„A császárnál utána jön az igazi vajúdás. És azt nem kívánom senkinek.” – Hüvelyi és császáros szülések tapasztalatai

–

Elsőre szinte „tankönyvi” szülés

Győrfi-Forgács Beáta teljesen nyíltan mesél mindenről – nyilván ezen segít, hogy ismerjük egymást pár éve, de közben az is benne van, hogy ezekről a tapasztalatokról jólesik beszélni. És többet kellene. 

„Az első szülésemnél meg akartam mutatni, hogy én egy Nagy Magyar Anya vagyok, és nem kérek fájdalomcsillapítót. Szerdán indult meg, miután távozott a nyákdugó – aminek a létezéséről én a terhesség előtt nem is tudtam. De akkor még minden teljesen rendszertelen volt. Csütörtök reggel elmentünk az orvoshoz, aki azt mondta, hogy még nyugodtan, ebédeljünk meg, pakoljunk össze – akkor már két hete össze voltam pakolva – és este hatra menjünk vissza. Végül úgy ebédeltünk, hogy néha jött egy fájás, én rámarkoltam az asztalra. Fájt, de nem volt olyan vészes.

Mondtam is a férjemnek, hogy ha ez ilyen, akkor én ezt a gyereket lábon kihordom. Arra készültem, hogy újraírom a történelmet, és megmutatom: ez a szülés körüli dráma egy bullshit. Ennek meglett a böjtje később. A kórházban este hétkor kezdődött el az a fajta fájdalom, amire ha emlékeznének a nők, kihalna az emberiség.

Közben nagyon elfáradtam, de folyamatosan vizsgáltak bennünket, és semmi nem indokolta, hogy gyorsítsák a folyamatot vagy megcsászározzanak. Végül éjfélre már nem voltam Nagy Magyar Anya, és kértem epidurált. Mire ez megvalósult az éjszaka közepén, már felesleges volt. Az utolsó órák elmondhatatlanok voltak. Közben repedtem és vágtak is. Majd reggel hat óra ötven perckor született meg a Liza. Tizenkét öltéssel varrtak, de abból nem éreztem semmit. Kis túlzással majdnem olyan varrat volt ez, mint később a császár.

Amikor megkaptuk a kislányunkat, felülíródott minden, ami az elmúlt közel két napban történt. A fáradtságom elszállt. Ez csak a császáros tapasztalat miatt lesz fontos.

Másnap bejött az orvosom, megölelgetett, és azt mondta, hogy nagyon büszke rám, mert ez egy nehéz szülés volt.”

Másodszorra „tankönyvi” császár

Mielőtt elolvassátok Bea második szülésének a történetét, hadd szúrjam közbe a saját élményeimet. A kórházba érkezés után két és fél órával született meg a kisebb lányom, úgy, hogy igazán rossz csak úgy húsz percig volt (persze azalatt azt éreztem, hogy elevenen elégetnek, de mindegy), és húsz perccel a szülés után már rajtam ugrált a nagyobb lányom, egy órával később pedig lelépcsőztem az egy szinttel lejjebb található újszülöttosztályra. Nem vagyok szupernő, az első szülés után nem pont így voltam. Beának azonban egészen másképp alakult a második szülése:

„Amikor terhes lettem a második gyerekemmel, és elmentem a dokimhoz, örömmel viccelődött, hogy legalább felülírjuk az első nehéz szülést, mert a második gyerek az már egy tüsszentéssel kicsusszan. Végül nem így lett, mert az utolsó hónapban kiderült, hogy Olivér feje túl nagy, és az orvosom az első szülés alatti tágulásom miatt, ami csak oxytocin hatására történt meg, császármetszést javasolt. Pedig a terhességem sokkal könnyebb volt, nagyon jól éreztem magam, dögösebb kismama voltam, mint előző alkalommal, nem is híztam annyit. Amikor az orvosom azt mondta, hogy csak így tudja garantálni a biztonságunkat, akkor esett le, hogy a szülésnek vannak kockázatai.

Úton a császárra ordítva sírtam a kocsiban, hogy mi lesz a Lizával, ha én meghalok.

Remegtem a félelemtől, de az érzéstelenítő szúrást nem is éreztem, pedig rettegek a tűtől. Valaki simogatta az oldalamat, és kérdezgette, hogy érzem-e. Én meg mindig mondtam, hogy érzem, érzem. Aztán láttam, hogy biccent az orvosnak. És nagyon megijedtem, hogy én még érzem, ők meg elkezdik a műtétet. Aztán kiderült, hogy addigra már fel voltam vágva! Az orvosom, dr. Herczegh Szabolcs megnyugtató jelenléte nagy segítség volt. Fájdalomélményem valóban nem volt, de éreztem, amit bennem csináltak. Sőt, a méhösszehúzódásokat is.

Amikor kivették, ugyanúgy a mellkasomra tették. Aztán jött az igazi különbség. Nem éreztem azt, amikor a fiamat odatették, amit a lányomnál. Hiányzott a ráhangolódás. Nem volt meg az a földöntúli boldogság, az a rögtön meglévő kapocs. Szerintem ez a fő különbség. Mindjárt bőgök is, mert baromira hiányzott az a lelki folyamat, ami a szülés természetes velejárója.

Erre akkor döbbentem rá, amikor évekkel később megnéztem a Mamma Mia 2-t. Abban van egy gyönyörű dal, egy jelenettel a főszereplő lány születéséről. Nem tudom, miért, akkor kapcsolt be az a gomb, de nagyon elkezdtem sírni, és sajnáltam, hogy Olivérrel elmaradt ez a lelki katarzis. Egyszerűen nem éreztem rögtön azt a kötődést.

Persze meglett azóta, nagyon is, szóval ez nem megoldhatatlan dolog, csak nehezebb, többet kell érte tenni.

Nagyon fura érzés volt, mert közben megvetettem magam amiatt, hogy nem érzem ugyanazt. Akartam érezni.

És van a fizikai része. Az, hogy a császárnál utána jön az igazi vajúdás. És azt nem kívánom senkinek. Utána elég hamar fel kell állni. Közben az érzéstelenítés utóhatásaként úgy remegsz, hogy majdnem leesel az ágyról. Miközben már felülni is nehéz, azt érzed, hogy a beleid ki fognak esni. Nem értem ezt a szülés utáni villámgyors regenerálódást. Azt sem tudom, hogy van erre idő. Hiszen folyamatosan jön valaki, aki vagy beléd döf egy tűt, vagy felállít, vagy szoptatnod kell, vagy ellátnod a babát. A hasad is ottmarad, a méhed nem zsugorodik össze azonnal, akármit is csinálsz. Közben ömlik belőled a vér. De mindezek ellenére vagy ezekkel együtt bármikor újrakezdeném – értük.”

(A két szülés után nem sokkal készült fotókat láthatjátok a kiemelt képen.)

Ilyen a császár a háromszoros császáros anyuka szerint

Kiss Verus újságíró a Császárvonal projekt alapítója, ötletgazdája és háromszoros császáros anyuka elég tapasztalt abban, hogy milyen belülről megélni egy ilyen műtétet, majd az azt követő lábadozást:

„Egy császárral szült édesanya az óriási hasi műtét után legtöbbször jóval korlátozottabb mozgásában a hüvelyi úton szült társainál. Eleve, a műtét utáni hat órát (vagy többet) fekvéssel tölti, és ha nincs szerencséje, támogató háttere, segítője, nem is tud a babájával összebújni, ahogy annak lennie kellene.

Fájdalmak között van, mozdulatlanul, és ijesztő, hogy nincs kontrollja, hatalma a végtagja felett, miközben sokszor tele van csövekkel, katéterrel.

Az első felállás nagy kihívás, ezt a legtöbben nem épp a „kellemes” szavunk szinonimáival írják le. A cél nagyjából az, hogy valahogy elvánszorogjunk a fürdőbe, ott megszabaduljunk a katétertől, és cicamosdással valahogy rendbe szedjük magunkat, mert aztán elvileg megkapjuk a babát. A robotmozgás alap, örülünk, ha a legegyszerűbb ruhadarabokat magunkra tudjuk ölteni.

Ebben az időben a prioritás az, hogy a lehető legfájdalommentesebben tudjunk talpon lenni (nem szégyen fájdalomcsillapítót kérni, és nem is kegy a személyzet részéről), megcélozni a minél több sétát, mert a mozgás és a légzés segít a lehető leggyorsabban helyre jönni, a sebnek is inger, a sebgyógyulásnak is a záloga a jó keringés – no és a trombózis elkerülésének is kiváló útja, az pedig császár esetén jelentős. És persze prioritás, hogy el tudjuk mihamarabb látni babánkat, minél többet mellre tenni, hogy beinduljon a tej. Amellett, hogy ellátjuk a babát, és igyekszünk pihenni, megfelelő ételeket enni és sok folyadékot fogyasztani, érdemes egy kis gyermekágyi mozgással (ideális esetben gyógytornával) segíteni a keringést, a légzés visszarendeződését. És persze tegyünk meg minden olyasmit, ami a mi komfortunkat növeli. Ha valaki képes ilyenkor hajat mosni, és erre van legnagyobb szüksége, hajrá, ám

a Császárvonal köré gyűlő anyák legtöbbször arról számolnak be, elő sem veszik a hajszárítót és a sampont a kórházi pakkból, ugyanis a kötést nem érheti víz, a zuhany alatt ázás így kizárt, a csap alá hajolós módszer pedig elég fájdalmas a sebbel.

Ráadásul készenlétben áll a frissen szült édesanya folyamatosan: nyilván attól tart, épp akkor ébred a babája (felsírva a szobatársak babáit), amikor végre szabad a négy-nyolc ember által használt közös mosdó, és kimehetne vécére, fürödni (és, mondjuk, székletet produkálni a nagy hasi műtét után, nyugodt körülmények között, mert az meg egy újabb stresszfaktor és a hazaengedés záloga).”

 A császár egy nagyműtét

Vissza-visszatérünk erre a hajmosás-kérdésre, egyszerűen azért, mert annyira sokkoló elvárás, bárkitől is érkezik, hogy egy nagyműtét után friss és fitt legyen. Az lehet mögötte, hogy még a császárt átélő anyák sem tudatosítják magukban azt, hogy ők műtéten esnek át. Bea nemrég csodálkozott rá erre:

„Egyáltalán azt, hogy a császár egy műtét, tavaly tudatosult bennem. Persze, tudtam korábban is, de nem gondoltam bele. Aztán tavaly majdnem megműtöttek egy petefészekciszta miatt, és a műtét előtt rettegtem.

A műtétet megelőző vizsgálaton kérdezgettek, hogy volt már műtétem? Mire én azt feleltem, hogy nem, csak egy császár.

Ezen teljesen ledöbbent a doktornő, hogy a rám váró műtéthez képest a császár egy komoly beavatkozás vágással, míg ott csak egy laparoszkópos, háromlyukas műtét lett volna. Végül felszívódott a ciszta, de ez nagy felismerés volt nekem. Pedig a műtőasztalon fekve láttam magam kinyitva, mert a lámpában tükröződött.”

A műtét után pedig örökre megmarad a heg

Verus azt mondja, sok császáros anyuka életkapuként hivatkozik a hegére, de azért nem mindig megy könnyen a barátkozás, főleg az első időkben. Beának egy külső szem kellett hozzá:

„Egy apuka barátom mondta, amikor panaszkodtam neki a csúnya hegemről, hogy szerinte sokkal szebb a császárheg egy nő testén, mint bármilyen tetoválás. Bennem ott teljesen átkattant ez a dolog, és elkezdtem én is pozitívan tekinteni erre a vágásra. Hazajöttem, elkezdtem nézegetni, és már nem láttam csúnyának. Pedig akkor még egyáltalán nem olyan volt, mint most.”

A Császárvonal éppen ezért elindított egy Hegmesék elnevezésű projektet, amellyel versenyben vannak a Richter Anna Díjért. Az ötlet egy fotósorozat, ahol nők mutatják meg a hegüket, és mesélik el a szüléstörténetüket, emellett edukatív előadásokkal segítik a császárra való felkészülést és a szülésélmény feldolgozást. Én pedig őszintén remélem, hogy ha sokat beszélünk erről, akkor ezek az információk jutnak el a szülés előtt álló nőkhöz, vagy a szülésük feldolgozásával küzdő anyákhoz. Nem pedig az, hogy hogyan kell kinézniük öt nappal a császár után.

Tóth Flóra