Mielőtt megjöttél – Egy „kezdő” kismama szülésnaplója

–

Mielőtt megjöttél

Az, hogy apával szeretnénk-e téged, sosem volt kérdés. Sosem gondolkodtam rajta, hogy való-e nekem az anyaság, hogy fel vagyunk-e rád készülve, egyszerűen tény volt, hogy igen, egyszer majd jössz. Inkább a mikor volt bizonytalan. Mindig úgy képzeltem, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva: eljegyzés, esküvő és te. Mintha kötelező lenne ez a sorrend. Addig, míg az első kettő nem történik meg, nem jöhetsz, ez így élt a fejemben.

A nagymamám 28 éves volt, amikor anya született, és anya 28 évesen szült engem. Én mindig azt mondtam, nem szeretnék várni 28 éves koromig, de mégis milyen szép lenne, ha végül te is akkor születnél meg.

Végül így is lett

27 éves voltam, mikor váratlanul új családtag csöppent az életünkbe, nem is terveztük, csak megtörtént: egy kiskutya, aki tulajdonképpen egy másodperc alatt családot kovácsolt belőlünk. Úgy éreztem, ha meg tudunk birkózni egy pár hetes kutyával, kibírjuk, hogy hajnalban kelünk, és ha beteg lesz, orvoshoz visszük, takarítunk utána, nem hagyjuk magára, akkor talán készen állunk rád is. Így hát úgy döntöttünk, gyere, ha jönni szeretnél.

Furán éltem meg a teherbeesés előtti időszakot.

Hol elképesztően csalódott voltam, hogy na, most se sikerült, és úgy éreztem, semmi más nem tenne boldoggá, csak ha már a pocakomban lennél. Hol meg azt gondoltam, ráérsz még, annyi mindent nem éltünk meg apukáddal kettesben, lehet, hogy még túl fiatalok vagyunk, egymással kéne foglalkoznunk – így megkönnyebbültem, amikor megjött.

Végül, amikor sejtettem, hogy befészkelted magad, egy hetet vártam, mielőtt megcsináltam a tesztet. Amikor megjelent a két csík, nagyon megijedtem, elbizonytalanodtam, de közben az a bizsergető boldogság is megjelent bennem, remegett kezem-lábam, mozdulni se tudtam.

Úgy éreztem, mégsem állok még erre készen, és borzalmasan megrémített a gondolat, hogy nem tudom visszacsinálni a dolgot, ez már megfordíthatatlan. Minden, ami rossz lehet, eszembe jutott: vajon készen áll erre a kapcsolatunk apával? Vajon jó anyukád leszek? A lakásban elférünk ennyien, anyagilag állunk úgy, hogy megfelelő életet teremtsünk neked?

Pontosan tudtam, hogy ebben a helyzetben egyetlen ember tud megnyugtatni, és az nem más, mint apa. Mindenképpen személyesen akartam neki elmondani, így várnom kellett estig, de szerencsére megkaptam tőle azt megerősítést, amiben bíztam. Pont annyira örült neked, mint ahogy reméltem, amire akkor, abban a pillanatban szükségem volt.

A terhesség első négy hónapját nagyon nehezen éltem meg

Tudtam én, hogy ott vagy bennem, de nem éreztem, semmiféle jelét nem adtad, még a hasam se nőtt meg, ellenben folyamatosan rosszul voltam, sehova nem mertem elindulni, mondván, úgyis hányok valahol. Úgy éreztem magam, mint aki beteg, nem úgy, mint egy boldog kismama, amire számítottam.

Hánytam én reggel ötkor (mert a kiskutyám persze akkoriban ötkor kelt) a kutyafuttató közepén a koromsötétben ordítva, a Váci utcában egy kukába, a papa húslevesének illatától a kertben, a kocsiban ülve egy zacskóba, vagy épp az ölembe a kanapén ülve. Hánytam annyira, hogy párszor bepisiltem, de előfordult az is, hogy már közben elkezdtem sírni, annyira szenvedtem. Nagyjából semmi nem esett jól, de ami furcsa mód mégis, az pár perc múlva úgyis kijött, tehát később már azt se bírtam megenni.

Persze felejthetetlen élmény volt, amikor először hallottuk, hogy dobog a kis szíved, és minden vizsgálatot nagyon vártam, hogy láthassalak, de a szürke hétköznapok mondhatni, borzalmasak voltak. És én is borzalmas voltam.

Utáltam mindenkit, aki nem ezt érzi, haragudtam apára, hiszen nem csak az én gyerekem vagy, ő mégsem szenved úgy, mint én, haragudtam arra, aki azt mondta, nyugi, majd elmúlik, haragudtam anyukámra, aki többször elmondta, hogy de furcsa, ő sosem hányt velem.

Reggelente úgy keltem, hogy majdnem éhen haltam, de ha nem voltam elég gyors, akkor reggeli előtt is hánynom kellett. Vagy épp fogmosás közben a zuhany alatt. A fogkrémet, amit akkor használtam, egy életre megutáltam.

Aztán elmúltak a rosszullétek, elkezdtem érezni a mozgolódásodat

És valahogy minden felgyorsult. Egyik vizsgálat jött a másik után, megtudtuk, hogy kisfiú vagy, a hasam egyre csak nőtt.

Az utolsó két hónap volt a legszebb időszaka a terhességemnek. Szerettem, hogy nagy a hasam, és mindenki látja, hogy benne vagy. Nagyon örültem, hogy „csak” nyolc kilót híztam – csinosnak éreztem magam terhesen. Végre jólesett enni.

Voltunk a kórházban találkozni a szülésznővel, láttuk a szülőszobát, elkezdtünk járni szülésfelkészítőre – szóval kezdett az egész egyre valóságosabbá válni. Én viszont egyáltalán nem gondoltam a születésed utáni időszakra, amit ma már bánok: csak arra koncentráltam, hogy a szülésnél nehezebb már nem jöhet. Persze ebben tévedtem.

Aztán ez az idill elég gyorsan elmúlt…

Ugyanis beindult bennem a fészekrakó ösztön, és pillanatok alatt elviselhetetlenné váltam. Napi háromszor borultam ki, hogy még ez nincs kész, az nincs megvéve, ezt még el kell hozni, azt még fel kell fúrni, a bőrönd sincs kész, mi van, ha szülök, és egyébként is, hogy képzeli apa, hogy nincs a nap 24 órájában mellettem, hiszen bármikor jöhetsz, meg amúgy is, miért nem akarja kiélvezni velem az utolsó kettesben töltött időszakot. Bár így visszagondolva, ki akarna velem lenni, amikor ennyire elviselhetetlen vagyok?

Még a terhesség elején, a legelső ultrahangvizsgálaton a gép kidobta, hogy november harmadikára vagyok kiírva. Ettől kicsit összeszorult a torkunk, hiszen melyik gyerek születik a kiírt napon, és amilyen szerencsénk van, tuti, november elsején fogsz megszületni. Így kilenc hónapig azt mantráztuk, hogy jaj, csak ne november elseje, mert az mindenszentek, és ne november másodika, mert az meg halottak napja.

November másodikán már elhelyezkedtünk alváshoz, lekapcsoltuk a villanyt, amikor hirtelen úgy éreztem, meghalok, annyira belehasított a fájdalom a vesémbe. Legalábbis én azt hittem.

Abban mindenesetre biztos voltam, hogy nem szülök. Ám ekkor a hasam is elkezdett görcsölni, akkor meg azt gondoltam: na, fasza, biztos gyomorrontásom van.

Gyorsan befészkeltem magam az ágyba, legalább egy-két órát aludni kéne, gondoltam, csakhogy a görcsök már ötpercenként jöttek. Erre aztán egyáltalán nem számítottam, ez a helyzet teljesen összezavart. Gyorsan beültem egy kád meleg vízbe, ahogy a szülésfelkészítőn tanultuk, amitől vagy elmúlnak, vagy felerősödnek a görcsök.

Végül úgy döntöttem, jobb, ha visszafekszem, ez tuti, nem az, meg jobban belegondolva, én nem is akarok szülni, mégsem vagyok rá felkészülve, hadd aludjak át legalább még egy éjszakát nyugiban.

Csakhogy már nem is a derekam fájt, hanem egyértelműen a hasam, és szabályosan ötpercenként. Úgyhogy felhívtuk a szülésznőt, elmeséltem neki, mik történtek eddig, aki teljes nyugalommal közölte, pakoljunk össze, és induljunk el a kórházba.

Letettem a telefont, és elkezdtem sírni

Szülni fogok? De én még nem akarok! Jó ez így, aludni is tök jól tudok, csak egyszer kelek pisilni, nem olyan nehéz a hasam, neked is biztos jobb bent, maradjunk inkább még így egy-két hónapot, addig felkészülök rá. De végül felöltöztünk, összepakoltunk, sírva elköszöntem a kiskutyámtól, majd elindultunk a kórházba.

Az odafelé vezető út pont olyan volt, mint amilyennek szerettem volna, ahogy a filmekben láttam. Koromsötét, hatalmas köd, Apa nyomja ezerrel a gázpedált, nekem meg fájásaim vannak. A fájások szerencsére teljesen elviselhetők voltak, mondjuk, a legerősebb menstruációs fájdalmamnál egy kicsit erősebbek.

Azért elég hálás voltam az ügyeletes szülésznőnek, aki megvizsgált, és azt mondta, kapunk egy szobát, mert te bizony délig ki fogsz bújni.

Addig azért párszor megfordult a fejemben, hogy tényleg csak gyomorrontásom van, és mennyire ciki lesz, hogy hazaküldenek minket.  

Kaptunk egy ijesztően rózsaszín szobát, és ezután hosszú órák teltek el úgy, hogy nem történt semmi. Hatra megérkezett a szülésznőnk, mondta, menjek be a vizsgálóba, mert ő is megnéz. Számítottam rá, hogy nem lesz túl kellemes, na de ez…

Nyilván így, hogy túl vagyok a szülésen, már tudom, hogy van ennél rosszabb is, de felordítottam, olyan borzalmasan fájt. Aztán éreztem, hogy valami meleg folyik ki belőlem.  A szülésznőm csak ennyit kérdezett: „Biztos nem folyt még el a magzatvíz? Elég kevés van.” Ebből tudtam meg, hogy burkot repesztett.

Innentől minden nagyon-nagyon felgyorsult és intenzív lett

A fájások továbbra is ötpercenként jöttek, de mivel soha nem tört el semmim, nem fájt a fogam, így nem is tudom hasonlítani semmihez. Előtte ilyen erős fájdalmat nem éreztem, és csak ezután jött a java.

Megnézték a szívhangodat, és mivel az eredmények rendben voltak, végre beülhettem a kád vízbe, amit végig terveztem a terhesség alatt. Ha lehetett volna, ott is szültelek volna meg. A kád teljesen ellazított, és két fájás között tudtam pihenni.

Apa végig velem volt, fogta a kezem, a puszta jelenléte feltöltött erővel. És bár féltem, hogy nem fogja bírni, amiket lát, vagy esetleg a későbbiekben problémákat szül kettőnk között, utólag sem bánom, hogy ott volt, nélküle nem sikerült volna.

A kádban ülve teljesen összefolyt az idő

Nem tudom, mennyit lehetettem ott, nem éreztem semmit, csak a brutális fájdalmat és az utána jövő megkönnyebbülést. Ezt a semmiben való lebegést a szülésznőnk szakította meg, megkért, menjünk vissza a szobánkba, szeretne megvizsgálni. Kihúztak a kádból, rám csavartak egy nagy kórházi lepedőt, és átmentünk a szobánkba. A vizsgálaton kiderült, hogy hét centire kitágultam, lassan jönnek a tolófájások, a szülésznőm elment felhívni az orvosomat, azt mondta, kilencre végre köztünk leszel.

Szorítottam apa kezét, kapaszkodtam a nyakába, magamba szívtam minden illatát. Aztán megjött az orvosom. Te még nem voltál a szülőcsatornában, és sajnos nem is szándékoztál magadtól becsusszanni, így segítenem kellett neked. Na, ami ezután következett, nem hiszem, hogy még egyszer végig tudnám csinálni, tulajdonképpen nem értem, akkor hogy bírtam. Később a kórteremben a többi anyuka elmesélte, hogy nekik is ezt kellett volna csinálni, és nem bírták, de hát én nem tudtam, hogy lehet nemet mondani…

Szóval a feladat a következő volt: az oldalamra kellett feküdnöm, és az ellentétes lábamat fel kellett húznom a nyakamba (igen a nyakamba, ez sokszor nem terhesen se megy) és amikor jött a fájás, nyomni kellett. Persze így leírva nem tűnik annyira durvának, de amikor annyira fáj valami, hogy legszívesebben összegömbölyödnél és ordítva sírnál, akkor a világ legkényelmetlenebb pózában még erőt is ki kell fejteni, na, az pokoli.

Három nyomás egyik oldalt, három nyomás másik oldalt

Újra és újra. Nem tudom, hányszor kellett ismételni, nem emlékszem már, nem voltam magamnál. Úgy éreztem, végem van, arra gondoltam, miért nem császároznak meg?

Apa kitartóan jött mindig arra az oldalra, amerre épp fordulnom kellett, én kapaszkodtam belé. Mikor épp nem voltak fájásaim, hang nélkül feküdtem, és vártam a következőt.

Ő néha megkérdezte, hogy jól vagyok-e, ekkora megszorítottam a nyakát, jelezve, hogy jól, de beszélni nem bírok.

Bár kívülállóként ezt végignézni borzalmas lehet úgy, hogy ő nem érzi a fájdalmat, nem tud segíteni, nem is sejti, mennyi erőt adott a jelenléte, a szeretete, a szerelme azokban a pillanatokban. Azt hiszem, ezek az órák örökre összekovácsoltak minket.

Aztán amikor azt hittem, ennél rosszabb már nem történik, megérkeztél a szülőcsatornába. Mivel nem tudtam, milyen érzésre kell számítani, így azt hittem, valami óriási baj van. Úgy éreztem, az összes szervem kiszakadt, így hát elkezdtem ordítani, ahogy a torkomon kifért. Szerencsére nagyon gyorsan megjelent az orvosom és a szülésznőm, akik a hátamra fordítottak, és aki addig a világ legaranyosabb orvosa volt, olyan erőteljesen és határozottam rám szólt, hogy csillapodjak le, hogy menten elszégyelltem magam. Elmagyarázta, hogy nincsen semmi baj, becsúsztál a megfelelő helyre, és mostantól nagyon figyelnem kell arra, amit a szülésznő mond, mert ő fogja látni, mikor kell nyomnom és mikor nem. 

Ezután én csak hét-nyolc nyomásra emlékszem

Ezek már másmilyen fájások voltak, mint az előzőek, ezekre már nem úgy emlékszem, mintha borzalmasan fájdalmas lettek volna, inkább úgy, mint valami nagyon kellemetlen érzésre.

Éreztem, hogy valami feszít szét, pedig a dokim azt mondogatta, már mindjárt látja a fejedet. Végig arra gondoltam, az fasza, és mi lesz, ha majd a válladat látja? Az ki se fog férni.

Néha mondta, hogy már csak két nyomás, aztán túl voltunk a kettőn, és mondtam neki, hogy „én már nem bírom tovább”, amire ő teljesen kedélyesen, csevegő hangon, mosolyogva csak annyit mondott, hogy „jaj, hát dehogynem bírja!”. Ez a párbeszéd lezajlott köztünk párszor, amikor egyszer csak azt mondta „látom a haját”, mire apa „és milyen színű?”. Akkor éreztem, hogy menten szétszakadok, ezt ki kell nyomnom magamból, annyira borzalmas ott, nem ott van a helye, amikor azt mondta a szülésznő, „most ne nyomjon”. Mi van?! Mi az, hogy most ne, érzem, hogy pont most kell! De végül kibírtam. És akkor minden fájdalom elmúlt, nem éreztem semmit, csak valami nagyon mély ürességet.

Hát végre itt vagy

9:08-kor babasírás, és egy nagyon meleg, nagyon nedves és nagyon ráncos, lila babát raktak a mellkasomra. Ez voltál te. És mit éreztem? Semmit. Mintha azzal, hogy megszűnt a fájdalom, minden megszűnt volna.

Annyi ideig vártam, hogy majd amikor meglátlak, elönt az anyaság érzése, és én, aki mindentől sír, hatalmas zokogásba török ki, de nem éreztem semmit. Oldalra néztem, és apa könnyes szemében láttam, hogy élete egyik legszebb pillanatát éli át, amikor először meglát téged – és én tényleg nem éreztem semmit.

Nem tudom, ez normális-e, arra gondolok, hogy sokkos állapotban voltam, de nagyon sajnálom, hogy nem tudtam megélni úgy, ahogy szerettem volna.

Kiderült, hogy gátvédelemmel szültem, és bárhogy is nézzük, mindenki ilyen szülésről álmodik. Persze akkor ott és még a következő hónapokban sem úgy éreztem, de az első fájástól a szülésig kilenc óra telt el, és az igazi nagy fájdalomtól (a burokrepesztéstől) három óra. Az, meg, hogy nem vágtak sehol, nagyon sokat segített a regenerálódásomban.

Először megkérdezték, apa el akarja-e vágni a köldökzsinórt, de ezt már előre megbeszéltük, hogy jobb, ha nem látja, aztán megszültem a méhlepényt is, ami tulajdonképpen semmiség volt az előzményekhez képest. Utána megkérdezték, látni akarjuk-e a méhlepényt. Tessék? Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Egyszerre vágtuk rá, hogy NEM! Nem akarok én senkit megbántani, de ki akarja?! Utána elvittek téged, karszalagot raktak az icipici csuklódra, és visszahoztak nekem, nekünk.

A mellkasomra tettek, és akkor elkövettük azt a hibát, amit mai fejjel biztos, hogy máshogy csinálnék. Behívtuk a családot. Körülbelül másfél órát voltunk még a szülőszobában, te a mellkasomon feküdtél, és egyetlen percre sem maradtunk hármasban. Akkor nem éreztem a jelentőségét ennek, úgy voltam vele, hogy biztos mindenki nagyon kíváncsi, én pedig büszke vagyok az én kis „öregemberarcú” babámra, miért ne láthatná mindenki. Most már úgy gondolom, hogy ezt a másfél órát hármasban kellett volna megélni, nyugalomban, csendben, békességben.

Amikor vége lett az arany órának, téged elvittek, engem beültettek egy kerekesszékbe, aztán eltoltak az ágyamig. Ott ültem egyedül, és próbáltam felfogni, hogy tulajdonképpen mi is történt velem.

Először is: van egy gyerekem

Azt ígérték, nemsokára visszahoznak hozzám, csak a doktornő megvizsgál. Már el is felejtettem, hogy nézel ki.

Aztán ömlik belőlem a vér. Minden mozdulat nagyon fáj. Nem bírok felállni, mert annyira szédülök, hogy félek, elájulok. A szülésznő felhívta a figyelmemet, hogy próbáljak meg minél előbb pisilni. Erre eddig nem is gondoltam, hogy fogok pisilni? Fájni fog? És ami a legfurcsább volt, mintha a hasamból eltűntek volna a szervek. Annyira ijesztően üresnek éreztem, mint később kiderült azért, mert a szerveim még nem álltak vissza a helyükre, és, ugye, kábé hat-hét kiló eltűnt onnan. Szóval ültem ott, és próbáltam feldolgozni az eseményeket.

És akkor meghoztak. Úgy néztél ki, mint a kis Benjamin Button. Abban a ruhácskában voltál, amit én választottam neked. Egy 56-os menta színű kutyás rugi volt, de úgy lógott rajtad, mintha legalább 68-asat vittem volna.

Más babáját mindig féltem megfogni addig, amíg külön tartani kell a fejüket, általában nem is erőltettem, de téged fogni annyira egyszerű és természetes volt. Mindenféle utasítás nélkül, ösztönből rögtön cicire raktalak, és te olyan ügyes voltál, mint aki mindig is ezt csinálta azelőtt, elkezdtél szopizni.

Annyi mindenkitől hallottam, hogy mennyire fájdalmas, mennyit sírtak az első hetekben a szoptatás alatt – biztos voltam benne, hogy bele fogok halni. De soha, egyszer sem fájt, nem volt kellemetlen, számomra az egyik legjobb dolog a szoptatás, ami egy kisbaba felnevelésével jár.

Régi-új test

Én másra se vágytam, csak hogy lemossam magamról a sok vért, ezért a szobatársaim felajánlották, szívesen figyelnek rád, úgyis alszol. Nagyon furcsa érzés volt, alul még azért gömbölyödtem rendesen, de éreztem a bordáimat, láttam a lábujjaimat. Persze sokáig nem tudtam ezen elmélkedni, mert nagyjából öt perc zuhanyzást bírt a szervezetem, jött a szédülés, sötétség.

Az esténk viszonylag nyugodt volt ahhoz képest, hogy egynapos voltál, úgy emlékszem három-négy órát is tudtam aludni. Naivan azt gondoltam, ennél minden csak még könnyebb lesz. Minden este, míg a kórházban aludtam, sírtam, valószínűleg a hormonok, a kimerültség és a borzalmasan honvágyam miatt.  

Rengeteg vizsgálatra jártunk, gyerekorvos minden reggel, hallásvizsgálat, szopi előtt súlymérés, szopi után súlymérés, aztán újra. Egész magabiztos lettem, jól ment minden, a csecsemősök és a védőnő megdicsért, szépen híztál, aztán mondták, nem lesz otthon semmi gond, nagyon kiegyensúlyozott vagyok, ritkán látnak ilyet.

Sajnos ez nem sokáig maradt így… De erről majd legközelebb mesélek.

Kalydy Detti

A képek a szerző tulajdonában vannak