–

Mami hó végi főztjére emlékszem a legjobban. A lebbencslevesre, a paprikás krumplira, a szaftos kenyérre. Az ételre, amit a semmiből rakott össze a pici, igali konyhában, négylábú vastűzhelyen, palackos gázzal. Otthonkában állt fölötte, kontya alá beszökött a gőz. A kontyát minden reggel ezernyi hajtűvel rögzítette a feje tetejére. Ámulva néztem, ahogy szinte a tükörbe se pillant közben.

Maminak apró hajszálerek hálózták be az arcbőrét, ha valamin felhúzta magát, azonnal elpirult. Csak erről vettük észre, mert a hangját sosem emelte föl. És papa rendesen feszegette a határokat. Nagy szavú, hangsúlyos ember volt, a falu tanítója és mozigépésze. Megszokta, hogy a világ egy rendkívül egyszerű szabály szerint működik: az van, amit ő mond. Amikor nagyon túltolta, mami ránézett, és pirosló orcával csak annyit mondott: „Na de Miska!” És akkor a papi a bajsza alatt folytatta. 

Érdekes szimbiózisban éltek ők ketten, a nap nagy részében a ház két végében. Sosem láttam be a színfalak mögé, csak sejtem, hogy mi terheket cipelhetett a házasságuk – mindent, amit az első világháború környékén született, világválságot, világégést, nácizmust, kommunizmust átélt generáció cipelt magával, hősiesen. Két bácskai család, két kemény csontú fiatal, mélyen vallásos neveltetés, ami túlélte Rákosit és Kádárt is.

Kettejük közül végül mamiból lett igazán istenfélő katolikus hívő. Naponta járt misére, ha tehette, kétszer. Heti ötször a plébános is nálunk ebédelt, a főzést mami ajánlotta föl az egyházközösségnek.

Más képesítése nemigen volt, azt adta, amit a legjobban tudott adni: ételt. 

Közvetlenül a templomkert szomszédságában laktak, a sekrestyén át járt be a misére, név szerint ismerte a ministránsokat. Grácia nővér mellett volt a helye, a harmadik padsorban, a jobb oldalon. Papa heti egyszer kísérte el, a többi napon az ablakban ült, ahonnan rálátott a kikövezett kis ösvényre, amely a templom és a ház között húzódott. Szerette tudni, hogy mikor jön haza mami. A táskarádiója gombját csavargatta és bosszankodott, hogy nem elég tiszta a vétel. Sosem volt neki elég tiszta a vétel.

Papa igazi művész volt. A kiszuperált templomi padokból étkezővé átlényegült fabútorokba saját kézzel varázsolt új életet. Olajfestékkel kivirágoztatta a szekrényeket, lócákat, székeket, mindenre festett, ami a keze ügyébe került. Órákat töltöttem a fészerben a munkaasztalon ülve, ahol tablókat pingált. Ő dekorálta minden végzős iskolai osztály tablóját. Volt, hogy a városból is kapott megbízást, mert híre ment, hogy Igalban, a templom melletti házban él egy tanítóbőrbe bújt művészember. Hároméves voltam, amikor megtanította nekem az Anyám tyúkját. Meg a Kertész leszeket. Az összes versszakot. Amikor a szüleim egyik nap hazaértek Kaposvárról, ott álltam az előszobában, kisuvickolt lakkcipőben, piros szalaggal a hajamban és szavaltam. Állítólag. 

Mamival és papával Igalban, cca. 1979-ben (fotó: DTK saját archív)

Húsvétkor engem is vittek a templomba. Hiába fűtöttek a lábunknál, a nyirkos-hűvös falak között rettenetesen fáztam. Figyeltem a nagymamámat, ahogy tökéletesen átéli a liturgiát, a nagyapámat, aki kötelességtudón leköveti őt, a padsorokat megtöltő  asszonyokat és férfiakat, ahogy hálát adnak a feltámadásért, és… unatkoztam. Rettegtem attól, hogy észreveszi valaki. Óvodás voltam, rajongásig szerettem a nagyszüleimet, mindennél jobban vágytam a szeretetükre. De végeláthatatlannak tűnt az egész, és nem értettem, mit kellene éreznem. „Csak csináld, amit mi csinálunk”, súgta oda papa, és megszorította picit a kezem. Úgy éreztem, nekem is mondanom kellene az imádságokat, de csak Petőfi és József Attila jutott az eszembe.

A versek mentettek meg. Szavaltam őket belül, szavaltam némán tátogva, hogy ne üljek ott kukán, legalább mozogjon a szám, amikor a felnőttek szája is mozog. És énekeltem velük, amikor kellett, a zsoltárok dallamára a Kertész leszeket. 

„Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.”

Emlékszem, a mise végeztével, a sekrestyeajtón kilépve úgy vágott fejbe a langyos tavaszi napfény, hogy kacagni lett volna kedvem. Valószínűleg kacagtam is. Belekapaszkodtam a kezükbe kétoldalt, és a kikövezett ösvényt végigszökdelve, felszabadultan daloltam, hogy:

„…ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.”

Boldog négyéves ember voltam. 

Aztán otthon megszeltük a sonkát, volt tojás és reszelt torma. Frissen sült kalács. Mami hajnalban dagasztotta. Nyolcan ültük körbe az asztalt, nyolcan préseltük össze magunkat az újjávarázsolt templomi ebédlőpadokon. Mami, papa, a szüleim és én, apu bátyja, a felesége és Ági néni, egy özvegy tanítónő a szomszédból, aki szintén nálunk ebédelt mindennap. 

Pénteken kezdtem el írni a mai naplómat, most vasárnap reggel van. Ezen a ponton akadtam el két napja. Kellett negyvennyolc óra, hogy rájöjjek, miért épp most öntöttek el a negyven évvel ezelőtti igali emlékek. Miért kért figyelmet magának most mami és papi? Az étkezések, a terpentinszagú fészerben eltöltött órák, a József Attila által megmentett misék? Miért most látom magam előtt ezeket az arcokat, a táskarádió gombját csavargató festékfoltos ujjakat, a tűzhely fölé hajoló kontyot?

Miközben ezen gondolkodom, kinyitom a WMN oldalt, meglátom a tegnap esti cikkünket. Már kétszer olvastam, nekiállok harmadszor is. Dorka jegyezte le egy ismerőse szavait az édesapjáról, akit a múlt héten vesztett el a járványban. Mire a végére érek a szövegnek, megérkezik a hír a tegnapi számokról. Újabb tizennégy halott. Összesen kilencvenkilenc. Kinyitom az elhunytak listáját.

Húsvétvasárnap van. Feltámadás. Resurrexit.

A szobában csönd, belül hallom, ahogy ismételgetik a sajtótájékoztatón: „Egytől egyig krónikus beteg, idős emberek…” Tudom, hogy nem ez a cél, nekem mégis megkeseredik a szám íze. A „kiemelten veszélyeztetett korosztály”.

Szinte hallom azt is, ahogy egy ország hatvanmínuszosai lélegeznek föl: „már annyi mindent látott”, „már olyan sokat élt”, „úgyis beteg volt”. Látjátok: ma is az öregek. Csak az öregek. Csak. Számok egy táblázatban. Egymás alá besorolva, időrendben visszafelé haladva. Életkor és betegségek. 

Akkor végre rájövök, miért akadtam el, mitől keserű a szám. És a megoldás nem nyújt feloldozást.

Ezek a számok: emberek. Étellel szerető nagymamák, terpentinszagú nagypapák. Unokáik hiányába belerokkanó nyugdíjas lelkek. Elmagányosodott, hús-vér otthonlakók. Belőlük lettünk azok, akik vagyunk. Mindannyian. Emberek, akik sokkal többet érdemelnek annál, hogy haláluk ilyen-olyan kommunikációs célokká aljasított kartotékadattá váljon.

És ha már az életükre nem tudtunk vigyázni, legalább a halálukban adjuk meg nekik a méltóságot, amit megérdemelnek. 

Ide most kiteszem a pontot. Délután videótelefonon összekapcsoljuk a családot az ország három pontjáról. Alig várom, hogy lássam apámat. Ha már megölelni nem tudom.

D. Tóth Kriszta