Több mint hiszti! Rossz szokás vagy személyiségzavar?
Elgurult a gyógyszere. Rajta van az öt perc. Ledobta az ékszíjat. Imigyen próbáljuk elviccelni, amikor valaki a közelünkben egészen kifordul önmagából, és cirkuszt rendez. Egy rapid hisztirohamnak általában nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, hétköznapi értelemben elő is fordulhat bárkivel bármikor, ám ha sűrűn jön és dominál egy személyiséget, no meg az emberi kapcsolatait, akkor azért elgondolkodunk, rendjén van-e, hogy valaki ennyire a hangulata-akarata-frusztrációja hatása alá kerül – és hatása alá von másokat. Kurucz Adrienn írása a hisztériáról.
–
Folyton a középpontban akar lenni. Ha nem figyelnek rá, gyorsan gyárt valami műbalhét, amivel eléri, hogy a környezetében lévő emberek vele foglalkozzanak. Kibírhatatlan hangulatember, sütik rá egyesek. Mások esetleg eufemizálják a jelenséget, és azt mondják: „Olyan érzékeny, mimóza lélek, könnyen elragadja a hév.”
Együttélési stratégiák része lehet a „nem kell komolyan venni, amikor ilyen”
A karakter jellemzője még a szenvedélyesség, sőt akár a teátrális túlfűtöttség, amelyből azért érdemes gyököt vonni, ha a realitások talaján szeretnénk maradni az érzéseit illetően. Mert az ilyen ember az egész életet színházként éli meg (és ezt tudja is magáról a lelke mélyén). Mindent megtesz a sikerért: ügyesen manipulálja a környezetét. Például azzal, hogy amikor kedves, akkor nagyon kedves, és hízelgésben a macskákat is lekörözi, ha érdekében áll. Ám a másik véglettől sem tart: dühöt, sértettséget, szomorúságot sem fojt magába.
Ha „belendül”, gátlástalan, önfeledt, tüzes, amiért sokan csodálják. Vannak kapcsolatok, ahol az egyik vagy mindkét fél hisztis kirohanásai szelepként szolgálnak, és ez tolerálható számukra, ha kellemesnek nem is kellemes élmény.
A köznapi értelemben hisztérikusnak mondott emberek vegyülni nem szeretnek, csillogni és provokálni másokat annál inkább, kedvelik a merész ruhákat, a csábító dresszeket, a lényeg, hogy megakadjon rajtuk a szem. Szuggesztívek, született dívák és macsók, sok köztük a színész, művész. Jellemző továbbá rájuk, hogy rosszul viselik a frusztrációt, nem bírják például, ha várakozniuk kell, türelmetlenek, sokszor egoisták, és követelőzők. A kellemetlen helyzetekre úgy reagálnak, mint a kisgyerekek: dühkitöréssel, sírással és/vagy kiabálással, akár őrjöngéssel, csapódnak az ajtók, törnek a tányérok, égzengés-földrengés a vita velük.
Viszont nemcsak a hangulatuk változékony, de a véleményük is, viszonylag könnyen befolyásolhatók.
A drámakirálynőség/-királyság mélyén sokszor ürességérzés és szeretetéhség áll. Amely gyakorlatilag kielégíthetetlen. Hiába a sok dicséret és bók, az ilyen ember nem érzi magát soha elég jónak, elég vonzónak, elég szerethetőnek.
E lista egyfajta tankönyvi, általánosító karakterrajzot épít.
Ehhez képest a való élet, tudjuk, millióféle változatot gyárt, ezerféle jó és rossz tulajdonság keverékei vagyunk mindannyian, és az arányok sokat változhatnak életünk során. A „hisztire” való hajlamot patologizálni, hisztériásnak címkézni valakit nemcsak felesleges és kártékony, de kontraproduktív is, ezzel a jelzővel biztosan nem szelídítünk meg senkit, aki vergődik.
A lélektan szélsőséges esetekben beszél csak úgynevezett „hisztrionikus személyiségzavarról”, amivel érdemes kezdeni valamit, amennyiben megnehezíti az életet. Mert például kapcsolatokat tesz tönkre (nem mindenki bírja hosszú távon az állandó „olaszos” konfliktuskezelést), családi vagy munkahelyi légkört mérgez. Ilyen esetekben jön képbe az önvizsgálat, a segítő terápia lehetősége, és ezt fontos lehet felismerni.
Hagyományosan a „hisztérikus” viselkedést női jellemzőnek tartják, teljesen tévesen.
A kontrollvesztett, figyelemfelkeltő és olykor manipulatív indulatkitörés gyakori a férfiaknál is, legfeljebb a társadalmi szerepekre visszavezethetően eszközeiben más.
Viszont a fogalom maga kultúrtörténetileg valóban a nőkhöz kapcsolódik, ugyanis a görög hüsztrosz, azaz anyaméh szóból ered, és elsőként Hippokratész használta, aki változatos testi-lelki tünetek (görcsös állapotok, rejtélyes fájdalmak, zavartság, légszomj, bénultság stb.) közös okának a méh rendellenes helyzetét, elmozdulását gondolta. Ez az elmélet korokon és kultúrákon át tartotta magát.
A „hisztéria” a XIX. század vége felé került a tudományos érdeklődés középpontjába. Egy párizsi tébolydában úgy tanulmányozták az orvosok és az érdeklődő laikusok a „hisztériás” betegeket, mint mi az állatkertben a különleges állatokat. (Hisztériásnak mondtak mindenkit, aki különféle neurózisban szenvedett.) Jean-Martin Charcot professzor nyomán az volt az általános vélekedés, hogy a tüneteket az idegi működés zavara okozza.
Freud is megfordult Charcot intézetében, ám ő kollégáival ellentétben azt gondolta, a hisztéria inkább lelki eredetű, nem testi, és férfiaknál is előfordulhat. Betegeit eleinte elektroterápiával kezelte, de aztán áttért a hipnózisra, együttműködve Josef Breuer orvossal és hisztéria-szakértővel. 1895-ben jelent meg közös munkájuk, Studien über Hysterie (Tanulmányok a hisztériáról) címmel: ekkorra szokás dátumozni a pszichoanalízis kezdetét.
Freud úgy vélte, a hisztériát valamilyen múltbeli, elsősorban szexuális természetű trauma okozza, amelyet a beteg elfojtott, így az a tudattalanba került, és szimbolikus testi tünetek formájában bukkant elő újra. Ilyen pszichoszomatikus tünet lehet például a végtagbénulás, a látás- vagy hallásprobléma, az undor, a táplálkozási zavar.
A gyógyulás lehetőségét a trauma ismételt átélésében, feldolgoztatásában látta, ehhez egy ideig a hipnózis segítségével próbálta eljuttatni pácienseit, majd a szabad asszociációkat, az álomfejtést és a pszichoanalízist vetette be.
A pszichiátriában ma is létező fogalom (a freudi értelemben vett) hisztéria, illetve a hisztrionikus tünetegyüttes, de inkább más kórképekhez, például a pánikbetegséghez kapcsolják. A legjellemzőbb tünetei testi problémák (fejfájás, szívdobogás, verejtékezés, „gombóc a torokban”, légszomj, végtagzsibbadás, remegés stb.), amelyek lelki okokból keletkeznek, ám a pszichoszomatikus betegségekkel ellentétben nincsen szervi elváltozás.
De mi áll akkor a háttérben?
Például valamilyen trauma, ahogy Freud is gondolta, de akár örökölt személyiségjegyek is, éppúgy, mint tanult viselkedés.
Szoktak beszélni a lélektanban hisztrionikus személyiségzavarról is, ez esetben különösen domináns jegyekről beszélhetünk, amelyek jelentősen megnehezítik a mindennapi életet és az érintett beilleszkedését a közösségbe, ezért igényelhet terápiát.
A laikusok által hisztinek nevezett jelenségben és a hisztrionikus személyiségzavarban közös a kontrollvesztés, az indulat, a figyelem kiprovokálásának vágya. Ám, ahogy már korábban is szóba került: a diagnosztizálás a szakemberek dolga és felelőssége. Hozzájuk fordulni pedig akkor kell, ha bizonyos tünetek vagy személyiségjegyek szenvedést okoznak valaki(k)nek.
Kurucz Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images
