Őrületes modernitás, száz évvel későbbi népszerűség – Aki tényleg megelőzte a korát: Leoš Janáček

–

Amikor néhány évvel ezelőtt Kocsis Zoltánnal készítettem interjút, szóba került Janáček. A zongoraművész sokat tett azért, hogy Janáček műveit jobban megismerje a magyar közönség, utolsó éveiben is szorgalmazta, hogy A Makropulosz-ügy című operát láthassuk Magyarországon. Kocsis így beszélt akkor Janáčekről:

„A Janáček-affinitást nagyon is megértem. Téeszelnök-kinézet, kiáltó ellentét a fizikai megjelenés és a szellemiség közt, hihetetlenül egyéni hang (idősebb volt Mahlernél és mennyivel modernebb!), rövid motívumok egymás mellé rakása, egészen sajátságos architektónia.”

Nem hiszem, hogy ennél jobban össze lehetne foglalni Janáčeket, az mindenesetre biztos, hogy nehéz elképzelni, miként tudott ennyire modern zenét írni a maga korában. Ha az ember véletlenszerűen belehallgat egy-egy operájába, nagy eséllyel hiszi azt, hogy valami kortárs darabot hall. Kiemelten foglalkoztatta például az emberi beszéd hangszíne, ritmusa, és műveiben (főként az operáiban) azzal kísérletezett, miként ültethető ez át a kompozícióba.

Erős és tragikus hősnők

Ez olyannyira sikerült, hogy Janáčeket ma elsősorban kiváló operaszerzőként jegyezzük, Jenufa című műve sokfelé számít repertoárdarabnak, de A Makropulosz-ügy is újra meg újra látható a világ nagy dalszínházaiban. Az operarajongóknak pedig nem kell túl sokat utazniuk, hogy kétévente a ritkábban játszott műveket, mint például A ravasz rókácskát vagy a Sarka című operát is láthassák Brnóban.

Ha végignézzük az operák történetét, nem nehéz arra a megállapításra jutni, hogy

Janáčeket semmi sem foglalkoztatta jobban a női sorsoknál: érzékenyen és olykor nagyon nyersen mutatja meg azt, hogyan élnek vissza a női szeretettel, mennyire fontos a külső, hol a helye a nőnek a társadalomban, vagy épp milyen kilátásai vannak egy „megesett” lánynak.

A Jenufa például egy mostohalányról szól, aki teherbe esett szerelmétől, ám annak testvére féltékeny dühében megvágja és elcsúfítja a lány arcát, s így már nem kell a korábbi szeretőnek sem. A megszülető gyermek sorsa pedig a halál – de nem Jenufa keze által. Döbbenetes erejű, felkavaró mű.

A Makropulosz-ügy főhősnője, Elina Makropulosz pedig több mint háromszáz éves, de örökké szép és fiatal. Ugyanakkor végtelenül boldogtalan – minél tovább él, annál inkább.

A Kátya Kabanova (Osztrovszkij A vihar című műve alapján) címszereplője egy ráerőltetett házasságban, egy szörnyen irányításmániás anyától menekülve beleszeret valakibe, ám ezért súlyos árat fizet.

A legizgalmasabb azonban a Sarka ebben a tekintetben, ugyanis egy matriarchális társadalmat és annak tragikus bukását mutatja be benne Janáček.

Csak tiszta forrásból

Janáček sok szempontból előzte meg a korát: például úgy nyúlt a tiszta morva népzenéhez, hogy nem hazafiaskodott. Sosem melldöngetve, hanem folklorisztikai és zeneszakmai szempontból hangsúlyozta a népdalkincs feljegyzésének és életben tartásának fontosságát.

Érdemes belegondolni, hogy míg Bartók Béla 1881-ben született, és 1906-ban kezdett módszeresen népdalokat gyűjteni, Janáček már 1889-től ezzel foglalatoskodott a nyelvész és népdalgyűjtő František Bartošsal.

A népzenei elemek éppúgy feltűnnek az operáiban, mint zongoraműveiben, s bár ő életében a híres cseh zeneszerzők, Dvořák és Smetana elismeréséért küzdött, őt magát gyakran e kettő ellenpontjaként emlegetik: elődeinél sokkal kevésbé „negédes”, egyszersmind elképesztően modern kompozíciói miatt.

Intim levelek

Élete vége felé a házas Janáček beleszeretett a nála jóval fiatalabb Kamila Stösslovába (ő 63, Kamila 23 éves volt akkor), aki házas volt és két gyermeket nevelt. A hozzá írott levelei csodálatos érzelmi gazdagságról és figyelmességről tanúskodnak.

„És sose szégyelld a természetedet. Az nekem olyan, de olyan kedves. Te könnyekből született nevetés vagy. Ez az a fajta természet – már eléggé jól ismerem –, amely szinte krónikusan érzékeny. Téged nehéz megérteni. Ami körülvesz, az kemény – és, Kamilka, szívtelen. A kemény köveket jobb elkerülni, mint hagyni, hogy betemessenek.”

A Kamilához írott levelekből született Janáček Bizalmas levelek című vonósnégyese 1928-ban, és Kamila alakja sejlik fel Kátya Kabanova alakjában is a szerző legnagyszabásúbb, legkülönlegesebb művében.

Amikor beüt a revival

A Janáček-művek közül ugyanis kiemelkedik egy, amelyről a legtöbbet hallhattunk az utóbbi évtizedben: a Sinfonietta. Ez a mű önmagában is átlagon felüli: kezdjük például ott, hogy a szokásos két-három helyett tizenkét (!) trombita szerepel a partitúrában. Ez a hagyomány szerint egy Kamilkával kapcsolatos emlékből fakad: a sok „rezes” akkor ütött szöget Janáček fejébe, amikor a pár egy parkban sétálgatva fúvószenét hallott.

És hogy mitől ugrottak meg néhány éve a Sinfonietta felvételeinek eladásai? Egy könyv miatt. Murakami Haruki 1Q84, azaz Ezerkülöncszáznyolcvannégy című regényében ez a mű szól, miközben – nos, nem spoilerezhetem, hová, de szokatlan célból, annyi szent – a főhős egy taxiban utazik.

Az író rajongótábora természetesen rávetette magát a műre, hogy aláfestésként hallgathassa az olvasáshoz, így aztán az a fura helyzet állt elő, hogy Janáček egyik legbrutálisabb hangzású, legnehezebben emészthető műve egy szempillantás alatt őrületes népszerűségre tett szert.

Érdemes egyébként próbát tenni a könyvtől függetlenül is a Sinfoniettával, és meghallgatni élőben: nagyjából úgy tudnám leírni a hatását, hogy átrendeződnek a sejtjeink, mire kijövünk a hangversenyteremből.

Murakami Harukit is megkérdezték persze, miért pont ezt a darabot választotta regénye „főhőséül”, mire ő azt felelte: olyasmit akart, ami egyáltalán nem népszerű. „Aztán persze elképesztően népszerű lett, különösen Japánban. Odzava Szeidzsi karmester külön megköszönte nekem: elég jól fogyott az általa vezényelt hangfelvétel…”

A hely szelleme

Janáček életművével behatóbban akkor találkoztam először, amikor meghívást kaptam a kétévenként megrendezett Festival Janáček Brnóra. Noha a komponista nem itt született, attól fogva, hogy tizenegy éves korától az Ágoston-rendi papok iskolájában karéneket tanult egy alapítvány segítségével, sorsa összefonódott ezzel a csodaszép, ám igen mozgalmas múltú városkával.

Talán épp azért lett annyira fontos Janáčeknek a morva népdalkincs, mert Brno (németesen: Brünn) történetében a cseh és a német (osztrák) fennhatóság folyton változott – és feszültséget okozott. Míg a gazdag posztóipara miatt emlegették „osztrák Manchesterként” is, másfél évszázaddal később, a második világháború végén a brünni halálmenetben a német lakosságot gyalogosan toloncolták az osztrák határ felé – amit sajnos sokan nem éltek túl.

Janáček háza ma is látogatható, egy modern, minikoncertek számára alkalmas helyiséget leszámítva eredeti formájában. De annyira, hogy az az érzésem támad, ahányszor ott járok, hogy a zeneszerző bármikor feltűnhet a zongora mögött, hogy befejezze a legújabb művét. Érdekes látni, hogy bár pályafutása végén Janáček már elismert és jól fizetett szerző volt, azért az otthona mégsem fényűző és egyáltalán nem hivalkodó.

Modern ékszerdoboz

Brno napjainkban egyszerre izgalmasan fejlődő, modern város és aprócska ékszerdoboz a múltból. Négyórányi autóútra fekszik Budapesttől, így pompás célpontja lehet egy hosszú hétvégének. A várból, azaz a Špilberkből nyíló kilátás páratlan, a macskaköves utcákon bóklászva pedig milliónyi apró történelmi emlékre bukkanhatunk.

A legeslegkedvesebb a szívemnek a Tugendhat-villa (amiről ITT írtam korábban), ahová hónapokra előre kell helyet foglalni, mert a különleges védőintézkedések okán csak picike csoportok juthatnak be és ők is limitált időre – hogy például a kilélegzett pára ne károsítsa a belső tereit ennek a minden négyzetcentiméterében lenyűgöző modernista csodának.

A villát Ludwig Mies van der Rohe építette az elképzelhetetlenül gazdag posztókereskedő Tugendhat családnak, ennek megfelelően olyan anyagokból és olyan megoldásokkal készült, hogy az idegenvezetés során leesik az álla az embernek (van például egy híres ónixfal, automata ablakok, légkondi – 1929-ben! –, és olyan konyhabútor, hogy azóta is ott állok előtte).

A híres brnói sárkány ezzel szemben szemérmetlen átverés: a városháza boltíve alatt egy kitömött krokodil lóg, amiről pár évszázada még azt lehetett hazudni, hogy ez bizony egy tűzokádó fenevad.

Templomok, pici, keskeny utcácskák, a Janáček nevét viselő színházban és a szintén róla elnevezett, új zeneakadémián kiváló opera-előadások, isteni cseh ételek és sörök (utóbbiról nem tudok nyilatkozni).

Ja, egy tippem azért van: egyedül senkinek ne jusson eszébe lemenni a kapucinusok kriptájába – én véletlenül megtettem, és esküszöm, nem vagyok egy ijedős kislány, de az 1648 és 1651 között épült Kapucinusok Szent Kereszt temploma alatt százötvenhárom múmiát őriznek, és a legtöbb olyan állapotban van, mintha bármikor felkelhetne, hogy megszólítson.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images