–

Március 12-e körül jelentkeztek apámnál az első tünetek. Arra panaszkodott, hogy fáj a torka, mire azt mondtuk neki, hogy egy kicsit nekünk is. A körzeti orvos kiment hozzá, de nem állapított meg semmit. Később egyre gyengébb lett, és a 16-ával kezdődő hétre már tényleg rosszul lett. Akkor újra kiment hozzá az orvos, és megállapított egy enyhe tüdőgyulladást. Én beszéltem vele telefonon, azt mondta, nyugodjak meg, ez nem koronavírus, mert csak egyoldali tüdőgyulladást hall. Március 19-én este felhívott, hogy azért vigyem be apámat a körzeti kórházba mellkasröntgenre. 

Nem volt jó érzésem, mert attól féltem, ott nem tennék meg a kellő óvintézkedéseket, ezért felhívtam azt a magánklinikát, ahová a munkahelyem biztosított, hogy nem tudnak-e fogadni. Ott előbb azt mondták, hogy egy telefonos teszt megválaszolása után másnap mehetünk, de a következő reggel már azért hívtak, hogy mégsem tudják elvégezi a röntgent. Akkor még én is abban a hitben voltam, hogy ez nem koronavírus, ezért nem értettem a reakciójukat. Felhívtam egy másik magánintézményt is, de az ottani orvos meg azt mondta, hogy szerinte nincs szükség mellkasröntgenre. Úgyhogy végül elrángattam apámat a közeli kórházba. 

Egy napsütéses délután volt, így még jobban megdöbbentett az a lepukkantság… Az egészségügyi dolgozók nagy csapatban beszélgettek az épület előtt egymás vállát veregetve, láthatóan nem tartva távolságot egymástól, és csak néhányan viseltek maszkot, de ők is a legegyszerűbb zöldet. Mi addigra szereztünk ennél jobb maszkot, mindketten azt viseltük apámmal. Bennem akkor még az volt, nehogy én fertőzzem meg őt… Megcsinálták a röntgent, ami kimutatta, hogy bal oldalon folyadék van a tüdejében, tehát gyulladt, de csak kis területen. Ekkor még nem volt semmilyen légzési problémája. Hazavittem.

Akkor már nem volt étvágya, amitől pár nap alatt legyengült, rosszkedvű lett. Március 23-án vittem neki ételt, és láttam, hogy nagyon rosszul van. Fel akart állni, hogy odajöjjön az asztalhoz és egyen egy kis levest, de elesett, annyira erőtlen volt.

Felemeltem, és teljesen megdöbbentem, milyen könnyű. 

Másnap reggel újra kijött hozzá a körzeti orvos, és úgy döntött, kórházba küldi. De nem a Lászlóba, és arról sem volt szó, hogy teszteljék koronavírusra, hanem egy másik kórházba vitték. Ott infúziót kapott, amitől azonnal visszanyerte az erejét – ez jól megmutatta, hogy ezt kellett volna kérni már otthonra is. Pár órával azután beszéltem vele telefonon, hogy befeküdt, és már sokkal jobb volt a kedve, erősebbnek érezte magát. Rögtön elvégezték nála a tesztet is, aminek az eredménye kedd éjszakára lett meg. Pozitív lett. Azt mondták, emiatt át kell szállítani a László kórházba – ekkor március 24-e volt. Én 23-án találkoztam vele utoljára…

Anyámat és a nővéremet rögtön felhívták, és két hét karanténra rendelték (megkapták a piros matricát is), engem azonban nem kerestek, azóta sem. Pedig a nővérem már korábban is óvatos volt, nem érintkezett vele. Amikor meglátogatta otthon, akkor is tartotta a legalább kétméteres távolságot – de anyámtól nem, pedig biztos, hogy ő is elkapta. Végül is nem számít, hogy engem külön nem hívtak fel, magamtól is otthon maradtam volna, mint ahogy akkor már két hete nem jártam be dolgozni, hanem otthonról végeztem a munkám. De onnantól úgy szerveztük át az életünket, hogy a családomból (két gyerekem van, és feleségem) se menjen ki senki, még vásárolni se. Lehet, hogy el is kellett volna költöznöm, nem tudom… ezt nem tettem meg. Kicsit úgy is gondoltuk, hogy mi valószínűleg már átestünk rajta, hiszen nekünk is fájt a torkunk, amikor apámnál elkezdődött. Átgondoltam azt is, mi van, ha tőlem kapta meg, de az nem lehet, mert az előtte való két hétben nem találkoztam vele. Csak akkor, amikor már rosszul volt. 

Szóval átvitték a László kórházba, ahol szintén nagyon jól érezte magát.

Amikor telefonon beszéltünk, olyan pozitívan nyilatkozott mindenről, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy valami kedélyjavítót adtak neki – apám egy kicsit mindenkit imádott.

Mindenkiről áradozott – az orvosokról, a nővérekről –, és furcsán beszélt, de minket megnyugtatott. Aztán egy nap, amikor leesett a telefonja az ágyról és utána nyúlt, amitől ő is lezuhant a földre, többé nem engedték neki a mozgást. Pelenkázták és bezárták az ágyba, de még ezt is nagyon jó kedéllyel viselte. Arról beszélt, hogy csak ezt a két hetet kell kihúznia, de nem gond, mert jól van. 

Március 29-én aztán azt az üzenetet kaptuk, hogy átszállítják a Korányiba, mert a László kórház intenzív osztálya megtelt. Anyámnak mesélte apám. Március 30–31-én én is beszéltem vele telefonon, azt mondta, már az is megterheli, ha fel kell ülnie, ettől is liheg.

A László kórházat mi nem tudtuk elérni, egyetlen orvossal sem tudtunk beszélni. Az a szerencsém, hogy van egy barátom, aki dolgozott ott és a Korányiban is, ő tudott némi információt szerezni. Tőle tudtuk meg, hogy a Korányiban felállítottak egy húszfős intenzív részleget a koronásoknak, ahol apám kapta az egyik utolsó ágyat. Azóta egy újabb ilyen osztályt nyitottak.

Az operatív törzs másnapi tájékoztatóján elhangzott, hogy összesen tizenheten vannak lélegeztetőgépen, amiből arra következtettem, hogy nem minden intenzív ágyra jut lélegeztetőgép. 

De mi addig a reggelig, amíg át nem szállították aput, nem is gondoltunk rá, hogy ő ebbe belehalhat. Csak amikor beszélni tudtam a Korányi orvosával, akkor ébredtem rá. Az orvos minden szavából áradt, hogy nem lát esélyt a gyógyulásra. Nem mondta ki, de érezni lehetett. Azt mondta, ha valakit lélegeztetőgépre helyeznek, a harmadik és a tizedik nap a két kritikus időpont – ha a harmadik napig nem javul a szaturáció, akkor az a csata elveszett. De mi addig sem jutottunk el... Még a géppel is nagyon kevés levegőt sikerült a tüdejébe juttatni, és a veseértékei is nagyon rosszak lettek. Csütörtök este jött a hír, hogy nem bírta tovább a szervezete. 

A statisztikában – ha sikerült őt jól beazonosítani – úgy szerepel, mintha négyféle krónikus betegsége lett volna, de mi ebből kettőről nem tudtunk. Csak a szívére szedett gyógyszert, de nem komolyat, illetve a cukrára, de sokkal inkább a térdével volt baja (nehezen tudott már járni), és a fülével (egyre rosszabbul hallott). Az utóbbi időben tényleg nem volt nagyon fitt, lelassult, és nehezen mozgott, de nem volt beteges.

Én már azelőtt szóltam a szüleimnek, hogy ne menjenek sehová, hogy itthon kihirdették volna a veszélyhelyzetet.

Az olaszországi esetekből kiindulva intettem őket erre, de nem voltak fegyelmezettek: a kisboltba kijártak, és apám egyszer egy szupermarketben is bevásárolt. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ott kaphatta el. Anyukámnak viszont – aki két hétig együtt élt a már vírusos apámmal – azóta sincs semmilyen tünete. Én azt hittem, biztosan átestem rajta tünet nélkül, de azóta csináltam egy gyorstesztet, aminek az eredménye negatív lett. És a feleségemé is. 

Nem tudom, van-e tanulsága az esetünknek. Én csak annyit szerettem volna vele elmondani, hogy sokkal komolyabban kell vennünk a karantént – mindenkinek. Nem igaz, hogy a vírus csak a krónikus betegekre jelent veszélyt. Vagy nem mindig tudunk róla, ha valakinek krónikus betegsége van. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images