„Azt hittem, te egy jóérzésű ember vagy” – kezdte őszinte szomorúsággal a hangjában egy barátom, mikor meglátta Insta-fotóimat, amint egy holt-tengeri beachen, Ciszjordániában szürcsölöm a hűsítő italom, egyenesen kókuszdióból. Az agyam, mintha valamiféle önbíráló gépezet lendült volna működésbe, pörgetni kezdte a lehetőségeket: mit tettem akaratomon kívül, ami arról tanúskodna, érzéketlen ember vagyok?

Még egyszer rápillantottam a fotóra. Aha, megvan! Szívószál! „Mivel a fiatal kókusz héjába csak egy apró lukat ütnek, esélytelen pohárba önteni a levet… De igazad van, írni fogok a beachnek, hogy váltsanak papír szívószálra. Köszi, hogy szóltál!” – próbáltam békét teremteni, és tanulni is a helyzetből, de hamar kiderült, a dolog sokkal problémásabb, mint hittem: nem szabadulok a felelősségtől ilyen könnyen.

„Miért, mi van a szívószállal? Most szórakozol velem? Nekem az a bajom, hogy illegálisan megszállt területeket promózol mint turistalátványosságot. Arabként, akinek palesztin barátai a fal túloldalán rekedtek, ez számomra elfogadhatatlan” – felelte, én pedig ráeszméltem: már megint benéztem, milyen „könnyű” békét teremteni különféle álláspontokat képviselő, eltérő ideológiákat valló emberek közt.

„Tudod, ha sosem utaztam volna Ciszjordániába, sosem ismerkedtem volna meg azokkal a palesztinokkal, akik elmesélték és megmutatták nekem, milyen békében és harmóniában élnek az izraeli szomszédjaikkal.

A beachen, ahol jártam, 90 százalékban palesztinok dolgoznak, akik együtt vízipipáznak a zsidó és muzulmán vendégekkel. Miért lenne jobb ignorálni a kibontakozóban lévő békét, csak hogy erősítsük a széthúzást és abszolutizmust, amely egyik oldalnak sem kedvez hosszú távon?”

A barátom – aki izraeli arabként egész életét Tel-Aviv-Jaffában élte le, Jeruzsálemet Palesztina fővárosának tartja, de velem ellentétben nem járta meg Bethlehemet, Nábluszt és Rámalláhot, hiszen sosem járt a fal túloldalán – megvonta a vállát, és azt mondta: „Azzal, hogy beteszed oda a lábad, legitimálod az illegális telepeket. Inkább ne is beszéljünk erről, mert csak összeveszünk. Nem ugrunk el inkább egy sörre a bolhapiacra?”

Én pedig ott álltam, megszeppenve – itt a lehetőség, hogy egymás értékrendjéből mélyen és igazán tanulva többet tudjunk meg a világról, ő pedig egyszerűen rám csukja a kaput. Ugyanakkor meginni egy izraeli sört egy izraeli kocsmában az izraeliek által hetven éve sajátjuknak nevezett Jaffában, az már oké neki is.

Én bárhol, bárkivel meginnék egy sört, legyen az a Hezbollah vezetője vagy Paulo Coelho, Lévai Anikó vagy a Pussy Riot tagjai, mert érdekelnek a motivációik, és hiszek az átjárhatóságban – sokkal inkább, mint a bojkottban.

Számomra az, hogy részt veszek valamiben, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy szívvel-lélekkel azonosulok is vele. Miért is jelentené? Mivé lenne a világom, ha bojkottálnám az útlevelem használatát, mert nem mindenben értek egyet a magyar állam vezetésével? Csak magam alatt vágnám a fát vele, hiszen izoláltan élve esélyt sem adnék a kompromisszumnak. Miféle vegán volnék, ha a veganizmus jegyében kollektív büntetésben részesítenék minden mindenevőt, és kiutasítanám őket a food truckomból? Hogyan erősíthetném a számomra fontos ideológiákat, ha bojkottálnám a nagyvállalatokat, így aztán „szavazni” sem tudnék egy-egy megvásárolt termékkel és a fogyasztási szokásaimmal?

Az én hitem szerint igény szüli a kínálatot – és nem fordítva. Leegyszerűsítve: ha megveszem a növényi sajtot, amellyel a tejtermékeket gyártó cég igyekszik meglovagolni a vegán trendet, letettem a garast, hogy tetszik az irány.

Ha sokan megteszik, még több vegán termék lesz – míg végül, ha a tendencia marad, talán elhatárolódnak a tejipartól és a nagyüzemi állattartástól. Épp így, ha megmutatom a ciszjordániai palesztinoknak és izraelieknek, hogy nekem édes mindegy, héberül vagy arabul beszélnek-e, nekem az számít, hogy ne kaszaboljuk le egymást, megint csak elvetettem egy kis magot, amely szárba szökken és – remélem – virágot bont majd.

„Ez mind szép és jó, de tudod, mi az igazi probléma a kókuszvizes Instafotóddal? – tette fel a milliódolláros kérdést egy másik barátom, én pedig kínosan feszengeni kezdtem. – Ha már ott vagy a Holt-tenger és a sivatag ölelésében, és a helyiek életét ismered és mutatod meg, akkor mi a bánatért választasz Thaiföldről érkező italt?” És akkor még szót se ejtettünk róla, hogy én mint nagy állatvédő ellenőrzöm-e, hogy a kókuszdiómat nem abuzált majmokkal szedetik-e le a pálmákról.

Hirtelen a kedvenc Netflix-sorozatom, a Good Place egyik jelenete ugrott be, ahol a világmindenség bírája egy ponton felismeri: ma már nem olyan egyszerű eldönteni egy emberi cselekedetről, hogy a jót vagy a rosszat támogatja-e, hiszen a növényi étrend mellett szavazni bolygókímélő és állatmentő motivációkkal megáldva torkollhat végül oda is, hogy gazságot, kihasználást és harácsolást támogat. Egyáltalán hogy merészeltem autóba ülni, benzint pöfékelni a sivatagban? És mit keres a fejemen egy H&M-es szalmakalap, és honnan tudom, hogy a számítógépet, amin leírom mindezt, nem éhbérért dolgoztatott rabszolgák szerelik össze? Vagy éppenséggel robotok, amelyek hús-vér emberektől veszik el a munkalehetőséget?

És még mindig létezik az „oké, szóval ha nem segítheted a bolygót és az emberiséget százszázalékos következetességgel, akkor szarsz bele” attitűd, ami releváns, mert nem élhetünk úgy, hogy „csak csepp vagyok a tengerben, úgyhogy ide a műanyag zacskóval”, de úgy sem, hogy állandóan elégedetlenek legyünk másokkal és önmagunkkal.

Mert a szomszéd néni még nem érti, hogy a papírszemétbe nem dobunk alufóliát, mert a sarki szupermarket megszállt területekről származó termékeket is tart, mert bár lehet, hogy sétáltam a piacig, de ott minden igyekezetem ellenére olyan paradicsomot vettem, amit illegális szerrel permeteztek, és mérgezi a talajvizet.

 Megmakkanni nem érdemes – tájékozódni viszont igen. Ítélkezni mások bolygómentő és állatszerető szintje felett fölösleges, mert nem attól tesz majd valaki többet a Földért és az állatokért, hogy lehülyézzük.

És csak hogy világos legyen: mentegetőzésről szó sincs, sőt köszönettel tartozom azoknak, akik edukálnak – még ha néha a kirekesztés és extrémizmus eszközeivel élve is. Így legközelebb tényleg nem veszek Thaiföldről érkező kókuszvizet a Holt-tenger partján.

De mit ihatok? A víz fogyóban, a kóla globalista, a helyben termesztett datolyát ki tudja, kik szedik és mennyiért, sört pedig nem ihatok, mert vezetek. És ha itt hagyom a kocsim a sivatag közepén, mi lesz vele? Én hogy jutok el A-ból B-be, hogy végezzem a munkám és éljem az életem, ami szorosan összefonódik a veganizmussal és az ökolábnyom-csökkentéssel? Busszal biztosan nem, és nemcsak a légszennyezés miatt, hanem azért sem, mert izraeli cég üzemelteti. Teveháton sem, hiszen az állathasználat. Ha pedig soha többé nem megyek haza, hanem csatlakozom egy helyi beduin törzshöz, nagy bajban leszek: mind állattenyésztők.

Borzasztó, de a létezés együtt jár valamifajta rombolással – ha nem akarom zavarni a bolygót, az egyetlen lehetőségem megszűnni létezni. Vagy hinni abban, hogy folyamatos tanulással, lépésről lépésre ellenpontozom majd a létezésemmel együtt járó károkat, és igyekszem úgy élni és kommunikálni, hogy kiegyensúlyozzam vagy akár a környezet számára hasznossá is tehessem ezt a földön töltött néhány évtizedemet.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak