–

Az utolsó vacsorához készülődtünk tanítványaimmal, mikor megjelent a pusztában az ócska, karambol-tarka, zöld Suzuki Swift, megbontva ezzel a bibliai képet. Bizonytalanul mozgott, érezhetően keresett valamit vagy valakit a Hortobágy szívében, és közben folyamatosan közelített a tanyánk felé. Megbontotta az est nyugalmát, nem tudtuk elképzelni, hogy ki jön ide és mit akar tőlünk? Jóra nem számítottunk.

Az anyósülésről egy őszes hajú ember szállt ki, láthatóan zavarban volt, mikor megkérdezte, hogy felismerjük-e? Persze, tudtuk, hogy ki ő, hiszen az elmúlt napokban háromszor is ő vezette a buszt, amivel a közeli fürdőkbe menekültünk a pusztai hőség elől. És most azért kutatott fel minket itt, a semmi közepén, hogy elmondja nekünk: ne számítsunk holnap a maihoz hasonló buszjáratra, mert holnap szombat lesz, és olyankor ritkább a menetrend. És hogy mennyire sajnálja, hogy rosszat mondott nekem a buszon, mikor megkérdeztem, hogy holnap is együtt utazunk-e? Otthon jutott eszébe, hogy hibázott és ezzel minket talán bajba sodor, ezért megkérte a barátját, hogy hozza már ki a pusztába, keressék meg a tanyánkat, mert ez a gyerekcsapat miatta fog hiába várakozni a buszra és emiatt lekési a vonatcsatlakozást.

Ott álltunk, elszorult torokkal és alig hittük el, ami történt velünk. Hogy ez a sofőr egy szuperhős.

Pedig a kapcsolatunk döcögősen indult. Előző nap délelőtt a puszta kellős közepén lévő megállóban, ahol egy-egy ember ha leszáll naponta, tizennyolcan rohantuk meg a járatát. A jegykiadó gépe csak három jegyet tud egyszerre kiadni, a végösszeget pedig zsebszámológépen kellett kiszámolnia, így miattunk is izzadt, nem csak a napmelegtől. Aztán ezt megismételtük még kétszer, így utolsó alkalommal már nevetve üdvözölte a gyerekcsapatot és nyomkodta vidáman a jegygépet. Ekkor kezdtem vele beszélgetni, elmeséltem neki, hogy benn vagyunk a puszta közepén, hogy nincs villany, se víz, csak ha bekapcsoljuk az aggregátort, de mindent meg lehet így is oldani. És hogy milyen gyönyörű itt a tanyán. Ekkor megeredt a nyelve és elmesélte, hogy gyerekként hogyan barangolt a Hortobágyon, tudta, hol fészkel a bíbic, a pacsirta, gyíktojást keltett ki otthon és befőttes üvegbe gyűjtögette a tücsköt-bogarat. És hogy mennyire nem bírja, hogy a Hortobágyról még mindig sokaknak csak a csikósok meg a ménes jut eszébe. És hogy ő Cousteau-kapitány filmjein nőtt fel, a fia pedig már hidrobiológus lett. És hogy hiába kérem, nem tud letenni minket két megálló között – hogy ne kelljen a tűző napon sokat gyalogolnunk az út mentén, hogy aztán sokat gyalogolhassunk a pusztában is –, mert a fedélzeti számítógép rögzíti az ajtónyitásokat, és ha nem hivatalos megállóban állunk meg, akkor neki vége van. És hogy sajnálja, de neki már csak pár éve van a nyugdíjig, nem szeretne kockáztatni. Én meg közben megértettem és meg is szerettem ezt a kedves buszsofőrt, aki nagyon örült, hogy a gyerekek a táborunkban igazán találkoznak a Hortobággyal. Én meg búcsúzóul megkérdeztem, hogy akkor holnap délelőtt ugye elérjük a balmazújvárosi vonatot. Ő pedig azt mondta, hogy igen.

És erre a tévedésére jött rá otthon, és nem hagyta annyiban.

A barátjával autóba ültek és megkerestek minket, mert emlékezett arra, hogy mit mondtam, hol van az útról nem is látható tanyánk. Kedvesen bemutatta nekünk sofőrét is, a szerényen mosolygó Janit, „az ország hősét”, akivel télen elszabadult a tiszacsegei komp. Egy másik hős.

Nagyon egyszerű ez a történet, és jó lenne, ha hétköznapi lenne. A mesterséges intelligencia, a csevegő robotok és a dolgok internetes térhódítása közben érdemes elgondolkodni azon, mitől maradunk emberek. A gépekkel nem kell versenyezni, ápoljuk inkább azokat az emberi gesztusokat, melyekről utódaink is felismernek majd minket. Ilyen a tévedés, a megértő beszélgetés és a megismerő szeretet.

A puszta és a jó szándék.

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Galyamin Sergej