–

A menstruáció sajnos tényleg nem betegség. Az iszonyú görcsök, a szédülés, és a hányinger tök normálisak. Eleinte nem tudtam, mit kezdhetnék ezekkel a nyomasztó képekkel, de nőnap környékén gondoltam egyet, és megkérdeztem a követőimet, érte-e őket megaláztatás vagy diszkrimináció a menstruációjuk miatt tiniként, hátha nem vagyok ezzel egyedül. Olyan történeteket meséltek, amik után szem nem marad szárazon. Nem jó értelemben. Szóval a hallgatásomnak és a felejtésemnek lőttek, most már van kiért írni erről.

Anyukámnak különösen nehéz és fájdalmas menstruációja volt fiatalkorában (annyira, hogy több ízben elájult az utcán), én pedig örököltem tőle ezt. A középiskola kegyetlen hely, még a fővárosi elit gimik is: amikor azon az egy vagy két nagyon nehéz napon éppen volt testnevelésóránk, könyörögnöm kellett a tanárnőnek, hogy hadd ne vegyek részt a kosarazásban, futásban, zsámolyugrásban, kézen- és fejenállásban ebben az állapotban.

Persze tízből kilencszer nem sikerült meghatnom, rendszerint mosolyogva közölte velem, hogy ha mozgok, attól jobb lesz. Természetesen nem lett jobb. Még ha a fájdalom enyhült is volna valami csoda folytán (ami nem történt meg,) a diszkomfort-érzetemet biztos, hogy csak tovább mélyítette, ha ugrabugrálnom kellett vérben ázva, fáradtan, hőemelkedéssel.

Amikor pedig úgy döntöttem, hogy ellenszegülök, és az öltözőben vártam ki az óra végét, igazolatlan órát kaptam, amiből három után egyes járt. Kilenc hónapnyi iskola, az éppen három egyes egy évben, ami után kapásból maximum hármas lehetek, ugyebár.

(Testnevelésóra. Milyen furcsa szó. Nevelni akartak. Úgy tűnik, nevelhetetlen testem volt.)

Igen, tudom, hogy sokaknak volt megértő és empatikus tesitanára, ám azok, akikről most én beszélek, évekre, évtizedekre traumatizálták és traumatizálják még mindig a lányokat, úgyhogy most róluk és hozzájuk fogok beszélni. Íme, a „kedvenc” történeteim a témában:

„Mikor még nem állt be a ritmus, volt rá példa, hogy egy hónapban kétszer jött meg. Szerettem volna felmentést kérni úszás alól, de nem hitte el a tanár, úgy gondolta, hazudok.”

„Nem engedték, hogy kihagyjuk az úszást. »Használj tampont, és jó lesz« – mondták.”

„A tanár nem hitte el, hogy menstruálok tizenhárom évesen, mert szerinte túl fejletlen voltam.”

„Nem engedtek rövidnadrágot venni az undi kék tornadressz fölé, amin keresztül látszott a betét.”

„Üldögélhettünk havonta egyszer, de mindig azt éreztették velünk, hogy hibásak vagyunk érte.”

Több mint száz üzenetet kaptam, amelyek arról szóltak, hogy az illető tanár nem engedte ki betétet cserélni a lányokat, vagy hogy folytatniuk kellett az órát szinte félájult állapotban is. Sok levél szólt arról is, hogy a kötelező torna- és úszódresszeket, a szűk leggingseket még ilyenkor is kötelező volt hordani.

És a „hazudsz” kategóriában is számosan szereztek tapasztalatot: úgy tűnik, vannak, akik sohasem fogják elhinni, hogy tényleg ennyire rossz, és a kéréseink nem hisztiből fakadnak, a szenvedésünk pedig nem színjáték.

„A tesitanár körbeállított minket, és kiselőadást tartott arról, hogy az olimpikonok sem kérnek felmentést a verseny napján. Soha többet nem mertem nem tesizni.”

Nem hisznek nekünk, mert férfiak, és nem élték át, vagy mert nők, és nekik nem fájt annyira a hasuk, mint nekünk. Vagy – és ami talán a legszomorúbb – megszokták, hogy normális megtagadni a diákoktól a méltóságukat.

Hogy igazságtalannak lenni hagyomány, hiszen velük is így tettek a szüleik és tanáraik. Mert az egy másik kor volt, amikor még nem voltak a fiatalok ilyen „puhányok”, mint mi, ők kibírták, szóval nekünk is ki kell bírnunk.

Szerintem pedig nem kell kibírnunk. Szerintem jogunk van ahhoz, hogy a lehető legkevesebb rossz élménnyel éljük túl ezeket a napokat (mert a görcsök elszenvedése olykor tényleg a túléléshez hasonlít), ahhoz, hogy akkor menjünk ki mosdóba, amikor szükségünk van rá, és hogy ne erőltessenek ránk kényelmetlen ruhákat akkor, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk. Hogy a címkézés helyett segítséget kapjunk.

„Azt kellett hazudnom, hogy vesebeteg vagyok, hogy kiengedjenek mosdóba.” 

Én is hazudtam volna, persze. Mert tizenhat évesen a testképzavar, az állandó hormonális változások, az identitásválság és a tanulási nehézségek közepette nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy kiálljak magamért és a többiekért, amikor hasonló helyzetbe kerültek.

Most már tudom, hogy az egyszerűen nem lehet, hogy hazudnom kelljen a testem természetes folyamataival kapcsolatban, amikről ráadásul egyáltalán nem tehetek.

Szóval kedves Gimnáziumi Testnevelés-tanárnőm!

Megszólítalak így, évek távlatából, hogy tudd: ha te lennél rosszul, én nem adnék egyest érte.

Ha a te hasad görcsölne, én átölelnélek.

Kemény Gabriella 

 Kiemelt kép: Szatai Judit fotója