Maradj ágyban!

A cikk fő apropóját adó történettel kell kezdenem: egy ötvenegy évvel ezelőtti ágyjelenettel. Yoko Ono és John Lennon 1969. március 20-án házasodott össze Gibraltáron, majd Amszterdam felé vették az irányt, hogy a nászútjukat már ott töltsék. Az esküvőt amúgy is nagy médiafigyelem övezte, hiszen sokan pont Yoko Onót okolták a Beatles haláltusájáért. A békeaktivista pár ezért úgy döntött, kihasználja a helyzetet, és a maga ügyére irányítja a reflektorokat, így 1969. március 25-én egy franciaágy kivételével kiüríttette az amszterdami Hilton 702-es szobáját, és megkezdte egyhetes békés, ágyban fekvős tiltakozását a vietnámi háború ellen.

Attól a naptól kezdve egy teljes héten át járulhattak az ágyukhoz mindennap kilenc és öt óra között az újságírók, hogy kifaggassák a sztárpárt a vietnámi háborúról, illetve a hajforradalomról vallott nézeteiket illetően. Az újságírók, szenzációt szimatolva, természetesen mentek is szép számmal, azt remélve, hogy a „szeretkezz, ne háborúzz” szlogenjét a zászlajára tűző pár forróbb pillanatait is elcsíphetik.

Az erotikus jelenetek után ácsingózó sajtómunkásoknak azonban csalódniuk kellett, Lennon és Yoko állig gombolt pizsamában, „mint két kis angyal” nyilatkozott két transzparensük alatt: Hajbéke és Ágybéke, szólt a kulcsüzenet. 

Az egy hét leteltével azonban nem ért véget ez a különleges performance, május 26. és június 1. között ugyanis megismételték Montrealban, a Queen Elizabeth Hotelben is. Eredetileg azonban abszolút nem így tervezték. Első körben New Yorkba szerettek volna menni, azonban a ’68-as cannabisügylete miatt Lennont nem engedték be az Államokba, úgyhogy helyette a Bahamákra mentek, de elég volt egy éjszakát lehúzniuk a hőségben, hogy máris inkább a hűvösebb Kanada felé induljanak.

Utóbbi „ágyforradalom” azért is különleges, mert itt vették fel aztán a világhírű Give Peace a Chance című dalt is az 1472-es szobában.

Ez lett azóta a szálloda legtöbbet igényelt szobája – ezt csak azért mondom, mert ki tudja, milyen remekművek születnek a különféle otthonokban a következő hetekben. Szóval akár ilyen szemmel is nézheted a falakat: lehet, hogy egy szép napon színes ernyőt a magasba tartó idegenvezetők fogják az otthonodba hordani a megilletődöttségtől párás szemű nagyérdeműt!

Ha most erre kételkedve húzkodod a szemöldöködet, akkor megnyugtatlak, Lennon sem azt tervezte, hogy majd itt csinálja meg nemcsak az egyik leghíresebb slágerét, de kvázi a békedemonstrációk himnuszát is, az egész szám tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető. A békés tiltakozás elején ugyanis az egyik újságíró azt kérdezte Lennontól, hogy tulajdonképpen mit is akar csinálni. Mire az énekes: „All we are saying is give peace a chance” – „Csak annyit mondunk, adj esélyt a békének.” És mivel jó füle volt hozzá, azonnal rájött, hogy BINGÓ! Ez aztán az ütős szöveg!

John Lennon és Yoko Ono 1969 márciusában, az amszterdami Hilton hotelben - Forrás: Getty Images/WATFORD/Mirrorpix/Mirrorpix

Milyen lenne egy nap nők nélkül?

John Lennon és Yoko Ono békés tiltakozása azonban nemcsak ikonikus esemény lett, de arra is rávilágított, hogy nincs feltétlenül szükség zajos tettekre ahhoz, hogy fontos ügyekre hívjuk fel a köz figyelmét. Néha tényleg elég annyi, hogy otthon maradsz – ahogy azt nem is olyan régen tette több tízezer mexikói nő.

Március 9-én, nőnap utáni hétfőn egy érezhetően is hatalmas tömeg döntött úgy, hogy nem megy be aznap dolgozni, hadd érezze meg az egész ország a nők hiányát. Az „egy nap nők nélkül” eseménnyel tiltakoztak a nőgyilkosságok (szemléletes nevén: femicide) ellen, és próbálták meg felhívni a figyelmet a hatóságok tehetetlenségére és a mexikói társadalmat átszövő macsó szexizmusra. A nők elleni erőszak ugyanis kifejezetten drámai az országban, naponta körülbelül tíz nő lesz halálos erőszak áldozata, ami az öt évvel korábbi számokhoz képest 137 százalékos növekedést mutat – még ennyibe is iszonyatos belegondolni, pedig a valós adatok valószínűleg ennél is sokkalta szomorúbbak.

Március 9-én az egész ország rádöbbenhetett, mennyire fontosak a nők.

Egy buszsofőr, aki a mögötte lévő üres járművet fotózta és tweetelte ki, ezt írta: „A város nők nélkül rettenetesen szomorú.” Félig üres irodák, tantermek, kongó vonatkocsik, üzletek, amelyekben aznap egy lélek sem járt… valóban szívfacsaró látvány. Mexikó munkaállományának negyven százalékát nők teszik ki, így akár csak egynapos hiányuk is egymilliárd dollárnyi veszteséget jelent az országnak. Remélhetőleg e csendes tiltakozás után jobban megbecsülik őket.

„Nem adom át a helyem!”

Bár a harmadik példám nem a négy fal között játszódott, de mindenképpen helyhez kötött, az egész mozgalmat ugyanis az robbantotta ki, hogy valaki nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon. Ám mielőtt a szívedhez kapnál, és elkezdenél felháborodni, milyen pofátlanok a mai fiatalok, hadd meséljem el inkább a komplett történetet. 

1955. december 1-jén, az alabamai Montgomeryben a busz vezetője arra kérte a színes bőrű utazókat, hogy húzódjanak még hátrébb a jármű végébe, és adják át a helyüket a fehér utasoknak. Bár a helyi buszokat háromnegyed részben feketék használták, a busz legeleje kizárólag fehérek számára volt fenntartva, amit igény szerint egy mozgatható határkijelölővel zártak el mások elől. Ha több fehér szállt fel, a feketéket hátrébb zavarták, vagy ha már elfogytak az ülőhelyek, akár le is szállították őket minden további nélkül. De más igazságtalanság is előfordult: a feketéknek az első ajtónál kellett megvenniük a jegyüket a sofőrtől, de aztán le kellett kászálódniuk, hogy a hátsó ajtón szálljanak vissza, nem zavarva a fehér utazóközönséget. A buszvezető azonban azt is megtehette, hogy nem várta meg, amíg vissza tudnak szállni, hanem továbbhajtott. 

Azon a decemberi napon aztán egy színes bőrű nő, bizonyos Rosa Parks megmakacsolta magát, és nem adta át a helyét. Nem ez volt az első incidense a járatokon, korábban is többször előfordult, hogy leszállították vagy egyenesen lehajították a buszról, temérdek felesleges és dühítő gyaloglásra rákényszerítve. Azon a napon aztán elege lett. 

„Egyszer s mindenkorra tudni akartam, mik a jogaim mint emberi lénynek és mint az Alabama állambeli Montgomery polgárának.”

Letartóztatásának hírére olyan sokan felháborodtak, hogy nem sokkal később a hatóságoknak nem egy szem ellenkező utassal, hanem a komplett montgomeryi buszbojkottal kellett szembenézniük. „Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyemet, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. Nem fizikailag voltam elcsigázva, vagy legalábbis nem jobban, mint egy átlagos munkanap végére. Nem voltam öreg sem, bár sok ember fejében talán így maradtam meg. Nem, akkoriban 42 éves voltam. Amitől viszont halálosan kimerültem: belefáradtam, hogy mindig megadom magam.” 

Rosa Parks - Forrás: Getty Images

Nem is lehet rajta mit csodálkozni. Csak hogy pár plasztikus esetet említsek: általános iskolába mindig gyalog kellett járnia, az intézmények ugyanis kizárólag a fehér diákok számára biztosítottak iskolabuszt, ahová feketék nem tehették be a lábukat. Gyerekként szemtanúja volt, amikor a Ku-Klux-Klan végigvonul az utcájukon, és a nagyapja fegyverrel áll az ajtajukban. Az iskolát, ahová járt (és amit északról érkezett fehérek alapítottak), kétszer is felgyújtották. Az iskolában dolgozó tanárokat a helyi fehérek kinézték maguk közül.

Parks tárgyalásának napján, 1955. december 5-én, a Nők Politikai Tanácsa szórólapokat osztott szét a városban, arra kérve a feketéket, hogy tiltakozásképpen egy napra ne használják a buszokat. A fekete közösség összefogott, volt, aki gyalogolt (akár húsz-harminc kilométert is!), mások egymást furikázták vagy taxiba ültek. A bojkott végül 381 napig tartott, a tétlenül álló buszok miatt pedig a közlekedési vállalatok óriási pénzügyi veszteséget szenvedtek el.

Végül elérték a faji elkülönítés eltörlését, Rosa Parks pedig az amerikai polgárjogi mozgalom szimbólumává vált. „Szeretném, ha olyan emberként emlékeznének rám, aki szabad akart lenni azért, hogy mások is szabadok lehessenek.”

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: Getty Images/Mark and Colleen Hayward/Redferns