagy ára volt mindkettőnk számára. A mai fejemmel már tudom, hogy minden egyes – ösztöneim ellen való –utasítással és tettel, egy lépéssel távolabb kerültem attól az önmagamtól, aki igazi menedéket és nyugalmat tudott volna nyújtani egy újszülöttnek.

Minden egyes tőlünk elvett pillanat, később ezerszeres erőfeszítéssel jött helyre.

Még az is lehet, hogy nem is teljesen. De az is valószínűleg az sem véletlen, hogy nem szültem újra, és talán valami fel nem dolgozott lelki probléma is állhat annak hátterében, hogy már öt éve ki kellett venni a méhemet, hogy megannyi női problémán, depresszión, pánikbetegségen vagyok túl.

Miközben szembesültem a világ és a lehetőségek változásával ezen a téren, újságíróként természetesen nagyon sok, az enyémhez hasonló (vagy még ennél jóval durvább) mai történetet is hallok.

Én csak azt szeretném, ha mindenki megkapná a lehetőséget arra, hogy a saját habitusa, elképzelései szerint hozza világra a gyerekét. Mindenki másként, másban leli a megnyugvást. De ehhez ismerni kell a lehetőségeinket, a saját vágyainkat, és ha nincs komplikáció, akkor nem hagyni, hogy a bevett protokoll szerint csak egyek legyünk a többezerből! Senki és semmi nem egyforma és megismételhető, a szülés pedig az élet egyik legkeményebb és legcsodálatosabb jelensége, amiben a főszereplők az anyák és a csecsemők! Pont.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images