–

Szülőségről és elvekről röviden

Vegyük alapvetésnek, hogy azok, akik gyerekneveléssel kapcsolatos cikkeket olvasnak a neten, tudatos szülők, akik igyekeznek a lehető legjobban csinálni ezt a szülőség nevű egyszerre szuper és rémisztő dolgot. És ez azzal is jár, hogy hetente (vagy akár naponta) érzik, érezzük azt, hogy ezt vagy azt végzetesen elbasztuk. (A széplelkűek elhibázták.)

De közben meg hozunk döntéseket, aminek a helyességéről meg vagyunk győződve, mindenféle egészen hétköznapi (evés, alvás, képernyőzés) és egészen elvont (szexuális nevelés, halál, absztrakt kommunikációs kérdések) témában.

Aztán néha leszarjuk, újraírjuk, módosítjuk, a valóságra alkalmazzuk a korábban meghozott döntéseinket.

Mert olvasunk valamit, beszélünk valamit, meglátunk valamilyen összefüggést vagy hiába szeretnénk, képtelenek vagyunk kitartani az eredeti álláspontunk mellett (ez egyszerűbben megfogalmazva általában annyit tesz, hogy üvöltő/vergődő gyereknek viszonylag nehéz hosszú távú hatásokról magyarázni). És akkor,

már csak a magunk védelme érdekében is, igyekszünk az elveinket a helyzethez alakítani. Vagy éppen szétmarcangoljuk magunkat a lelkiismeret-furdalásban.

Aztán másnap (vagy, ami még nehezebb, öt perc múlva) is tovább kell csinálni, mert hiába hibázunk, szerencsére a gyerekeink nem pattannak meg (legalábbis azok a korú gyerekek, akikkel én rendelkezem, maximum a lépcsőházig jutnak a nagy világgá menésben, és általában vagy magamban mulatva, de ezt eltitkolva, vagy a méregtől füstölgve megyek utánuk begyűjteni őket).

Mindenki csinálja, és van, aki megírja

Ti is csináljátok, ahogy tudjátok, meg mi is, csak mi néha azt, amit pillanatnyilag megélünk, jónak, fontosnak, viccesnek, hasznosnak, vagy csak a többi alkalomadtán kétségbeesett szülő számára kicsit megnyugtató aha-élménynek gondolunk, meg is írjuk. Néha azért, mert tényleg azt gondoljuk, hogy ezzel tudunk segíteni másoknak, akik hasonló helyzetben vannak, néha pedig azért, mert nekünk van szükségünk arra, hogy kiírjuk magukból a feszültséget.

És én a magam részéről bevallom itt és most: olykor az is előfordul, hogy azért írok meg egy cikket, mert van egy fix havi mennyiség a szerződésemben, és azt teljesítenem kell. Az vágja hozzám az első követ, aki még életében nem végzett el egy munkát puszta kötelességtudatból, nem örömmel.

És igen, az is megesik, hogy az olyan is lesz, mert bár az íráshoz, csak úgy, mint a focihoz meg a gyerekneveléshez, „mindenki ért”, de mégis érzékeny dolog ez, tapasztalatból mondom. Az meg főleg, hogy sikerüljön eltalálni azt a hangnemet, amivel meg is tudjuk osztani a saját jó, rossz, nehéz tapasztalatunkat, ad nektek aha-élményt, de közben nem kioktató, nem pofázik magas lóról és hasonlók. Nekem tuti nem sikerül mindig.

Bakker, tényleg sok jó út van

Az anyaság ugyanis kicsit olyan, mint a nokedli. Tök könnyű belecsúszni abba, hogy csakis úgy a jó, ahogy te csinálod/szereted.

De, csak hogy tovább folytassam a párhuzamot, aki sokféle nokedlit kóstolt már, tudhatja, hogy bár nekik a tojásos a kedvence, nagyobb galuskákkal, vajon pirítva, fejes salátával (igen, ez az én kedvencem), de a csirkepaprikásos, a gombapaprikásos, a vegán, az uborkasalátával tálalt és az általam még nem kóstolt akármilyen is nokedli. És könnyen lehet, hogy valakinek meg az a tökéletes.

Sőt, az is megesik, hogy egy nokedlit tökéletesnek tervezünk és várunk (akár mi készítjük, akár más), de nem lesz az.

Pontosan így van ez a szülőséggel kapcsolatos kommunikációval is. Különbözőképpen csináljuk, de minden megoldás érvényes és működőképes, amíg az nem sérti az érintett gyereket (gyerekjogi és általánosan elfogadott gyereknevelési szempontból). Ez konkretizálva azt jelenti, hogy a gyerekverés és annak a hirdetése nem egy elfogadott út, de a szigorú szabályok és következetes nevelés ajánlása, a pozitív fegyelmezés éltetése, vagy az alapvetően nem nagy szigor, de néha kiabálásba forduló konfliktusok bevallása ugyanúgy lehetnek járható utak egy szülőnek a netes felületeken, kommentszekciókban.

És ez minden gyereknevelési kérdésben pontosan így van, az édességfogyasztástól a képernyőidőig, a hosszan szoptatástól a gyerek fotójának a megosztásáig, az alvási szokásoktól a szexuális felvilágosításig, a különóráktól az iskolaválasztásig. Fenntartva minden esetben, hogy egy dolog az, amit szeretnénk, és egy, szerencsés esetben csak kicsit más, ami valójában történik. És tudva, hogy a legtöbb vitás kérdésben az igazán durva szélsőségek a szakemberek szerint általában károsak.

De ezt mégsem írhatjuk le ilyen részletesen minden egyes cikk végén, elején, közepén, mint a gyógyszerreklámoknál a villámgyorsan elhadart, már senki által nem értett, de a készítőt védő „kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát és gyógyszerészét” szöveget!

Vagy ezt kellene?

Néhány sztenderd komment és a „szemét”, „sértett” újságíró sztenderd válaszai

Vannak ugyanis bizonyos kommentek, amik szinte minden markánsabb, mélyebb véleményt megfogalmazó cikk esetében megjelennek. Ezekre most egyszer és mindenkorra válaszolok, de előre szólok, hogy a válaszaim iróniát tartalmaznak, és lehet, hogy egyesek számára bántók lehetnek. Nem az emberekkel, hanem a hozzászólásokkal szemben igyekeztem kritikusnak lenni. De ha nem sikerült, akkor legalább lesz mit kommentelnetek.

  • „Ezt már más is megírta, csak jobban” – Ez szuper, ha minden cikket elolvastam és megjegyeztem volna a világon, valószínűleg képtelen lennék egyetlen szót is leírni.
  • „Nem tetszik az újságíró stílusa” – Ez gondolom, már az elején kiderült, és remélem, nem olvastad végig. Kérlek, jegyezd meg a nevét, és többet ne kattintsd le a cikkét. Nincs harag. Köszi.
  • „Ez lehoz az életről” – Az lehet, mert te ezek szerint nem küzdesz ezzel a problémával, vagy nem segíti a küzdelmedet egy sorstárs megerősítő jelenléte, de másnak meg lehet, hogy éppen ez segít kibírni a nehéz helyzetet, amiben van.

Amikor azt érzed, hogy egy cikk „lehoz az életről”, légyszi azonnal hagyd abba az olvasást. Valószínűleg a téma, amiről az újságíró írt, őt is mélyen érintette, és talán segített neki, hogy kiírta magából. És lehet, hogy valakinek meg az segített, hogy elolvasta, más is küzd ezzel.

  • „Ez nem igazi probléma” – Ez meg nem igazi komment. (Kicsit komolyabban: minden probléma igazi probléma. Ha cikk születik valamiről, ami egyes egyedül egy ember problémája, akkor az valóban nem szerencsés, de ez azért elég ritka. Hozzátenném, hogy szinte mindenki UFO valamiben, szóval megtörténhet bármelyikünkkel.)
  • „Könnyű neked erről írogatni, mások sokkal nagyobb problémákkal néznek szembe” – Lehet. De valahol szerepelt a cikkben, hogy Ez A Világ Legnagyobb Problémája? Mert ha igen, akkor tökéletesen igazad van.
  • „Nekem sosem volt ez probléma. Nem is értem, mi a bajod” – Jó neked. De ha ilyen jó neked, akkor légyszi, legközelebb próbálj meg megértőbb lenni azokkal, akiknek nem ilyen jó.
  • „Bezzeg Afrikában éheznek” – Nekem meg a kezemben van ennek a megoldása, csak ahelyett, hogy azt csinálnám, inkább cikkeket írok.
  • „Én jobban csinálom” – Gratulálok. Remélem, jobb is lett a napod tőle, hogy ezt leírhattad.
  • „Bezzeg amikor az én gyerekeim voltak kicsik, akkor…” – Sajnos mindig csak mosolyogni tudok azokon a kommenteken, amik visszasírják a régmúltat – egy pár éve létező közösségi felületen aktívkodva.
  • „Te nem is vagy igazi *akármi” – Nem, én egy tök igazi ember vagyok, aki néha ilyen, néha meg olyan. Ahogy te is.  *újságíró, *környezetvédő, *kötődően nevelő, *jó szülő, *Y generációs… és még más végtelen dolog

Ezekkel a példákkal csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy amit leírunk, az bántó. Mivel a legtöbben elég régóta foglalkozunk újságírással, tisztában vagyunk vele, hogy az internet rögtönítélő bírósága előtt a nagy számok törvénye alapján időnként könnyűnek találtatunk, ami nem feltétlenül baj.

Csak éppen azt, hogy tudjunk felelősen, értelmesen kommunikálni a neten, és ne a bullying mintáit adjuk tovább a gyerekeinknek, ez egészen biztosan nem viszi előre.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)