–

Nemsokára megérkezünk, és az ofőnek (megint) igaza lesz: a ballagáson sütni fog a nap. Pár hete elárulta, hogy minden év márciusában felkerül ez a mondat a tanári szoba „üzenőfalára”, hogy védővarázslatként űzze el a viharfelhőket a ballagás fölül. Mégis valami keserédes illat száll a levegőben, és a gyomromba befészkelte magát a „szomorú-izgulás” (nemrég tanultam ezt a hiánypótló kifejezést Grecsó Krisztiántól, ő a kortárs magyar tétel). 

Ahogy közeledünk, egészen másnak tűnik a már megszokott épület: különös fényben úszik, mintha minden kicsit álomszerű lenne. Ahogy belépünk a kapun, egy pillanatra megállunk az orgonába bújtatott boltív alatt (ez tűnik helyesnek), majd rákanyarodunk a jól ismert folyosóra: egyenesen, tovább a „sárgaköves úton” egészen az osztálytermünkig.

A borostyánnal befuttatott ajtó mintha egy titkos kertbe vezetne, ami az ártatlan gyerekkorba visz, valahova 2016 szeptemberébe. 

Ahogy belépek, hirtelen épp úgy látom magunkat, mint akkor, ott, a suli hátsó kertjében egy talán „sosemvolt” évnyitón. Azóta számtalanszor idéztük fel az első találkozás pillanatát. Harminchárom idegen arc, mögötte harminchárom történet. Mágikus szám – Dante is megmondta. 

A termünk minden szegletéből egykori önmagunk néz vissza ránk. A padok fölött lógó képek közt sétálva az emlékek az elevenembe vágnak: a lekésett buszok és szerelmek, a napos oldal és a másik, a kölcsönkért pulcsi, a kitört ablak, a tegnapi szerenád és a mai búcsúdal.

Már mind a megszokott helyünkön ülünk. A tökéletlen Windsor-csomók és megörökölt matrózblúzok látványa éppen elég ahhoz, hogy osztályfőnökünk könnybe lábadt szemmel nézzen végig rajtunk, amikor a terembe lép. 

Egészen rendkívüli érzés, ahogy a csend végigfut a termen. Csak az ő hangját lehet hallani, ahogy rólunk mesél: négy év öröme és bánata tizenöt orgonaillatú percbe öltöztetve. 

Négy éve annak, hogy ő lett a mi „sulianyunk”, a biztos pont az iskola falai között, aki most megosztja velünk féltve őrzött emlékeit. Mindannyian magunkra ismerünk e sorok mögött: az elmúlt évek alatt megtanultunk belőlük olvasni. Mint ahogy megtanultuk egymást is. 

Hogy van, akihez nem érdemes szólni az első kávéja előtt. Hogy mindig az késik el, aki a legközelebb lakik, vagy azt, hogy nincs annyi szalámis szendvics (és mobilnet), ami ne fogyna el a nap végére…

Megbocsátható „bűnök” ezek, ő sem neheztel… Már… Ismeri a titkainkat, amiket – ahogy ígérte – magában tartott. Igazi bizalmi játszma ez. De megérte kockáztatni, mert ha nem tesszük, akkor lemaradtunk volna valami életre szólóról. 

Mindannyiunkról őriz egy történetet (ha nem többet), és most sorra idézi fel azokat. Ofő képes arra, hogy tűpontosan rajzolja meg a régmúlt jeleneteit, azokat, amikről azt hinnénk, hogy az idő már rég elhalványította őket. 

Tudom, hogy mindjárt én következem, és ahogy rádöbbenek erre, egyre erősödik a gyomromban az a bizonyos „szomorú-izgulás” (bárcsak ezt a tételt húznám). Érzem, ahogy megindul a torkom felé, végül a vöröslő nyakam (amit mindig kínosan próbálok elrejteni) megint elárul. De a legjobb barátnőm és mindenki más nevet körülöttem, mert ofő tudja, hogyan oldja a feszült pillanatokat. 

Most jövök én – és a történetem ebben a családban. A pillanat, amikor igazán különlegesnek érzem magam. (Pedig ez mostanában ritkán fordul elő.) Hetek óta kíváncsi voltam arra, mit mond majd rólam, de most nem hallok semmit. Látom, ahogy beszél, de egyszerre önt el az elmúlt évek összes érzése, és nem tudok mit kezdeni velük. Mázsás súllyal nehezedik rám ez a pár perc. De már vége… Újabb búcsú, újabb történet.

Tudom, hogy lassan indulnunk kell, mert felcsendülnek a sokat idézett sorok:

„Szemem tavában magadat látod: Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.”

– ezt az idézetet választottuk ofővel az együtt töltött idő és a ballagásunk emlékére. Amikor idézi, könnyek gyűlnek a szemébe, és – ugyan sosem értettem, hogyan képes erre – mindannyiunkkal találkozik a tekintete. 

Kicsöngettek. Utoljára. Összeállunk még egy osztályképre. Most nincs filter. Ma anélkül is szépiában látom a világot. Idén nem kell héliumos lufival sem bajlódnunk, okosabb dolognak tűnt fát ültetni. Mielőtt indulnánk, magunkra öltünk mindent, amire szükségünk lehet az úton: a tarisznyánkban ott lapul a pogácsa, a föld, a só, egy korty bor és harmincnégy név. Nehéz batyu.

Felsorakozva állunk kettes sorban, mikor recsegve-ropogva sejlik fel a hangszóróból a „Ballag már a vén diák” búcsúzásra hívó dallama. Egy pillanatra kinézünk a teremből, és látjuk, ahogy a folyosón sorfalat állnak azok, akiket nemsokára magunk mögött hagyunk. 

És ahogy elindul a ballagási menet, még egyszer hátranézünk, hogy egy utolsó pillantást vessünk kamaszkorunk kézjegyére a terem falán: „Life is hard.” Milyen igaz…

De a szívünk most még nehezebb.

Szabó Réka

Kiemelt képünk illusztráció