Családok otthon nélkül – Hogyan élnek a járvány idején?

–

Legtöbbünk nem számol azzal, hogy elveszítheti az otthonát, ez az eshetőség egyszerűen nincs a képletben: az otthon ugyanis a biztonság, a menedék, és ha az nincs, akkor semmi sincs, ha az elvész, abból alig lehet felállni. A valóság viszont az, hogy bárki bármikor fedél nélkül maradhat: elég egy bedőlt devizahitel, egy elvesztett munkahely, egy rossz pénzügyi döntés, vagy egyik dugába dőlt albérlet a másik után ahhoz, hogy kicsússzon az ember lába alól a talaj. Nagyjából egy évvel ezelőtt jártam a SZÉRA átmeneti otthonaiban, amelyek egész évben telt házzal működnek. Ennyire zsúfoltnak azonban sosem tűntek, mint az elmúlt két hónapban, amikor 50 család, 78 felnőtt és 101 gyerek kényszerült összezárva élni az intézményekben.

Ha minden felborul

„Z” – nevezzük így – egyedül neveli három gyermekét, akik közül tizenegy éves kisfia súlyos fogyatékkal él: nem beszél, pelenkázni kell, és állandó ápolásra szorul. A férfi számára a „normál” hétköznapokban is emberfeletti erőfeszítéseket igényel, hogy el tudja látni a gyermekeit, a mostani helyzetben azonban a bevásárlás megszervezése, az ápolási eszközök beszerzése, illetve már maga a napi rutin felborulása is korábban sosem tapasztalt nehézségeket okozott. De nem csak nála:

a kijárási és látogatási tilalommal, ami két hónapig volt érvényben az intézményben, illetve az iskolák, óvodák és bölcsődék bezárásával a családok átmeneti otthonainak élete gyakorlatilag teljes egészében felborult.

„A bentlakó családok gyermekei számára az állandó gyermekfelügyeletet és a távoktatásban való segítséget is meg kellett szerveznünk. Igyekeztünk helyt állni, de a kapacitásaink végesek voltak. Több egyszülős család él nálunk – köztük olyan szülők is, akik speciális nevelési igényű gyermeket nevelnek –, amelyben a szülő amiatt vesztette el a munkahelyét, mert az intézmény által nyújtott segítséggel sem tudta megoldani gyermeke felügyeletét” – mondja Kelemen Gábor a SZÉRA szakmai igazgatóhelyettese, intézményvezetője. Hozzátette, az egyik legnagyobb nehézséget a távoktatás megszervezése jelentette a gyerekek számára, amelyhez sem megfelelő eszközparkjuk, sem elegendő helyük nem állt rendelkezésre. Végül céges és civil adományoknak köszönhetően tudtak számítógépeket, laptopokat szerezni, a kollégák munkarendjének átütemezésével pedig az állandó segítséget is biztosították a gyerekeknek a tanulásban.

A kijárási és látogatási tilalom elrendelése azonban nem azt jelentette, hogy ez idő alatt ne fogadtak volna bajba jutott családokat. Az ő részükre egy karanténrészleget alakítottak ki – ami hely hiányában annyit jelentett, hogy egy folyosóból egy átmenetileg beépített ajtóval leválasztottak egy részt számukra –, ahol két hetet kellett eltölteniük, és csak az elkülönítés végeztével volt lehetőségük átköltözni az intézmény azon részlegére, ahol nem volt korlátozva a közlekedés.

A félelem súlyos kényszermegoldásokat szül

Annak ellenére, hogy az intézményvezetők igyekeztek folyamatos, átfogó tájékoztatást nyújtani a bentlakóknak, rémhírek, fals információk még így is utat törtek maguknak az intézmény falain belülre, ami nem ritkán okozott erős pánikot.

Sokan tartottak tőle, hogy a vírus – minden óvintézkedés ellenére – bejut, és voltak, akik úgy tartották biztonságosabbnak, ha kényszerből visszatérnek oda, ahonnan az ellátórendszerbe kerültek.

„Volt olyan család, amely abba a zsúfolt lakókörnyezetbe tért vissza, ami már akkor sem volt gyereknevelésre alkalmas, amikor eljöttek onnan. De említhetném azt a családot is, amely korábban egy kert végében felhúzott, ideiglenes építményben élt, mielőtt hozzánk került volna. Ők épp a kijárási korlátozás idején érkeztek, így rögtön egy kéthetes karanténnal szembesültek, ami miatt végül úgy döntöttek, inkább továbbállnak. Elképzelhető, hogy visszatértek a már említett építménybe, amire még építési engedélyük sem volt” – meséli Kelemen Gábor. Annak ellenére, hogy ezek tartósan nem jó megoldások, az önkéntesség az ellátás alapja, így, ha valaki költözni szeretne, nem tarthatják vissza, ilyenkor a gyermekvédelmi jelzőrendszer felé tudnak csak tájékoztatást küldeni a történtekről.

Sokan a járvány miatt élik fel a tartalékaikat

A helyzet, amivel a járvány miatt a családok átmeneti otthonainak meg kell küzdenie, hosszú távon is hatással lesz a benne élőkre. A családok átmeneti otthonában törvényileg meghatározott időt, összesen egy évet tölthetnek a rászorulók – ami csak indokolt esetben hosszabbítható fél évvel –, ennyi áll rendelkezésükre ahhoz, hogy talpra álljanak: albérletbe vagy önkormányzati lakásba költözzenek tovább, már, akiknek sikerül. A SZÉRA-nál arra törekednek, hogy hosszú távú lakhatási megoldásokat találjanak a családoknak az önkormányzatokkal – elsősorban a XIV. és XV. kerületiekkel – és a civil szervezetekkel karöltve. Csakhogy ahhoz, hogy önkormányzati lakásokat utalhassanak ki nekik, a családoknak rendelkezniük kell anyagi tartalékokkal. A járvány hatására azonban jó néhányan elvesztették a munkájukat, ezért kénytelenek felélni a megtakarított pénzüket, ami miatt egyre távolabb kerül tőlük az önállósodás reménye.

A vírus nagyon rövid időn belül komoly megélhetési problémákat szült, ami nemcsak az ellátottakat, hanem az intézményt is súlyosan érintette.

A jövő még sosem volt ilyen bizonytalan

A következő hónapok nagyon nehezen tervezhetők a SZÉRA működésében. Az, hogy a járvány miatti plusz kiadásokkal az év második felét hogyan fogják átvészelni, még nem világos számukra, ahogy az sem, mi lesz, ha eljön a járvány sokat emlegetett második hulláma. „Óriási pluszköltséget jelentett a fertőtlenítő szerek, a maszkok, gumikesztyűk beszerzése. Az államtól ugyan a járványügyi protokollok végrehajtásához eddig 400 darab egyszer használatos maszkot és pár üveg fertőtlenítőszert kaptunk, de ezt is csak az utóbbi időszakban, így gyakorlatilag az alapítványunkra terhelődött a járványügyi helyzettel járó összes kiadás. Az állami normatív támogatás pedig, ami korábban biztos alapnak számított a működésünkhöz, már tavaly is épphogy elégnek bizonyult” – magyarázza Kelemen Gábor. A kerületi önkormányzatok támogatása és a fővárosi önkormányzat – amely napi háromszori étkezést biztosít a családoknak a tanév végéig – mellett civil szervezetek, cégek és magánemberek adományai segítettek nekik átvészelni az elmúlt hónapokat. Utóbbiak között voltak olyanok, akik korábban maguk is a családok átmeneti otthonában éltek.

„Olyan korábbi lakónk is segített, aki a csömöri intézményünkből költözött ki önkormányzati lakásba öt-nyolc éve, és azóta a saját lábán áll. Még a gyermeke is küldött nekünk a zsebpénzéből. Az, hogy nem felejtették el a segítségünket, nagy elismerés, azt mutatja, hogy van értelme annak, amit csinálunk, hogy történnek jó dolgok is, nem csak a baj termelődik újra és újra vég nélkül”

– tette hozzá Kelemen Gábor, aki talán épp ezért minden nehézség ellenére bizakodik. Reméli, hogy a munka nélkül maradt lakóik hamarosan újra álláshoz jutnak. Bízik benne, hogy elég megelőző intézkedést tettek ahhoz, hogy a kijárási tilalom feloldásával se legyenek megbetegedések az otthonokban. És abban is, hogy a mostani helyzet felhívja a figyelmet az ellátórendszert már évtizedek óta sújtó problémákra: az intézmények működéséhez szükséges anyagi és tárgyi feltételek, fejlesztések, illetve a benne dolgozók anyagi és erkölcsi megbecsültségének hiányára.

Nekik is járna a taps

A szociális ellátórendszer ugyanis nagyon fontos feladatot végez, a benne dolgozók teljesítménye pedig nem csak az elmúlt két hónapban volt emberfeletti. Hiába munkálkodnak a szociális ellátórendszerben erőn felül azon, hogy minél több családot állítsanak saját lábra, mindig lesznek újabb és újabb bajba jutottak.

„Hatalmas túlterheltség mellett végezzük a munkánkat, a vele járó lelki megterhelés pedig óriási. A munkatársainknak folyamatos odafigyelésre és egymás lelki támogatására van szüksége ahhoz, hogy elkerüljük a kiégést. Az elmúlt hónapokban pedig a túlterheltség és a feszültségek még inkább felerősödtek” – mondja Kelemen Gábor, aki mindezek ellenére igyekszik a pozitívumot is meglátni ebben az időszakban.

Szerinte ennek a nehéz helyzetnek a kezelése megerősítette a bizalmat azokkal, akikért a munkájukat végzik, és még inkább rávilágított arra, mennyire fontos, hogy ők mindannyian, ellátók és ellátottak összetartsanak. „Levonva az elmúlt hónapok tanulságait, ez az egymás iránti felelősségvállalás talán szélesebb körben is nyerhetne létjogosultságot és talán a szociális területen dolgozók munkája is érdemesebb lehetne az elismerésre.”

Filákovity Radojka

Fotók: Munkácsy Barbara / Ajpek Orsi