Van-e új barátság ötven fölött? – Avagy élétünk buborékjába ki hoz oxigént?

–

Megy a Netflixen egy sorozat, amibe szerintem annak ellenére is érdemes belenézni, hogy nálunk egészen másképpen jönnek létre és működnek a szerelmi kapcsolatok, a házasságok: az angol címe Indian Matchmaker, magyarul Házasság indiai módra. Nem hagyományos sorozat, inkább dokureality. Elég alaposan körbejárja, hogyan jön létre Indiában egy házasság, mi a szerepe a közvetítőnek (akit a sorozatban egy valódi házasságszerző, Sima Taparia alakít), miért nem mondható ez a módszer elmaradottnak. Miért állíthatjuk ma is, hogy a házasság létrejöttének indiai formája legalább annyira működőképes, ha nem jobban, mint az európai. Nem győz meg persze arról, hogy ez a helyes út, hogy a közvetített házasságban nem kiszolgáltatottabbak a szereplők. 

Az egyik fontos szerelmi kapcsolatomnak az vetett véget, hogy a lány, akit szerettem, kiköltözött Londonba, én pedig nem akartam hosszabb ideig ott élni. Fél éve voltunk távkapcsolatban, amikor bejelentette, hogy beleszeretett egy gazdag indiai fiúba. A felső kasztba tartozó fiúnak természetesen már volt egy kiszemelt párja, egy hasonlóan jó családból származó lány. A lány szimpatikus volt, ő is sokat élt külföldön, és nem ellenkezett a szerzett házasság ellen. Az indiai fiú mégsem őt vette el, hanem a volt barátnőmet, akivel Hong Kongba költözött. Négy évet voltak együtt. Miután elváltak, az indiai fiú elvette azt a lányt, akit kinéztek neki. És azóta is vele él. Ha minden igaz, boldogan. 

Állítólag a lánynak azt mondta egykor a házassságközvetítő, az ő Taparija, hogy nyugodtan várjon a fiúra, mert az európai házasságok nem tartanak sokáig. Mert az európaiak azt hiszik, hogy a szerelem minden. Holott az előbb-utóbb – szerinte négy szerelmes együttlét után – megjön az magától, és vannak annál erősebb kötőanyagok is. Például az, hogy a házasságot kötni szándékozók családja évtizedek óta ismeri egymást, közös barátai vannak, közel hasonló életszínvonalon élnek. 

Eszembe jutott mindez, amikor az egyik barátunk azt mondta, hogy ötven fölött már megkopik a barátságok jelentős része. Ekkor már kiderül, ki az, aki igazán fontos, és ki az, akire nem szeretnénk az időnkből áldozni. Elválik, ki az, aki kitart mellettünk, melyik kapcsolat sínyli meg azt, hogy alig valamivel, de távolabb kerülnek tőlünk a barátaink (akár csak két kerülettel messzebb költöznek), és már világosan látszik, ki az, akivel csak szórakozni szerettünk eljárni. Ahogy a közös ivászatok, bulik, táncos partik fogynak, úgy fogynak az ehhez kapcsolódó ismerősök is. És csak az marad meg, ami fontos. 

Oké, mondtam, akkor szerinted nem is szerzünk ötven fölött új barátokat. Mire bólintott: igen, így gondolja.

És idézte Meryl Streep az interneten elhíresült szövegét is (amiről azóta már kiderült, hogy nem is az ő szavai, hanem egy portugál életmódtanácsadóé... nem baj, én teljességgel elhiszem, hogy akár az élő színészlegenda is írhatta volna): 

„Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat.”

Amikor először olvastam ezt a szöveget, azt gondoltam, hogy ez valóban egy érett ember állásfoglalása, de ide eljutni nem tart ötven évig. A híres mondatok igazságtartalmát könnyen be lehet látni felnőttként, már amennyiben felnőtt alatt a saját döntéseiért felelősséget vállalni tudó, a saját döntései hatását felmérni képes embert értünk. Ugyanakkor, ha a barátom ezt akkor idézi, amikor a barátságokról beszélünk, és arról, hogy ötven fölött már nem tudja elképzelni, hogy komoly, új baráti kapcsolata alakuljon ki, az nekem azt is jelenti, hogy már nem elég nyitott. Nem nyitott másokra, és a változásra.  

Mindannyian buborékban élünk. Nevezhetjük komfortzónának, a saját kis világunknak, bármi másnak, tulajdonképpen egy buborék vesz körül bennünket, aminek kialakulásában, és abban, hogy friss levegő, elviselhető hangulat uralkodjon benne, nagy szerepe van a barátoknak. A közeli ismerősöknek. És éppen a velük való találkozás hiányának is tudható be, hogy a karantén alatt úgy érezhettük, egyre kevesebb ebben a buborékban az oxigén. Egy-egy találkozás, egy kerti parti vagy egy közös főzés a covid-éra után, olyan volt nekem, mintha kiszellőztetettem volna ebben a buborékban. 

Az indiai házasságszerző a sorozat szerint azt vizsgálja, hogy a két félnek hasonló legyen a buborékja. Olyasvalakit keres, akinek, ha bekerülünk a buborékjába, ott nem érezzük magunkat idegennek.

A családi és vagyoni kapcsolatok alapos áttekintése ezért is fontos neki. Nem az számít, hogy két vagyon keljen egybe, hanem az, hogy két olyan ember, akik számára már az első pillanatban világos, hogy nem idegenek. Két olyan ember, aki nem érzi, hogy az együtt töltött idő elpocsékolt idő. A beszélgetések nem üres gazsulálások. 

A miénkhez nagyon hasonló buborékban élő emberekkel mi elsősorban az iskolában találkozunk. Úgy választottunk a gyerekeknek iskolát (nem is annyira tudatosan), hogy az oda járó gyerekek szülei ne legyenek hozzánk képest, mondjuk, túl gazdagok. Van egy suli a közelünkben, ahova a szülők óriás SUV-okkal viszik reggelente a kicsiket. Azt gondoltam, bár jó suli, jó ott a németoktatás, de nem szívesen vinném oda a gyerekeimet, mert a SUV egy másik kört jelent, a miénknél valószínűleg sokkal magasabb életszínvonalon élő családokat. És az irigység, ami megkerülhetetlen, mert akaratunk ellenére is érinthet bennünket vagy a gyermekeinket, ez egyik legkárosabb dolog, az egyik legmérgezőbb érzés. Lehet persze neveléssel korrigálni, de én egyszerűen jobban érzem magam abban a suliban, ahova pedagógusok, írók, éttermi kritikusok, filmesek és informatikusok gyerekei járnak. 

Olyanok vitték oda gyerekeiket, akiknek nagyon hasonló felépítésű buborékja van. Nagyon hasonló anyagokból áll össze, mint a miénk. Odabent, ha jól megvizsgáljuk, nagyon hasonló értékrend szerint berendezett életet találni. 

Éppen ezért, az ötven fölötti barátságok leginkább a gyerekek osztálytársaival alakulnak ki. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már az oviban, a sulival szemközti, panelháznak kinéző, nyáron nagyon meleg, de rendkívül barátságos oviban is már nagyon fontos barátságokat építhettünk – olyanokat, melyek megfelelnek a „Meryl Streep-féle” kritériumoknak. Nincs bennük képmutatás. Nagyon csekély bennük az irigység. 

Olyanok ezek a barátságok, mintha egy barátságközvetítő segítségével szereztük volna őket. Éppen ezért tartottak ki akkor is, amikor a gyerekek már nem ugyanabba az intézménybe jártak. 

Nekem és a feleségemnek talán, ha négy-öt emberrel szoros a kapcsolatunk. Ők azok, akikkel szinte naponta beszélünk. Az én esetem abból a szempontból szokatlan, hogy negyvenévesen lecseréltam a buborékomat. Ez az életközépi válsággal függött össze, meg pont vele, a londoni barátnővel. Otthagytam a multit, aminél lehúztam tíz évet, és szabadúszó író, újságíró, forgatókönyvíró lettem. Ez azt is jelentette, hogy a korábbi öltöny-nyakkendős életemben szerzett ismeretségi köröm a felmondásom után szinte azonnal kopni kezdett, majd szépen lassan lepergett rólam. Nem is hitegettem magam azzal, hogy ezek a kapcsolatok nem érdek vagy kényszerkapcsolatok voltak. Egy irodában dolgoztunk, nem lehettünk ellenségek. Egyetlen ember van csak, akivel még ma is gyakran beszélek a multis kollégák közül. 

Ha kérdezik, miért döntöttem így, azt is válaszolhatnám: mert akkor és ott úgy éreztem, mintha nem a saját buborékomban élnék. Mintha egy olyan emberében élnék, akit tulajdonképpen nem is kedvelek. Nem szerettem magamat, mert nem szerettem azt a buborékot. 

Akkor lettek új barátaim, amikor egy olyan buborékban kezdtem élni, amiben nem éreztem magam kényelmetlenül, amiben nem éreztem azt, hogy a hideg máz, ami takarja, arra jó csak, hogy elleplezze: abban a buborékban nem érzem jól magam, rákeményedik az arcomra. 

Az, hogy ki, mit talál kényelmes buboréknak, van, hogy már háromévesen eldől. Vagy az első iskolás években. Ekkor már kiderül, kinek akarunk megfelelni. Miért akarunk megfelelni. Eldőlhet, hogyan tudunk kilépni, kinek a segítségével a megfelelési kényszerből. A megszokott paranoiákból is. 

Azt gondolom, a karantén alatt éppen arról szerezhettünk új ismereteket, milyen is a buborékunk. Ki az, aki ott el tud látni bennünket oxigénnel. Ki fontos. 

Nem gondolom, hogy van olyan életkor, amelyben már nem tehetünk szert új barátokra. De minél idősebbek leszünk, annál pontosabban fel tudjuk mérni, kire is van valóban szükségünk. Ki az, akivel képmutatás nélkül, őszintén, önmagunkat adva együtt lehetünk. Aki nem gondolja azt a buborékunkról, hogy számára kellemetlen a színe. 

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images