–

Én nem (de tényleg nem) ismerem az unatkozás fogalmát, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet.

Olyan ritkán fordul elő, hogy nem csinálok valamit, hogy olyankor a nem-csinálást csinálom, tehát olyankor sem unatkozom.

Ha engem kérdeztek, hiába pörgök a legtöbbször ezer fokon (például most, hiszen a WMN nemhogy nem állt le, de próbál minél jobban odafigyelni az olvasóira a járványidőszak alatt), én éppen ennek a teljes kikapcsnak vagyok a legnagyobb mestere. De nem akárhogyan: mert közben mégiscsak csinálnunk kell valami hasznosat. (Bocs, szűz a csillagjegyem, egyszerűen MUSZÁJ, hogy a kikapcsolódás is hasznos legyen.)

Nem olyan bonyolult dolog ez, elmagyarázom. Például

mint mindig, most is rengeteget kell olvasnom a cikkeimhez, amit felfoghatnék melónak is (hiszen az, és szellemileg olykor nagyon igénybe vesz), de akkor sokkal rosszabb lenne. Ezért aztán megpróbálom a lehető legélvezetesebbé tenni azt, aminek amúgy is így kell lennie. Ahogyan most a karantént is.

Mondok példákat. Két verzió van: a vízi és a szárazföldi.

Az elsőhöz fürdőkád kell, illatos olajak, fürdősók vagy habfürdő ízlés szerint, valami megnyugtató zene (ma jelent meg a tavaszi komolyzenei playlistem, ezt nyugodt szívvel ajánlom hozzá), egy nagy bögre minőségi tea és gyertya (akkor is, ha ég a villany!). Ez utóbbi különösen fontos: az én egyik reakcióm az élet nehézségeire az, hogy minden alkalomra, évszakra és hangulatra van itthon megfelelő illatgyertya. Amin persze jól elpoénkodnak a körülöttem élők – ugyanakkor ők maguk is érzik, hogy egy illatárban úszó lakásban létezni igenis megnyugtató. (Buldogfingra ez persze nem vonatkozik, ezt valaki átadhatná Puszinak.)

Ha kiáztattam magam a kádban (ez több óra is lehet, valójában még dolgozni is szoktam onnan), jöhet egy kis test- és arcápolás. Tudom, hogy ilyenkor külön nyűgnek tűnik az ilyesmi, de lélektanilag nagyon is hasznos, ha a tükörből nem önmagunk lepukkant arca néz ránk vissza.

A szárazföldi verzió nagyjából ugyanez, csak kád helyett kanapén, víz helyett egy-kilenc darab horkoló/doromboló kutyával/macskával. És persze el ne feledjem: mindkét verzió könyvvel az igazi!

Akadnak, akik szerint ez luxus, lustulás, időpazarlás – nos, én ezt a lehető leghatározottabban elutasítom! Kreatív munkát végzek, és egyszerűen muszáj töltekeznem. És annak is, akit, mondjuk, a gyerekek otthoni tombolása, az anyagi nehézségek vagy a házimunka merít ki. Egyszóval: MINDENKINEK!

Szóval azt javaslom, ne sajnáljátok magatoktól ezeket a nagy kikapcsolódásokat – és

töltsétek meg ezt az időt értékes dolgokkal, jó olvasmányokkal, és minőségi zenével. Százszorosan fogjátok visszakapni energiában, nyugalomban, kreativitásban. Szerintem a kultúrafogyasztásnál nem létezik hasznosabb dolog. Észrevétlenül épít. Maga a lelki wellness.

Gondolkoztam egyébként azon, hogy elhúzzak vidékre, hisz a családom ott él, de nem akartam kockáztatni, hogy épp én fertőzzem meg az idősebb családtagokat. Nyilván jólesne most otthon-otthon lenni, gyönyörű az idő, ilyenkor már egy pár perces séta is képes lenne feltölteni a határban – de ez most nem az egyéni érdekek ideje, és nagyon szuper lenne, ha ezt minél többen látnák be. Marad hát a telefon meg az internet. Nagymamám a legnagyobb szlengmester, a vele való beszélgetések – ízes erdőháti tájszólásban – a napom fénypontjai, és a Facebook-oldalam követői is imádják a velős megállapításokat.

Izgalmas látni amúgy, mennyire megváltozik a tárgyakhoz, eseményekhez, lehetőségekhez való viszonyunk ezekben a napokban. A legnagyobb mázli, hogy a házunknak van egy belső kertje, ahová a kutyákkal le lehet menni. Naponta figyelem, ahogy bújnak elő az ibolyabimbók, ahogy nőnek, nyílnak az orgona rügyei – ezeket még úgy is kevéssé veszem észre, hogy én még felnőtt fejjel is gilisztákat mentek eső után a pesti aszfalton.

A pici zöld területet gangos bérházak veszik körül, az egyiken két kislány játszik minden délután. Gondolom, szép dolog a család szentsége, de azért mégiscsak okkal vannak kiterelve (ezt a hangerő alapján egyébként tökéletesen megértem) egy kis friss levegőre.

Tegnap arra jöttem rá, hogy mivel ugyanabban az idősávban érkezünk a két kutyával a kertbe, mint ők a gangra, tulajdonképpen mi lettünk egymásnak a napi rutin.

A lányok első nap kánonban énekeltek (nagyon szépen), aztán hallottam már matekgyakorlást is, tegnap pedig futóversenyt rendeztek. Amikor azonban négy körül megjelenünk a kertben, elhalkulnak, és figyelnek (persze úgy, hogy ne vegyük észre ezt). Tegnap viszont a kisebbik túl hangosan szólt a nővérének:

– Figyeld! Most fognak szarni!

Ki hinné, hogy milyen programpontok jelenthetik válságos időkben az állandóságot?


Csepelyi Adri