Filákovity Radojka: „A szeretteink hiányát nem lehet megszokni” – Koronanaplók
Van valami egészen elismerésre méltó abban, ahogyan az ember minden helyzethez képes alkalmazkodni, és megtalálni benne a jót. Egy dolog van viszont, amit a karanténban nem lehet megszokni: a szeretteink hiányát. Én eddig bírtam. Filákovity Radojka koronanaplója.
–
Órák óta úton vagyunk
A kocsiból figyelem, hogyan nyüzsögnek az emberek a folyamatosan váltakozó utcaképeken. Ha nem takarná maszk az arcukat, azt hinném, minden a legnagyobb rendben, hogy az élet a maga legtermészetesebb valójában lüktet. Hamis biztonságérzet ez, hiszen a vírus nem tűnt el, és nem is fog. Csak megszoktuk a jelenlétét. Automatizmussá vált minden, ami vele jár: az óvatosság, a folyamatos figyelem. Mi pedig próbáljuk ott folytatni, ahol korábban, és eszeveszetten kapaszkodunk a régről maradt állandóságokba, olyan apróságokba, mint a bodzabokor virágának az illata, ami épp most nyílik a szüleim udvarában, és azt jelzi, hogy a tavasz a legszebb pompájában tombol.
A családom jó ideje csupán egy hang a telefonban, egy-egy elmosódott arc a kijelzőn
Több mint kétszáz kilométeres távolságból nem maradt más nekünk, mint a tétova hívások és a rettentő aggodalom, amitől egy pillanatra sem lehet szabadulni. „Ugye, volt rajtatok maszk, ugye, tartottátok a távolságot, ugye, vigyáztok? Ugye, hamarosan látjuk egymást?”
Nem, nem láthatjuk – ez a néhány szó lett a szeretet legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása, féltés és óvás egyszerre.
Ahogy a baj felütötte a fejét, egyértelművé vált, hogy jó ideig nem megyünk haza a szülőfalumba. Nehéz időszakokban a család összekapaszkodik, összezár, de el kellett fogadni, hogy most másképp nem tudunk segíteni, csak úgy, ha távol maradunk. Persze attól, hogy az ember tudja, mi a helyes döntés, még nem jelenti azt, hogy könnyű lenne, vagy ne fájna neki iszonyatosan.
Tudom, van, akinél a távolság ennél sokkal nagyobb, van, akinek ennyi sem jut, sőt, még összetartó családja sincs, így lényegében szerencsés vagyok. Pláne, mert mindenki egészséges, és ha a távolból is, de tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. A szeretetnek nem számít tér és idő, mondják, és hiába tudom, hogy ez a közhely is, mint az összes többi, igaz, a hiány attól még hiány marad, a féltés és az aggodalom elviselhetetlen.
Iszonyatosan dühös voltam sokáig, és hiába próbáltam szabadulni ettől az érzéstől, nem ment, nem tudtam magamból kiadni. A dühöm tárgya ugyanis megfoghatatlan: apró molekulák, amiket szabad szemmel látni sem lehet. Azok közül a dolgok közül, amiktől ez a vírus megfosztott, a legfájóbb az, hogy hónapokra elszakított a szeretteimtől, elvett a közös időnkből, az elvesztett pillanatokat pedig már nem adhatja vissza senki. Valahogy ezt a legnehezebb a helyére tenni – még úgy is, hogy tényleg szerencsések vagyunk, hisz mindenki egészséges.
A normalitás illúzióját a mindennapokban azonban nemcsak a szokásaink jelentik, hanem az élő, személyes kapcsolataink is. A szeretteinkből, a barátainkból merítünk erőt, belőlük töltekezünk – a nehéz időszakokban még inkább. Szükségünk van a közelségükre ahhoz, hogy ne őrüljünk bele a bizonytalanságba, amiben vagyunk, és ami még ránk vár.
Ami engem illet, eddig bírtam a családom nélkül
Két hónap önkéntes karantén után és gondos előkészületeket követően, most pár közös óra miatt átszeljük a fél országot. És ez a pár óra jelent hosszú idő óta mindent. Sokszor elképzeltem már, milyen lesz újra látni őket ebben a nagyon új létezésben: távolságtartással, tétova érintésekkel, amiket még áthat a félelem. De amikor az ember ott van a szerettei közelében, semmi sem számít már, csak a határtalan öröm.
Belépek a kapun, virágzik a bodzabokor, az illata betölti az egész udvart. Mintha egy másik életben találkoztunk volna utoljára – most mégis itt vagyunk, együtt. A könnyeim átitatják a maszkot. Otthon vagyok.
Filákovity Radojka
Kiemelt kép: Bielik István