A film, amitől megfájdul a fejed – Ilyennek láttuk Nolan új filmjét, a Tenetet

–

A Tenet kapcsán Denis Villeneuve Érkezése jutott eszembe, ahogy Amy Adams elsajátította a Földre látogató idegen lények időtlen gondolkodásmódját. Nolannél most ránk is ez a sors vár: sutba kell dobnunk a lineáris gondolkozást valami egészen új kedvéért. És hogy a dolgokat olyan fonákul – bocsánat, inverzül! – láthassuk, mint ahogy az író-rendező, kell némi (nem is kicsi!) agytornamutatvány. 

A Tenet nem időutazásról szól – de valamennyire azért mégis. Nehéz ezt szavakba önteni, hasonlóan ahhoz, mint amikor 1999-ben feltettük a kérdést: „Mi az a mátrix?” Látni kell. De a Tenet egészen biztosan nem kerül majd olyan kultstátuszba, mint Neo virtuális kalandja, de még annyira sem, mint Nolan álomlabirintusa, az Eredet. 

Christopher Nolannek végre teljesült az álma: leforgathatott egy világmegmentős-titkos ügynökös mozit (ide a következő James Bond-projektet a rendező úrnak!). Bár eközben sem tagadta meg önmagát: filmje első fele klasszikus heist, azaz rablós történet, ha nem is olyan nagy ívű, mint amilyen az Eredet incepciója.

A Tenet egészére jellemző, hogy nyögvenyelősen földhözragadt, amit furcsamód jól kiegészít a kissé erőltetett időmanipuláció. 

A néző a főszereplő John David Washingtonnal bolyongja át a történetet, és olykor nem teljesen világos, hogy hol vagyunk, és miért. A névtelen titkos ügynök szinte bármibe kezd, az gajra megy – talán nem véletlenül: a jövő szélmalmaival szemben Washington figurája sem különb Don Quijoténál (és akkor Robert Pattinson a legelbűvölőbb Sancho Panza). Hogy közelebb jusson a céljához, egyik rizikós rablásból a másikba esik, amelyek rákfenéje, hogy nagyobb a befektetett energia, mint a kecsegtető haszon. 

A forgatókönyvre ezúttal különösen jellemző, hogy Nolan mindent (karaktereket, dramaturgiát és szerkezetet) alárendel és feláldoz egy ötletért, és a cselekmény hézagait mintha a felhalmozódó sittel töltené ki.

Hogy milyen izgalmas játékra nyújt lehetőséget az időmanipulálás, arra a remekbe szabott autóüldözés szolgál bizonyítékul – talán ekkor érzi először azt az ember, hogy a helyére kattannak a dolgok a fejében (körülbelül a játékidő közepén járunk, addig sűrű homály), és ráhangolódott kedvenc rendezője hullámhosszára, hogy aztán a film utolsó harmadában megint darabjaira hulljon minden. 

Jó párszor meg kell majd nézni ezt a filmet, hogy összeálljon kerek egésszé. Az biztos, hogy a Tenet a teóriagyártók kincseskamrája lesz, ami évekre elegendő puskaporral szolgál majd számukra.

Kell egy nő. Mármint nem nekem, hanem minden valamirevaló titkos ügynökös sztoriba, hogy elcsavarhassa a főhős fejét a világ megmentésétől. Orosz oligarcha exnejének lenni nem igazán jó – az abúzusig fajuló patriarchális viszony elkoptatott kliséje a fő konfliktusa Nolan filmjének, mégis meglepően jól működik, hála Elizabeth Debicki és Kenneth Branagh „gyűlöllek–szeretlek” kettősének. A nő szabadulna, a férfi birtokolni vágyik, ebből pedig csak egyféleképpen lehet kijönni. Nem jól. Nincs itt már szerelem. Ez nem románc. Csókok helyett öklök és rúgások csattannak. Romantika, Nolan módra. 

A Tenet egyben bepillantást enged a felső tízezer életébe, ahonnan a szegény embert még az ág is (ki)húzza, és maga Sir Michael Caine rágja a szánkba: a sznobizmus a briteknek nem monopólium, hanem nemzeti kincs. Touché! 

Nagyon hiányzik a produkcióból Nolan „házi” zeneszerzője, Hans Zimmer, aki a Tenetet lecserélte a Wonder Woman legújabb részére. A helyét a svéd Ludwig Göransson és az ő disszonáns kakofóniája vette át, amely egybecseng ugyan az író-rendező fordított vizuális káoszával, de IMAX-ben terror fülnek és léleknek.

A Tenet akciói brutálisan valóságosak és hihetetlenül látványosak, legyen az kézitusa, lövöldözés vagy két autó kergetőzése. 

Szinte a zsigereinkben érezzük az ütések puffanását, a golyók becsapódását vagy a karosszéria törését. A fizikát meghazudtoló, időben visszafelé játszódó jelenetek pedig megdöbbentők, hallani véljük, ahogy csikorogva próbál vágányt váltani az agyunk, hogy felfogjuk és értelmezni tudjuk Nolan időbeli átkarolásait. Zavarba ejtő, mintha egy visszafelé rögzített Tímár Péter-film forgatásán barangolnánk. Eközben a rendező egy pillanatra sem enged a gyeplőn, a film tempója őrületes, veszettül száguld, hol előre, hol vissza, nincs megállás.

Az időinverzió a klasszikus „tóba dobott kő” analógiánál maradva: amikor meglátod az egybefutó gyűrűket a felszínen, akkor bevágod a követ a vízbe. Az okozat megelőzi az okot, de ettől még te vagy a kiindulópont. Hogy ez így elég meredeken hangzik? Izzadságszagú? Isten hozott Nolan valóságában! A Tenet a nevesincs James Bond útja Tükörországba, ahol a tetteink visszhangra találnak az időben. Hol kezdődik a kör, és hol ér véget? Mindig ugyanabban a pontban.

Bányász Attila

Képek: Tenet – Intercom, 2020