Gyere, habzsold velünk a kultúrát! – A WMN-csapat kedvencei 2019-ből
Habzsoljuk a kultúrát, és imádunk beszélni róla. A szerkesztőség néha valósággal nyüzsög, amikor az aktuális kulturális élményeinkről áradozunk a többieknek. Arra gondoltam, kicsit bevonlak benneteket egy ilyen nyüzsgő-zsizsgő beszélgetésbe. Szóval képzeljétek el, hogy a hónap utolsó értekezletén (a brunchon!) ülünk az asztal körül, és arról beszélgetünk, kire mi volt a legnagyobb hatással az évben kulturális szempontból. Előre szólok: nem lesz rövid. A végén pedig ti jöttök kommentben! Csepelyi Adri gyűjtése.
–
Csepelyi Adri rajongásának idei tárgyai
No, akkor kezdem én: az évem kulturális csúcspontja a Glastonbury fesztivál volt, ott láttam az év legfontosabb koncertjét is, Stormzy gigashow-ját, amellyel az első afroamerikai szólóelőadó volt, aki a legendás fesztivál headlinere lehetett (ráadásul épp a napokban jött ki egy bivalyerős új lemezzel Heavy is the Head címmel). Nagyon szerettem Slowthai őrült, társadalomkritikus debütlemezét Nothing Great About Britain címmel, és a nagyjából ugyanilyen jelzőkkel leírható ukrán Alyona Alyona albumát (latin betűs átírással: Pushka). Lassan húsz éve a Bad Religion a kedvenc együttesem, és Trump érezhetően jót tesz az amerikai punkzenének, úgyhogy az Age of Unreason című lemez is felvillantott valamit a kilencvenes évek Bush-ellenes izzásából. Ja, igen: szuper volt a Szigeten Mura Masa koncertje!
A moziban lenyűgözött Tarantino maratoni Volt egyszer egy Hollywoodja, pazar tabló lett, és annál sokkal több: fontosakat mondott a korszakról, a filmiparról és az abban túlélni próbáló emberekről. Tulajdonképpen a világról. A Joker megrázott és letaglózott, húsomba vágott. És nagyon szerettem Az aszfalt királyai című filmet is, Christian Bale ijesztően, mégis szeretni valóan kattant benne. A(z igaz) történet pedig – a Ford és a Ferrari gigászi küzdelme a Le Mans-i 24 órás verseny megnyeréséért – mellbevágó. De nem spoilerezem el, és nagyon nem csak autóverseny-mániásoknak ajánlom! Sorozatok? A Peaky Blinders azt üzeni, ha bármi mást említek, megtalálnak!
A Maria Lassnig-kiállítás a bécsi Albertinában olyan elementáris erővel hatott rám, hogy most is libabőrös leszek, ha rágondolok.
Nagyon szerettem a debreceni Csárdáskirálynőt, néha nagy szükségünk van egy-egy jó arányérzékkel összerakott, „békebeli” operettre. Láttam egy esztétikailag lehengerlő Varázsfuvolát a szentmargitbányai kőfejtőben – a legjobb példa arra, hogyan lehet manapság sok-sok embert megnyerni a műfaj számára. Könyvek terén Sally Rooney Normális emberek című könyve volt rám a legnagyobb hatással, és imádtam Celeste Ng Kis tüzek mindenütt című regényét is.
Ó, és majdnem elfelejtettem: Banksy karácsonyi muralja. Ér street arton bőgni?
Marossy Kriszta élményei
Nekem színházban az Egy csemegepultos naplója Ötvös Andrissal, mert emberfeletti one man show-t nyom. Könyvben most a nyomasztó valóság nyer, azaz Houellebecqtől a Szerotonin, koncerten bárhol és mindig a Random Trip volt a kedvenc. A kiállítás nehéz ügy, mert Bécsben, a MAK-ban mindig szeretek mindent, de idén főleg a SAGMEISTER & WALSH: Beauty volt nagyon sokoldalú, fantáziadús, színes és szuggesztív. Amúgy meg valahogy idén a természet lett számomra az első nyugalom, kultúra és a lelkemre legjobban ható kiállítás…
Csak sejteni, hogy hol vagy, a legjobb dolgok egyike. #vakkirándulás #d3
Gyurkó Szilvia legjei
Cixin Liu Háromtest-problémája, ami az utóbbi idők legizgalmasabb hard sci-fije, és kb. letehetetlen könyv. A Katonában a Fehér szalag, ami szép is, pontos is, kegyetlen is. A Capa Központban Jacques Henri Lartigue Life in Color című kiállítása (olyan volt, hogy depresszió ellen vényre kellene adni, vagy még inkább vény nélkül, mindenkinek).
John Oliver Last Week Tonight című műsora. Minden. Egyes. Része. Briliáns.
Fiala Borcsa elfogulatlan ajánlója
Színházi élményből számomra a legszerelmetesebb a Miskin herceg volt a Katonában. Takátsy Péter nemcsak hogy borzongatóan bizsergető feszültséget képes teremteni egymagában, ami szinte kézzelfogható a nézőtéren, de géniuszi virtuozitással játssza el (szó szerint) egy ültő helyében az összes kiemelkedőbb szerepet Dosztojevszkij Félkegyelműjéből. Bevallom, még soha nem volt olyan színházi élményem, hogy így ittam volna minden nanomásodpercét az előadásnak, még pislogni sem mertem, nehogy elmulasszam egy aprócska töredékét is annak a hihetetlenül könnyed személyiségváltásnak, ahogy a zavart, dadogó Miskinből pár, szinte észrevétlen halvány mozdulattal először a dacos, szenvedélyes, orosz lelkű Rogozsin, majd a gerinc kiegyenesítésével, a lábak áthelyezésével Nasztaszja Filippovna vált. Megrendítő performance, amit bármikor újranéznék.
És hogy egy kicsit (na jó, nagyon) haza is beszéljek: az egyik kiemelkedő koncertélményem az Elefánt lemezbemutatója volt az Akváriumban. Az az igazság, hogy az előző lemezükkel nem tudtam annyira azonosulni, ott a szövegekben is kijött a rajongóközönség és a köztem feszülő generációs Grand Canyon. A mostanit viszont imádtam, és nem csak azért, mert a pasimon keresztül a partvonalról (Adri, ugye ez az, aki a fociban a fehér csík mögött, a periférián szaladgál? [Az! – a szerk.]) fültanúja lehettem a számok megszületésének. Összeért a csapat, Szendrői Csaba szövegei (nemcsak a számokban, hanem amiket a közösségi oldalakon is nyomat) zseniálisak, ezt elfogultság nélkül mondhatom, mert nem ő a pasim. Nehéz lenne kiválasztani egy kedvenc számot az EL-ről, imádom a 444888 zabolátlan, zúzós indítását, kurva jó a Kösz is,
az Ikaroszt szétadom (bár a lányom a múltkor rám szólt, hogy ilyet negyven felett már nem mondunk, úgyhogy csak azért is, szanaszéjjel) a Csukódj be meg olyan fülbemászó, hogy ha egyszer meghallgatom, napokig dúdolom még a zuhany alatt.
Kerepeczki Anna ezt szerette
Nekem elsősorban a Bosszúállók: Végjáték volt a legnagyobb dolog az évben. Egy korszak lezárult a Marvel-fanok számára, szomorú vagyok, mert néhány kedvenc karaktertől búcsúznunk kellett, de libabőr volt a film mind a három óra két percével.
Ja, és Keanu Reeves!!! Meg kell magyaráznom?
Kurucz Adrienn legjobbjai
A szülinapomra azt kaptam ajándékba Both Gabitól, hogy elvitt a Fortepan-kiállításra. Minden múlt a múltam, ez volt a címe, és óriási élmény volt, Dorka gyönyörűen megírta cikkben, hogy mitől csodálatos az egész fotógyűjtemény, mitől volt feledhetetlen, és mitől unikális az egész projekt. Ehhez jött pluszban az, hogy Gabival láttuk, akivel vicces páros vagyunk, sokszor egyszerre mondunk ki dolgokat, és egyszerre akad el a szavunk, ez a benti dolgokra is igaz, de a kiállításon is remekül hümmögtünk és hűháztunk szinkronban. Az év koncertje nálam a ZAZ volt, a Budapest Parkban, igaz, az évek alatt tömeggé duzzadt a rajongótábor, és zavaró volt a kánikulában a millió ember közé szorulni, de attól még imádtam, ráadásul a komplett (kis)családommal táncoltam utána szét a szandálomat.
Az év filmje pedig egyértelműen a Joker számomra, köszönhetően a főszereplőnek, akitől konkrétan transzba esem.
Dián Dóri összefoglalója
Nekem az idei kedvenc koncertem az áprilisi The Grenma-buli volt, a Dürerben. Kamaszkorom egyik kedvenc zenekara, és most már csak évente egyszer játszanak Budapesten. Ezt az egy bulit azonban mindig odateszik, és mi minden évben ott vagyunk a barátaimmal, hogy kitomboljuk magunkat és kicsit újra tizenhat évesek legyünk. Kiállításként az ARC-ot említeném, idén is – mint minden évben – tartogatott egy-két igazán elgondolkodtató, remek plakátot.
És nagy hiányérzetem is van 2019-re. Bármennyire reménykedtem, nem jött ki új évada a BBC-féle Sherlock sorozatnak, amibe halálosan szerelmes vagyok (és még nagyon enyhén fogalmaztam). Eddig kétévente rukkoltak elő új évaddal, a negyedik 2017-ben debütált, és bár lehetett olvasni, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó, hivatalosan sosem erősítették meg sem a lezárást, sem a folytatást. Hát, az idén nem kaptunk újabb vadászsapkás Benedict Cumberbatchot és bicegő Martin Freemant, de nem adom fel a reményt, hátha 2020-ban meglepnek.
Gyárfás Dorka best ofja
Színház: meglepő módon egy bulvárdarab, Nina Raine Nemek és igenek a Centrálban. Úgy éreztem, tudott többet mondani a témáról (a párkapcsolatok válságáról és a morális stabilitásról/labilitásról), mint amit a magam életében átéltem. Okosan megírt, szórakoztató, és hosszú távon hatással bíró előadás volt nekem.
Kiállítás: Maria Lassnig és Albrecht Dürer az Albertinában. Együtt a kettő, mert annyira más volt és olyan szépen kiegészítette egymást. Dürernél a technikai tudás tökélyre fejlesztése, egészen elképesztő portréi, színei (pedig épp a színkezelése miatt támadták), érzékenysége és emberismerete, a természet csodáinak hű visszaadása, Maria Lassnignál pedig az elementáris női energia és lázadás a korlátok ellen. Brutál élmény volt.
Sorozat: A mi fiaink az HBO-n. Hetekig mocorgott még bennem, mert egy közelmúltban történt politikai eseményt úgy tudott feldolgozni, hogy minden nézőponttal empatikus volt.
Általában frusztrálnak azok a filmek/sorozatok, amik megoldhatatlannak tűnő dilemmákat dolgoznak fel, de ez az izraeli sorozat nem a tehetetlenség érzését hagyta bennem, hanem az elfogadásét, hogy a dolgok ennyire bonyolultak.
Film: 3 nap Quiberonban – ebből a német filmből egyetlen vetítést tartottak az Urániában, és naná, hogy ott volt a helyem, mivel egyik nagy kedvencem, Romy Schneider életének egy szeletét dolgozta fel. Egyrészt fantasztikus volt a színésznő, aki játszotta – időnként mintha tényleg magát Romy Schniedert láttuk volna (pedig Marie Bäumer volt az), másrészt gyönyörűen volt fényképezve, mint a hatvanas évekbeli francia filmek, harmadrészt a borderline személyiségzavart még sosem láttam ilyen plasztikusan ábrázolni.
Pásztory Dóri londoni kedvenckéi
Nekem az év kiállítása egyértelműen a Dior a Victoria & Albert Múzeumban, amiről írtam és amit legalább ötször láttam. Egész évben őrzöm azt a mennyiségű szépséget, finom eleganciát, vibráló színeket és formákat, amit a kiállítás adott.
Sorozatból a The Crown új évada. Nagyon megkönnyíti az angliai életet a történelmi kontextus megismerése. Tudom, hogy mik voltak azok az események, amelyek megrázták az egész országot, és hatással voltak az emberek hétköznapjaira.
Folyamatos tanulás, miközben elképesztő boldogság Olivia Colmant nézni benne, akiért úgy rajongok, mint a kilencvenes évek tinilányai a Backstreet Boysért.
Both Gabi kedvencei
A Fortepan-kiállítás mellett, amit Kurucz Adrienn is említett már, óriási hatással volt rám a Gross Arnold kilencvenedik születésnapjára rendezett kiállítás, a Művészet kertje. Írtunk is róla, pontosabban a kiállítás egyik rendezője írt nekünk róla cikket, amit én szerkeszthettem, így nagyon sok háttér-információt is megtudtam. Lenyűgöző a kiállítási térben élőben is látni a rég ismert képeket, egyszerűen úgy éreztem, hogy Gross Arnold ott lebeg körülöttünk és közöttünk. Most elárulom, mit szeretnék Kurucz Adrinak ajándékozni karácsonyra: elviszem magammal a január végéig látogatható Gross Arnold-kiállításra.
Marianne Faithfull március végén megjelent klipje, a Born to Live gyökeret eresztett a szívemben. Harmincöt éve rajongója vagyok, és egyre inkább úgy érzem, Marianne lassan búcsúzik az élettől, ez a dal is ezt jelenti nekem.
Kevesen tudják ilyen egyszerűen, mégis megrendítően megfogalmazni, mit is jelent nekik a saját mulandóságuk és barátaik elvesztése. A klipben Faithfull Anita Pallenbergnek, a világ talán leghíresebb „groupie-jának” állít emléket, akivel különös módon összefonódott a sorsuk egész életükben. Noha elég sok afférjuk volt például Mick Jagger miatt is. Az archív felvételeken az Anitával közös privát utazásaikból láthatunk részleteket. Két gyönyörű, okos, kivételes nő megrázó barátsága, az élet ünneplése, a halál igazsága. Ilyesmik jutnak eszembe. Akkor is megnézem a klipet, ha nagyon mélyen vagyok, és akkor is, ha nagyon magasan, ahogy a dal szövegében is van:
„Pray for a good death, one for me, one for you
And I wish it for all, for all I know and love
Deep down below and high above
We’re born to die, no one to blame
We’re born to love, we’re all the same”
Szentesi Éva ezt imádta
A falra szigszalagozott banánt… Létezik ennél bődületesebb fricska a rothadó civilizáció arcába? Nem hiszem.
És most ti jöttök: mit szerettetek a legjobban az évben?
Csepelyi Adri