–

Stormzy zenetörténelmet ír

Nem lehet nem ezzel kezdeni, hiszen egész Nagy-Britannia ettől volt hangos napokig: Stormzy lett az első brit rapper, az első brit fekete (szóló)előadó, aki headliner lehetett a Glastonburyn. A szervezők rengeteg kritikát kaptak a választásért: mit keres egy rapper főműsoridőben a legendás Pyramid színpadon, ki fogja egyáltalán megnézni, és így tovább.

Nos, másnap a Guardiantől a The Timesig minden lap ódákat zengett a koncertről, amelynek nem csupán az volt a jelentősége, hogy a hiphop brit ága ezzel hivatalosan is felnőtt, és láthatóan fizetőképes kereslet van rá. Stormzy fellépése az országban erősödő rasszizmus elleni állásfoglalás volt, és a show elemei is polgárjogi kérdésekre reagáltak. A koncert Jay Z videóüzenetével indult, Stormzy egy Banksy készítette golyóálló mellényben rappelt, és szépen felvonultatta mindazt, ami a hiphop-, illetve grime-kultúra alapjait adja a gospeltől az extrém sportokig.

Stormzyval megszületett a brit hiphopszcéna első szupersztárja, ami azonban a legfontosabb: megmutatta a szubkultúra és a szigetország afroamerikai közössége számára, hogy mindez lehetséges. Stormzy legutóbbi lemezén a hittel foglalkozik, így néhány szám erejéig csatlakozott hozzá a színpadon egy hatalmas gospelkórus. Amikor a Blinded By Your Grace című dicsőítő dalt adták elő, az emberek konkrétan sírtak körülöttem a nézőtéren a meghatottságtól. Stormzy vagy száz brit rapper nevét sorolta fel a színpadon egy minibeszédben, köztük számos női előadóét is, és ő maga is annyira elfogódottá vált a rá kíváncsi elképesztő tömegtől, hogy többször elsírta magát a színpadon. Nem gondoltam, hogy első este megkapom életem egyik legjobb koncertélményét, de így történt, és a szakújságírók másnap egyöntetűen azt mondták: az utóbbi évtized legjobb headlinere volt Stormzy.

 

Janelle Monáe trónra lép

Biztosan sokan a szívükhöz kapnak, ha elárulom, hogy a The Cure helyett a rét túlsó felére zarándokoltam, hogy láthassam napjaink egyik legfontosabb és legizgalmasabb előadóját, Janelle Monáe-t. A színésznőként is ismert dalszerző-énekesnő azonban olyan elementáris erejű koncertet adott, hogy egyetlen másodpercig sem bántam meg, hogy itt kötöttem ki. Monáe Prince barátja és alkotótársa volt, és mi tagadás, érezhető a zenei-stílusbeli közelség (ahogyan például Michael Jackson Bad-korszakával is felfedezhetünk némi kapcsolódást). Az azonban, amit ő művel a színpadon, annyira erőteljes női energiáktól fűtött, hogy már-már felér egy szexuális élménnyel. Az LMBTQ-jogvédőként ismert Monáe mindent tud, amit a legnagyobb popikonok: őrületesen jó számokat ír, azokat úgy adja elő, hogy eldobod az agyad (énekhang: 10/10), úgy táncol, hogy nem hiszel a szemednek, és eközben fontos politikai-társadalmi üzeneteket közvetít a kisebbségek védelmétől Trump leváltásáig.

A legfontosabb üzenete mégis a szeretet: önmagunk, a testünk szeretete éppúgy, mint egymás tisztelete és elfogadása. Láttam meglett férfiakat egymás vállán sírni, leszbikus párokat boldogan összeölelkezni, és láttam egy kisfiút, aki pizsamában ült az apja vállán, és amikor azt látta a kivetítőn, hogy Janelle széttárja a karját, ő is ugyanezt tette.

Monáe a végén tornadresszre vetkőzött, és miközben a szinte kizárólag nőkből álló zenekara aláfestésként jammelt, ő mezítláb, szinte meztelenül bemászott a tömegbe. Miután egyetlen árva szó nélkül, mindössze néhány finom kézmozdulattal elérte, hogy mindenki letérdeljen előtte. Sok mindent láttam már koncerten életemben, az mindennapos, hogy valaki a közönséget szavakkal vezényli – de ehhez foghatót soha.

Slowthai és a zoknija

Slowthai egy brit rapper, trap-előadó, aki obszcén, erős politikai tartalmú és társadalomkritikus szövegeiről ismert. Ennek megfelelően igen vehemensen, ruháinak egy részét elhajigálva, veretes káromkodások közepette robbant be délutáni koncertjén a West Holts színpadra – hogy aztán azzal a lendülettel vissza is szaladjon a takarásba. A napon úgy felforrósodott ugyanis a színpad fekete burkolata, hogy Slowthai egy másodpercig sem bírt megmaradni rajta. A rapper (aki dadogására utaló gyerekkori gúnynevét alakította művésznévvé) konkrétan visítva ugrált másodpercekig, és kiabált a segítőknek, hogy kerítsék elő a zokniját. A közönség nyilván fetrengett a röhögéstől, és a koncert nem is folytatódott, amíg meg nem lett a teniszzokni. Slowthai végül rövid gatyában-zokniban nyomta a show-t, ám közben beszerzett egy esernyő alakú sapkát és egy neonszínű napszemüveget a rajongóktól, akiket hatalmas circle pitbe rendezve a totális megőrülésig hergelt. (Én is ott voltam benn, anyukámnak ne mondjátok!)

 

A gasztronómiai sokszínűség

Nincs rosszabb annál, mintha egész nap talpon kell lenni, és ráadásul csak valami szemetet ehetünk, úgyhogy az étel mindig kardinális kérdés a fesztiválokon. A Glastonbury e tekintetben maga a Kánaán: gyakorlatilag kis táblázatot kellett vezetnem fejben, hogy melyik étkezéskor milyen különlegességet kóstoljak meg. Olvasónk, Anna ajánlása nyomán, akivel a beharangozó cikkem után beszéltünk meg találkozót a fesztiválon, ettem dél-indiai lepényt, azaz doszát; kóstoltam füstös-csípős cajun csirkét, nigériai spenótfőzeléket és babpudingot, perzsa hétfűszeres csirkét – az étkezések a szükséges rossz helyett a nap fénypontjává váltak. Az első nap kóstolt shopshire-i kolbászos-almás-hagymás zabpalacsinta például annyira ízlett, hogy mindennap azt reggeliztem. És akármilyen meglepő, mindezt ugyanolyan áron, sőt: sok esetben olcsóbban, mint a hazai fesztiválokon.

LSD-trip a toronyhoz

A Glastonbury nemcsak zenei, hanem művészeti fesztivál is, van itt minden a Shakespeare-előadástól a cirkuszig. Az első két napon nincs is zene, csak sátorállítás meg lazulás, több ezer ember nézte például a naplementét a domboldalon. Így lehet igazán kiszakadni a mindennapokból és lelassulni picit a három zenés nap előtt, ami aztán fizikailag és mentálisan is kemény próbatétel.

Épp ezért mi első nap kirándulni mentünk a fesztiváltól pár mérföldnyire fekvő Glastonbury városába, amelynek fő látványossága egy domb tetején álló torony. Az egész helynek valami egészen furcsa, egyszerre pozitív és bizarr hangulata van: a városka telis-tele van varázslókellékeket áruló boltokkal, gyógyítóközpontokkal, ásványokat, tündérszobrokat, elfeket látni minden kirakatban, fekete és fehér mágiával foglalkozó könyvekkel van tele az antikvárium. Ami csak elképzelhető a jógától a keleti orvoslásig, minden megtalálható. Amellett ugyanis, hogy igen közel van a Stonhenge, és sokan őrzik a druida hagyományokat a vidéken, a legenda szerint nem más ez a terület, mint Avalon szigete: itt temették el Artúr királyt, itt rejtőzik valahol az Excalibur (sajnos nem sikerült megtalálnom), és a városkában csobog egy forrás, amelynek gyógyító erőt tulajdonítanak. Ennek megfelelően rengetegen zarándokolnak ide, hogy töltődjenek a dombon üldögélve és megtöltsék kulacsaikat a forrásból. A környék tele van hippikolóniákkal, és mindenféle csodabogarak üldögélnek a forrásnál, amelyben amúgy minden további nélkül lehet meztelenül fürdőzni. Találkoztunk például egy félmeztelen, skót szoknyás, ősz hajú férfival, aki egy rúnákkal televésett botot hordozott magával. Ugyan nem skót, de legalább Buddhának nevezi magát.

A torony végképp szürreális élmény, Stuart barátom (aki hozzám hasonlóan nem fogyaszt semmiféle tudatmódosítót) meg is említette, hogy óvatosan vedeljem azt a forrásvizet, mert lehet, hogy LSD van benne. A viharos szélben láttunk az élet nagy kérdéseiről beszélgető vadidegeneket, akik öt perc múlva elváltak, és soha többé nem látták egymást, de volt ott a sáljával vidáman táncikáló hippilány és a falnak dőlve alvó idős hölgy is.

A legmegkapóbb viszont egy spanyol nőkből álló csoport volt, amely annyira furán viselkedett, hogy egy idő után titokban figyelni kezdtem, mi a fenét csinálnak. Nos, a hat nő egyike láthatóan beteg volt, hajának nagy része kihullott. A többiek valamennyien levágtak egy-egy tincset a saját hajukból, összekötötték azt egy szalaggal, aztán körben leültek, gyertyát gyújtottak, és mindenféle varázsigéket mormoltak. Egy idő után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy fehér mágiával próbálják segíteni barátnőjük gyógyulását. Szívszorító, és egyben nagyon megható volt belegondolni, hogy milyen csodálatos barátok lehetnek ezek a nők, akik elutaznak ide, hogy az utolsó reménysugárba belekapaszkodva erőt adjanak annak, akit szeretnek.

A sok gyerek

A Glastón külön hagyománya van a gyerekek furikázásának: a fesztiválozók szinte sportot űznek abból, ki dekorálja legviccesebben ki a kiskocsit, amiben a csemetéit húzogatja egész nap színpadtól színpadig. A gyerekek a hangos koncerteket fülvédőben hallgatják, a kiskocsiban van párnájuk, hálózsákjuk és játékaik – és láthatóan imádják ezt az egész őrületet. A kiskocsik csillognak-villognak, mindenféle fényekkel felszereltek, vicces rendszámokat raknak rájuk vagy mókás feliratokat, és gyakran az aprólékok is jelmezben tolják a bulit – de a csillámos arcfestés alap. Mellettünk sátorozott egy házaspár egy négyéves kislánnyal, aki ugrándozva csivitelte nekem első reggel, hogy képzeljem el, ő élőben fogja látni George Ezrát! A hét hőse számomra viszont egyértelműen a The Times munkatársa, egy harminc körüli férfi, aki ötéves kisfiával kettesben nyomta le az öt napot. Néha figyeltem, ahogy itatja a kisfiút vagy kenegeti naptejjel, mossa a kezét fertőtlenítővel – nem is tudom, láttam-e már ennyire harmonikus apa-fiú viszonyt életemben. És aki most reklamálna, hogy az ilyesmi nem kisgyereknek való, annak hadd meséljem el: a kisfiú minden egyes nap leült velem szemben a sajtósátorban, és közölte: szeretem az apukámat. Mondtam neki, hogy meg tudom érteni.

A környezettudatosság

A Glastonburyn idén nem voltak PET-palackok és műanyag evőeszközök vagy tányérok. Biztosan ti is láttátok, hogy David Attenborough személyesen köszönte meg ezt a fesztiválozóknak. Az már első pillanatban is világos volt, hogy az idei Glasto központi üzenete a környezetvédelem és a klímaváltozás: panelbeszélgetéseket szerveztek ezekről, és az egész fesztiválon fel-feltűntek brit gyerekek és művészek által rajzolt plakátok, amelyek fontos ügyekre hívják fel a figyelmet a fajok kihalásától a menstruációs szegénységig. Ez persze álságos volna, ha eközben mindenki vedeli a palackos üdítőt, ám a szervezők be sem engedtek ilyesmit. Kizárólag háromdecis alumíniumdobozos üdítőt lehetett kapni, és újrahasznosított, illetve fából készült tányérok, poharak, evőeszközök voltak, ezekhez való szelektív gyűjtőkkel volt tele a placc.

És a legfontosabb: az emberek türelmesen álltak sorba a Water Aid csapjainál, hogy újratöltsék a kulacsaikat. Nem volt hiszti, nem anyázott senki, és teljesen természetesnek vették a fesztiválozók, hogy csapvizet isznak ásványvíz meg cukros üdítők helyett. A cidert egy helyi cég szállította, a büfék jelentős része pedig helyi termelők alapanyagaiból dolgozott. Multicégek egyáltalán nem voltak, és azt hallottam, hogy Michael Eavis, a Glastonbury feje mindenkivel személyesen találkozott, aki ételt szeretett volna árulni a fesztiválon. Nem is volt szottyadt zsemle meg savanyú gíroszöntet, az biztos. A legfurcsább az volt, hogy befelé menet átkutatták az autónkat, ám nem arra voltak kíváncsiak, viszünk-e be saját piát, hanem hogy az üvegben van-e. Ha valaki üveget próbált becsempészni, azt azonnal elkobozták az őrök: az üvegszilánkok ugyanis súlyos sérüléseket okozhatnak a fesztivál után a területen legelő teheneknek és vadállatoknak. És a kedvencem: a fesztiválon kizárólag biológiailag lebomló csillámokkal végeztek arcfestést, az ebből származó bevételt pedig (ahogy az összbevétel jelentős hányadát) környezetvédelmi célokra fordították.

A környezettudatosságra buzdító óriásszobrok a fesztiválon

Egy focimeccs. De nem akármilyen

Anglia női válogatottja épp a franciaországi világbajnokságon küzdött a fesztivál idején (tegnap este sajnos kiesett), így kardinális kérdéssé vált, hol nézheti a fesztivál közönsége a Norvégia elleni negyeddöntőt a Glasto első napján. A szervezők az egyik legnagyobb színpad kivetítőin mutatták a meccset, amelyet Anglia nyert, de arra ők maguk sem számítottak, hogy az egész rét megtelik majd szurkolókkal. Én egy piknikező rögbicsapat férfi tagjai mögött néztem a meccset, és hallgattam, milyen szépen beszélnek a női csapatról. A tömeg eksztatikusan ünnepelte az angol gólokat, a kihagyott helyzeteknél sem voltak gúnyolódó hangok. Érezhető volt: a britek szeretik ezt a csapatot, tisztelik a sportteljesítményt, és egész egyszerűen érdekli őket a meccs. Bárcsak ilyen egyszerű volna ez mindenhol!

A teljesen véletlenszerű zenei élmények

„Úristen, ez Miley Cyrus? És Amy Winehouse-t énekel?” – kiáltott fel egy brit kolléga a nagyszínpad mögötti sajtósátorban, amikor meghallotta a beszűrődő dallamot. Aztán elhajította, ami a kezében volt, lecsapta a laptopja tetejét, és rohant. Velem ugyanez történt, amikor egy napfényes délelőtti órán ABBA-dalokat hallottam meg ugyanott – kirohantam megnézni, mi történik, és azt láttam, hogy több tízezer ember áll a színpad előtt, és fülig érő szájjal énekel. A Björn Again nevű ABBA-tribute zenekar játszott épp, jelmezben, mintha csak az eredeti együttes volna, és ez a felületes illúzió épp elég volt ahhoz, hogy végtelenül boldogan csináljuk a koreográfiát a két énekesnővel együtt.

Első éjjel (ne kérdezzétek, hogyan) egy ghánai dancehall-buliban kötöttem ki egy fák fölé épített bárban, később pedig goa trance-buliban vezettem le a sátorépítés fáradalmait. Stuart barátom nekem köszönhetően hallott először Slowthairól, és fülig érő szájjal nézte végig a koncertjét, Stormzy fellépése után pedig kijelentette: nagyon szeretné, ha a rapper volna a szomszédja, tutira remekül kijönnének. A fesztiválok egyik legfontosabb élménye, a felfedezés gyakran elvész a profitorientáltság miatt, és az sem ritka, hogy az ember annyira fókuszál az előre betervezett menetrendjére, hogy épp a spontaneitás szűnik meg, ami pedig a mozgatórugója az egész élménynek. A Glastonburyn annyi a színpad és a fellépő, olyan nagyon a távolságok, hogy a legjobb, amit az ember tehet, hogy hagyja a fenébe a táblázatokat, felrúgja a terveit, és leheveredik valami különleges kajával az első színpad elé, amibe belebotlik. Én például vasárnap délelőtt a dél-afrikai Langa metodista kórus koncertjén találtam magam, és nem lehettem volna jobb helyen abban a pillanatban.

 

Hófehérke és a gospelkórus

A kedvenc helyszínem a fesztiválon a Silves Hayes nevet viselő terület, amely a legfrissebb, legizgalmasabb zenei stílusokat vonultatja fel pici színpadokon, feltörekvő előadókkal és DJ-kkel. Itt gyűltek össze azok, akik maguk is zenélnek, és ide jöttek a lemezkiadók munkatársai is, akik nem a nagy sztárjaikat gardírozták, hanem a jövő nagy neveit keresték. A negyed olyan, mintha valaki elképzelte volna, milyen lehet a húszas évek New Orleansa és a Mad Max ötvözete: bontott bádogból összeeszkábált kunyhók, graffiti, hatalmas kortárs szobrok mindenfelé, miközben üvölt a trap, a grime, a hiphop és a legkülönfélébb underground elektronikus zene.

Az utolsó napon Annával eljöttünk ide Tiffany Calver, a Radio1 DJ-jének szettjére. Besoroltunk a tömeg közepére, a DJ-pult elé, és táncolni kezdtünk. Körülöttem néhány afroamerikai srác bulizott önfeledten. A pólójuk tanúsága szerint egy gospelkórus tagjai voltak, akik teljesen átadták magukat a zenének. Néhány perc múlva, miután felmérték, hogy ez a Hófehérke kinézetű csaj nem véletlenül keveredett ide, és még a szövegeket is vágja, körbevettek, és együtt táncoltunk. De nem úgy, ahogyan azzal milliószor szembesültem már különféle szórakozóhelyeken: senki nem dörzsölte a fenekemhez az ágyékát, nem akartak hozzám érni vagy diktálni a koreográfiát. Mögöttünk a kórus női tagjai táncoltak, akik valami hihetetlenül szépen énekelték az egyes számok refrénjét – annyira tökéletes volt minden, mint valami nyálas filmben. És amikor már azt hittem, nem lehet nyálasabb az egész, Calver felrakta a Glastonbury idei legnagyobb slágerét, Stormzy Vossi Bop című dalát, amit gyakorlatilag mindenki kívülről fújt a tömegben – beleértve a koreográfiáját is. Egészen különleges élmény volt, arról szólt, ami tulajdonképpen ennek az egésznek a lényege volna: a zenéről és a szeretetről.

 

 Csepelyi Adri 

 A képek a szerző tulajdonában vannak