–

Gyerekkoromban volt egy titkos játékom. Senkinek nem meséltem róla, én magam alkottam meg a szabályait, és legbelül játszottam, csöndben. A bizonytalanabb élethelyzetekben „vettem elő”, akkor, amikor nem nagyon számíthattam másra, csak magamra. Úgyhogy elkezdtem alkudozni a sorssal. „Ha sikerül úgy hazamennem az iskolából, hogy nem lépek rá egy repedésre sem a betonjárdán, akkor a szüleim ma este nem veszekednek”; „ha lefutom a park-kört csalás nélkül, akkor holnap jól fog sikerülni a matekdolgozat”; „ha szombat estig megtanulom a verset, akkor hétfőn összefutok Á-val a folyosón”…

Pedagógus szüleim megtanítottak tanulni, betartani a szabályokat, hinni a szorgalomban, a jó szándékban, az igazságosságban.

Én pedig szinte erőszakkal kapaszkodtam a jókislányságba. Azt gondoltam, hogy ha jó leszek, vagy legalábbis megteszek mindent azért, hogy megfeleljek, akkor előbb-utóbb #mindenrendbenlesz. 

Nagyjából negyven éve alkudozom így a sorssal, és egészen mostanáig kitartott ez a naiv hitem. 

A mostani káosznak is úgy álltam neki, hogy elővettem a jól ismert, komfortos mintámat: próbáltam szerződést kötni a sorssal. Azt gondoltam, hogy ha majd teljes erőbedobással belevetem magam a munkába, ha kreatív feladatnak tekintem az újra- és újra fellobbanó tüzek oltását, ha megfelelően adaptálódom, ha egyben tartom és motiválom a csapatot, ha elfogadó vagyok, empatikus és tudatos, ha átgondoltan olvasom a híreket, nem tájékozódom „konteó- és féknyúz”-oldalakról, ha nem hagyom magam provokálni, hanem arra koncentrálok, ami a feladatom… és közben felelős állampolgárként betartom az izolációs szabályokat is, akkor majd valahogy sikerült egyben tartanom az életemet. Magamat, a családomat, a vállalkozásomat. 

Aha. Csodálatos, gyermeki naivitás. Önkéntes karanténunk huszonnegyedik napján vagyunk, és szinte szórakoztat a sokk, amit a felismerés okoz:

a világ most nem alkuszik. A jókislányság ide nem elég.

Az irányítást át kell engednünk. A mélypontokon nem lehet úgy átlendülni, mint eddig. Mert nem mélypont van, hanem egy mélyben hullámzó, elhúzódó világválság, annak minden egészségügyi-, pszichológiai-, egyéni-, kapcsolati-, társadalmi- és gazdasági következményével, amelyek együtt alakítják az éltünket valami egészen másmilyenné, mint eddig volt. És ha nem találunk türelmet magunkban, akkor hiába vagyunk gyakorlott sorsalkudozók. Az most kevés lesz. 

Szóval, amikor a múlt héten megírtam a mélypontomat, a hangosan kimondás eufóriája mindössze 48 órán át tartott. Volt egy könnyedebb vasárnapom, és egy fél jó hétfőm. Keddre megint minden sötétbe borult. Valahogy átevickéltem a hét közepén, péntekre teljesen elfogyott a levegőm. Szombaton végül kitapogattam a kilincset, és be tudtam engedni egy kis fényt. Most pedig vasárnap reggel van, itt ülök a kanapén, és ahogy ezeket a sorokat írom nektek (meg magamnak), érzem, ahogy szép lassan születik meg a tudás sejtés: nem elég egyszer átélni, kimondani, megoldani, túllépni rajta, és kijelenteni, hogy „kész passz, megvolt a mélypont, mostantól minden jobb lesz”!

Nem; erre be kell rendezkedni.

Ide valamilyen rendszeres megoldás kell, igazi változás, a régi minták felülírása. A jókislány kezének elengedése. Képessé kell válnom megtalálni a békét, és nemcsak egy pillanatra, hanem minden egyes pillanatban, amikor csak lehet.

Meglátni, megfogni, megsimogatni, aztán szívfájdalom nélkül elengedni, mert a béke tényleg csak egy pillanat, nem zárhatom kalitkába. A mászófalon se viszed magaddal a kapaszkodót. Miután megpihentél rajta, keresed a következőt.

Úgyhogy – élő közvetítés a fejemből – akkor most végigveszem az elmúlt három és fél hét békepillanatait. Abból a feltételezésből indulok ki, hogy, amit most is fel tudok idézni, az tényleg nyomot hagyott bennem. És ha nyomot hagyott, akkor megéri felidézni. És megéri próbálkozni azzal, hogy ne hagyjam magára, csak úgy eldurranni az éterbe:

1. A gyerekem online dobórája

Három éve dobol, igazi szerelemnek tűnik. Karácsonyra összeállt az egész nagy család, és kapott tőlünk egy elektronikus dobszerkót, hogy itthon is tudjon gyakorolni. Tökéletes megoldásnak tűnt, áldottuk a modern technikát, a nagy szólókból mi csak tompa puffanásokat hallottunk. Aztán, a karanténunk első hetén, Tibi, a dobtanár kitalálta, hogyan lehetne folytatni a zenélést távoktatásban – hangfalra kötött, kihangosított dobszerkóval. Kiváló ötlet, Tibi, köszönjük. Csak viccelek: tényleg szuper megoldás! Hétfőn délután négy és öt között zeng a ház a rockfiguráktól. „Alkalmas a feszültség levezetésére”… – indokol a tanár, és valóban. De nem csak az övére. Míg ő fönt vereti, én lent ütöm az ütemet a home office-klaviatúrán. Aztán lejön az emeletről kipirult arccal és mosolyogva az én 14 éves John Bonhamem és (a fülemet vakarva) együtt vigyorgok vele.

2. A hasizomgyakorlat

Nem viccelek. Rávettem magam, hogy hetente kétszer eddzek. Rohadt nehéz volt. De be kellett lássam, hogy a séta nem elég, stimulálni kell az izmaimat is, különben úgy járok, mint ahogy Erika barátnőm írta (parafrázis): „Ha ennek vége lesz, azokkal találkozunk az irodában, akik kiférnek az otthoni bejárati ajtón, de előbb le tudják vakarni a seggükről a kanapét.” Szóval elkezdtem heti kétszer edzeni rendesen. Na, jó, „rendesen”, haha. Mindenesetre az edzések vége felé kifekszem a polifoamra a szilvafák alá hasizmozni. És akkor: akkor van egy pillanat, amikor eggyé válok a természettel. Én vagyok a fű a talpam alatt, én vagyok a vérszilvafa virágzó ága, én vagyok a szinte fülsiketítő zümmögéssel szorgoskodó méhraj, én vagyok a szerelmes pillangópár az égen. 

3. Graham Norton

Van egy csomó szuper új film és sorozat, és higgyétek el, nagyon igyekszem megtalálni és megnézni őket, mert, mint mindenki, én is szomjazom az eszképista tartalmakra. Bármire, ami egy kicsit kiszakít és elrepít máshová. De azon kaptam magam, hogy valahogy nem az újdonságokban találom meg a békémet, hanem régebbi kedvenceimben. A kedvenc, százharmincnyolcszor látott kedvenc videóm az egyik 2014-es Graham Norton Show-epizód, amelyben Bill Murray, Matt Damon és Hugh Bonneville ült a kanapén. A szereplésük hátterében új, közös filmjük promotálása állt természetesen, de ezt villámgyorsan feledtette a tény, hogy öt percen belül annyira benyomtak, hogy totálisan átlépték a talkshow-kban megszokott viselkedési kereteket. Az amúgy picit vonalasabb Matt Damon meg is jegyezte egy ponton, hogy „életemben nem éreztem még magam ennyire jól beszélgetős műsorban”. És valóban: ők hárman, később kiegészülve a tökéletesen őrült énekesnővel, Paloma Faith-tel, feledhetetlen tévétörténelmet csináltak aznap este. Én pedig, akárhányszor megnézem, sírva röhögök… és azt veszem észre, hogy elfelejtek bármit. Még a koronavírust is. Legalább egy pillanatra. Ne keressétek, itt van (ha valaki nem beszél angolul, akkor a YouTube-on állítsa be a magyar feliratot!): 

4. A pszichológus

Nem titok és nem szégyen. Egy ideje járok hozzá. Beszélgetünk. Beszélek. Ez néha könnyebb. Sokszor nem. Amikor nehezebb, akkor kérdez. Nem ítél, nem véleményez. Csak meghallgat. Segít szavakat találni arra, amit érzek. És ezzel finoman, szinte észrevétlenül indít el olyan belső folyamatokat, amelyeknek az eredményét csak hetekkel később veszem észre. Az egyik legnagyobb tanítás nekem amúgy türelemfronton: a pszichoterápia. Mert, ha van valami, ami nem azonnali, nem kézzelfogható, és nem szabályosan előírható és felírható, akkor az ez. Szóval, amikor kiderült, hogy ezt is lehet „távoktatásban” folytatni, mint a dobórákat, nagyon hálás voltam. Sosem volt rá még annyira szükségem, mint most. Ami nagyon érdekes: nem azonnal hozza a békét, hanem „spéttel”, teljesen összevissza és kiszámíthatatlan tempóban. Néha egy órával utána, néha másnap, van, hogy napokkal később. De legtöbbször elhozza. 

5. Az étel

Primer ösztön. Vadászat. Beszerzés. Tűzrakás. Elkészítés. Táplálás. Nem halmoztam föl itthon lisztet, nem jártam élesztő után, és nem nevelek kovászt. De értem! Kell ez most. Kell ez a kis megmaradt kontroll, hogy legalább ennyit. Amíg még kenyeret tudunk sütni, addig emberek vagyunk. Nekem, mondom, nem a kenyér az – hanem gyakorlatilag bármi, amit két kézzel teremtek a konyhában. Sosem élveztem úgy a főzést, mint most. Még hagymát szelni, répát pucolni, salátát mosni is, amit amúgy rettentően utálok. Ha főzök: teremtek. Egy olyan világban, amelyben most épp pusztul minden (ténylegesen és átvitt értelemben), ez igazi megnyugvás. 

6. A váratlan tánc

Valamelyik nap edzés után meghallottam egy Led Zeppelin-számot. A férjem autót szerelt épp a kocsibeállóban. (Azt hiszem, neki ez a főzés – micsoda szemérmetlen princípiumközhely, mi? Igen. És?) A kis hordozható hangfalból szólt a zene. Én pedig, egy pillanatnyi adrenalinfröccstől megrészegülve, elkezdtem táncolni. Csak úgy, a teraszon. Egy pillanatra levetettem minden gátlást, nem érdekelt, hogy mit szólnak a szomszédok, hogy ki lát vagy ki hall, egyszerűen átadtam magam a D'yer Mak'er reggae ritmusának. Minden porcikám mozgott, és énekeltem is hozzá (aki látott Palya Beával énekelni a szombat esti WMN Instagram-élőben, az el tudja képzelni, mekkora élmény lehetett ezt hallgatni). Azt hiszem, erre mondják azt, hogy kegyelmi pillanat.

7. Mit tenne Ringo?

Amikor kezd nagyon szürreális lenni ez az egész, vagy valamelyikünk láthatóan nagyon a gödörben van, akkor valaki menetrendszerűen bedob egy sztorit, ami úgy kezdődik: „emlékeztek arra, amikor Ringo…” Mondanom sem kell, számtalan ilyen történetünk van. Lassan kilenc hónapja nincs velünk, de a nyoma kitörölhetetlen az életünkből. És valahogy, a legádázabb kétségbeesés pillanatában is képesek vagyunk egy jót röhögni azon, hogy vajon „mit tenne most Ringo?” A válasz nagyjából ugyanaz mindig (napszaktól függően): aludna; enne; döglene a napon; odafingana az orrunk alá; beleülne az ölünkbe; körberohanna az udvaron; az ebédlőasztal mellett kuncsorogna; a nyálát csorgatná; macskát kergetne. Mert Ringo ismerte az élet értelmét. Mi meg szerencsések voltunk, hogy ismerhettük őt. És ez valahogy, még most is olyan megnyugtató.

D. Tóth Kriszta