–

A Szigetre nem azért mész, hogy normális legyél. Ennek szellemében az idei fogadalmam az volt: még a szokásosnál is kevesebb kötöttséget engedek meg magamnak, és random leszek. Ezért aztán négy-öt kijelölt koncerttől eltekintve az egész hetem egy hatalmas körutazás volt színpadok, előadók, programok és zenei stílusok között. Voltam Ed Sheeran közben metálkoncerten, jártam kolumbiai táncbemutatón, roptam balkáni ritmusokra és török rockzenére. Az eredmény: a lábaim térdig kopva, a bőröm katasztrofális állapotban, a #hajamismijen – de olyan boldog vagyok, hogy fülig ér a szám. (A hétfői értekezleten, mondjuk, simán ülve is el tudtam volna aludni, de ezt most ne feszegessük…) Összeszedtem a kedvenc zenei élményeimet – mert aki keres, az talál. Meg az is, aki csak bóklászik egész nap. Pont ez a jó a Szigetben.

Példaképem, Aljona

Alyona Alyona koncertjét vártam a legjobban az idén, pedig akkor még nem is tudhattam, milyen az, amikor az ukrán fesztiválozók elszabadulnak a nézőtéren. Egyszerűen imádom ezt a sztorit: Aljona óvónő egy Kijev melletti falucskából, és mellesleg úgy rappel, hogy leviszi a fejedet. Érted, az Ovizsaru ehhez képest lájtos gyerekmese. Alig néhány hónapja lett virális az első száma a YouTube-on, azóta már díjakra jelölik, és élőben még jobb, mint a PUSHKA című, áprilisban megjelent lemezén. Őrületes flow-ja és színpadi jelenléte van, a közönség pedig teljesen meghibbant a súlyos basszusoktól: a trapes dalok alatt úgy ugrált mindenki, mintha nem lenne holnap. Aljona ellentmond minden, hiphoppal és sztársággal kapcsolatos sztereotípiának, de annyira átütő, hogy egyszerűen nem lehet nem imádni.

Kakukktojás jól átsütve

Kevés férfiért sprinteltem (volna) életemben, de ezért a 23 éves sihederért (ennyi idősen már Grammy-díjas producer) megtettem. Így jár, aki nem indul el idejében otthonról, ugye. Mura Masa bizonyos tekintetben kakukktojás volt az idei nagyszínpados felhozatalban: nem számít különösebben mainstreamnek, miközben a legnagyobb slágerei mind benne vannak a tizen-huszonévesek lejátszási listáiban, hiszen dolgozott már A$AP Rockyval vagy Anglia új kedvencével, Slowthaijal is. Karibi stíldobbal megtűzdelt, lazulós számok, kellemes vokálok – kérdés, mire elég ez a tűző napon a Nagyszínpadon. A melankóliába és a lötyögős tempóba több headlinernek is beletört már a bicskája itt (a Sigur Rós, például, egyáltalán nem működött néhány éve), néha viszont akad egy-egy valószínűtlen együttállás, amelyből furcsamód parádés koncert kerekedik. Ilyen volt például a szürreálisan szép zenét játszó alt-J fellépése 2015-ben. És ilyen lett Mura Masáé is, csak jókedvű verzióban: a producer önfeledten varázsolt a színpadon, a tényleg iszonytató melegben ringatózó tömeg pedig vidáman énekelt. Volt sláger meg nem sláger, mondhatnám: láttam a boldogságot, több tízezren volt és Mura Masára bulizott.

Megelevenedett preraffaelita festmény

Florence Welch, a Florence and the Machine énekesnője karizmatikus frontember, aki remek dalokat ír. Jó, mondjatok újat. Igazából én sem tudok: ahogyan Florence rohan a színpadon a galambszürke, egyedi Gucci ruhájában, az önmagában is felér egy múzeumi látogatással, ahol a preraffaeliták legszebb festményeit láthatjuk. És persze ismerjük a nagy szavakat, amiket használ, elrakatja a mobiltelefonokat, hogy a csak a koncertre figyeljünk, ez sem a spanyol viasz. Aztán történt valami nagyon furcsa, amikor Florence felszólította a rajongóit, hogy ölelgessék meg egymást, és mindenki mondja egy idegennek, hogy szereti. A mellettem álló külföldi srác és a barátnője tök komolyan rám nézett, és azt mondta: I love you. Én pedig, szintén tök komolyan, viszonoztam. Életem egyik legnehezebb hetének végén ennyi is pont elég volt, hogy elbőgjem magam. 

Borítani a papírformát

Az egész Sziget legvalószínűtlenebb koncertje kerekedett a manchesteri rapper-énekesnő, IAMDDB első szigetes fellépéséből: az A38 sátorban ugyanis dögletes meleg volt és világos, ami a fülledtséggel amúgy még összehozható, a lassú, minimalista, elvont-elszállt hiphoppal már sokkal kevésbé. Az első két-három dal után erősen aggódtam, hogy unalomba fulladunk, aztán a mindössze 21 éves Diana De Brito hármasba kapcsolt, és az egyik legszerethetőbb performance-t vitte színpadra. Hogy hogyan? Rengeteg öniróniával volt képes létezni a színpadon. Például olyan szerencsétlenül próbált lemászni arról, hogy félő volt: a segítségül hívott biztonsági őrök kezei között is a földön köt ki. Aztán amikor a nézőtér közepén, a két kordon közötti tök üres területen elkezdett twerkelni, már mindenki meg volt véve kilóra – az iménti őrök azt se tudták, hova legyenek zavarukban. Végül pedig magával vitte a színpadra az egyik rajongója IAMDDB feliratú zászlóját, hogy kirakja a DJ-pultra, ám sokadik nekifutásra sem sikerült a művelet. Miután még az ásványvizes palackot is leejtette, amivel a textilt akarta lesúlyozni, káromkodott egy embereset, és folytatta a műsort. Ami nem mellesleg remek volt. Annyira, hogy képes volt mindenkit rávenni, hogy fényes nappal kapcsolja fel a telefonja zseblámpáját, és azzal integessen.

És a belgák hova álljanak?

Nos, ha azt mondtam az ukrán hiphoprajongókra, hogy őrültek, akkor nem tudom, mit mondjak a belgákra, akik úgy foglalták el a brüsszeli hiphopcsapat, a L’Or Du Commun fellépésének idejére az Európa Színpad nézőterét, mint – na jó, ide most nem hozok gyarmatbirodalmas példát. Szóval a második szám magasságában már kialakítottak egy teljesen indokolatlan circle pitet (az együttes elég nyugis zenét tol valahol a Sör és Fű meg a Slow Village között a skálán), aztán hol az égig ugráltak a refrének alatt, hol pedig a vonatozás sajátos formáját megvalósítva eveztek a földön ülve. (Úgy tűnik, a nyári fesztiválok kedvenc koreográfiái sosem vesznek el, csak átalakulnak.) A három rapper a Sziget egyik legjobb koncertjét hozta – és külön kiemelném a fénytechnikus munkáját, akinek köszönhetően az egész olyan volt, mint egy… hát, szóval elszállós. 

Organikusan burjánzó hangszövet

Az idei évem egyik legnagyobb eredménye, hogy vagy fél tucat embert zavartam el Xavier Rudd koncertjére. Az ausztrál dalszerző-énekes játszik vagy fél tucat hangszeren, csodálatos ívű dalokat ír, amelyekben a törzsi rítusoktól a stadionrockig megfér minden, és még így sem hat giccsesnek vagy kaotikusnak. Ebbe az organikusan burjánzó hangszövetbe küldtem bele az ismerőseimet, és akadt közöttük, akit annyira beszippantott, hogy az első sorban tombolta végig a koncertet. A beharangozóban azt írtam: a végére úgy érzed majd, újjászülettél, és ezzel egy fikarcnyi sem túloztam. Amikor Rudd elkezd a didzseriduval varázsolni, az már-már experimentális élmény, a közönség transzban tombol, ha pedig a dal úgy kívánja, teli torokból énekel akkor is, ha azt se tudja, ki ez a béna frizurás csávó a színpadon. Szóval mindenkinek, akit elzavartam a koncertjére: szívesen!

Tudom, hogy szereted titokban

Néha érdemes megadni magunkat a korszellemnek, és magasról tenni a sznobizmusra. Így például belesni az ír Kodaline koncertjére, ahol párás tekintetű tizenéves lányok óbégatják az egymásra kísértetiesen hasonlító slágerek refrénjét. Aztán ott ragadni. Libabőrös érzés volt, ahogyan egy-egy szám vége után még akár percekig énekelte a közönség a dallamot. Igen, én is, teli torokból. Pedig nem is tudom a szövegeket. Hát van jobb az üvöltve halandzsázásnál?

Arcátlan hatásvadászat, imádom!

A helyzet az, hogy a korábbi évek „ereszdelahajam”-gyakorlatával szemben most egyre több a fesztiválon az elszállós, pszichedelikus, experimentális produkció, akár frekventált műsorsávokban is – és ezekkel igen könnyű ám túladagolnunk magunkat. Vasárnap este már kissé elpilledve botorkáltam kifelé a Szigetről, hogy akkor most korán hazamegyek, és rápihenek az utolsó napomra. Aha, szép terv volt. Csakhogy a VOLT Színpadhoz közelítve finom oldschool hiphop ütötte meg a fülemet, aminek életemben nem bírtam még ellenállni, így aztán odasiettem. A lemezjátszó és laptop mögött két apám korabeli alak áll elegáns kalapban, és szkreccsel meg pakolja a lemezeket, frankó jamaicai riddimeket kever oldschool hiphoppal, aztán belefér nagyjából minden IS a szvingtől a drum and bassig, és akkor is működik, ha világos, hogy az egész nem más, mint arcátlan hatásvadászat. Hol Jay Z Hard Knock Life-jára ismersz rá a hangminták között, hol pedig Dead Prez Hip Hopjára, a következő pillanatban meg jön a trombitás N’Zeng meg az együttessel turnézó MC, Troy Berkley, és hirtelen azt sem tudod, melyik világrészen vagy. Simán el tudom képzelni, hogy szemfényvesztés az egész, a két idős úr nem is idős, és csak maszkban nyomja, vagy épp Franciaország legmenőbb producerei gyártják a zenéket a háttérben. De amúgy meg kit érdekel? Mindenki táncol, mindenki boldog. Ez nem elég?

Bolondok lelke

Fogalmam sincs, hogyan keveredtem a francia Aälma Dili koncertjére, valami olyasmi rémlik, hogy távolról meghallom az őrületes cigánymuzsikát, és hirtelen azon kapom magam, hogy fejvesztve rohanok a tánctérre. Az együttes neve roma nyelven annyit tesz: „bolondok lelke”, és ez nagyjából fedi is azt, ami a Global sátorban fogadott. Az egy dolog, hogy random emberek teljes eksztázisban tomboltak a zenére, az meg egy másik, hogy valahonnan odakeveredett három gigantikus méretű óriásbáb, ugyanis az azokat irányító bábművészek sem bírták kihagyni a bulit. Én épp ezt videóztam az Insta-storymba, amikor azt láttam, hogy az előttem táncoló srác döbbenten mered rám, és valaki megkocogtatta a vállamat. Az együttes frontembere leszaladt a színpadról, hogy benne legyen a videómban!

+ 1: A kedvenc fesztiválkajám

Az utolsó napokon már bármelyik keményvonalas fesztiválozó zsarolható némi jó kajával, úgyhogy nem csoda, hogy én is az orrom után mentem, amikor az Európa Színpad előtt azt kerestem, honnan jön ez a brutálisan finom sajtillat. Mint kiderült, a Kézenfogva Alapítvány food truckjából: a szervezet fogyatékkal élők segítségével raclette-szendvicseket (igény szerint: zöldségdarabokat) árul. Azonnal elvesztem, ahogy megláttam a drabális sajtgurigát, amit egy speciális grill alatt olvasztanak, hogy aztán egy laza mozdulattal ciabattára penderítsék. Esküszöm, elhomályosult a tekintetem, amikor végignéztem, hogyan készül a sajátom, és újfent megállapítottam, hogy az igazán király fesztiválkajákhoz nincs szükség semmiféle faksznira. Már evés közben rákerestem erre a projektre, és azt találtam, hogy ez a világ első olyan food truckja, amelyben csak fogyatékos emberek dolgoznak. Nos, én csak annyit mondhatok: imádtam az ételt, a kiszolgálás szuperkedves és gyors volt, remélem, a Szigeten kívül is benevezhetek valahol egy raclette-szendvicsre!

Fesztiválozás közben persze fényképeztem is, mutatom a kedvenc pillanataimat:

UPDATE: a fönt említett francia Aälma Dili koncertjén a döbbenten bámuló srácról időközben kiderült, hogy nem más, mint Douglas Smith, a Hatalmas kis hazugságok HBO sorozat egyik szereplője, aki épp Budapesten forgat, és kiment bulizni a Szigetre. Miután szerzőnk Instagramon megkérdeztem tőle, tényleg ő van-e a felvételen, nemcsak, hogy megerősítette, hanem még meg is osztotta a videót. Hát, így fordulhat elő, hogy egy ártatlan 30 másodperces Sziget videóban egy random hollywoodi színész is szerepel.

Csepelyi Adri

Képek a szerző tulajdonában vannak