–

A varázskönyv volt már jobb passzban is, de amennyire vissza tudok emlékezni, én mindig ilyennek láttam. Elsőre legalábbis. Most, hogy fogom a már-már szétmálló, sárga lapokat az ujjaim között, ráeszmélek, milyen sok idő telt el azóta is, amikor egészen kicsi gyerekként először kaparintottam meg, amíg nagymamám az udvarban tett-vett az állatok körül.

Akkor is regényesnek, izgalmasnak és gyönyörűnek láttam. Ma még ennél is többnek. Egy élet, egy korszak történetének és a múltam egyfajta lenyomatának.

A nagymamám számunkra Nyanyaka volt, mert anyukám a születésem előtt huszonegy évvel tett róla, hogy a neve örökké ez legyen, hiszen az anya szó jobban csúszott neki nyanyaként. Aztán már mindenki így hívta a szűk családban. Nem tett ellene, pedig szerintem a falu emiatt is a szájára vette, de nem ez volt ez első eset, számára semmi, de semmi jelentősége nem volt annak, hogy ki mit gondol róla.

Száztizenkét évvel ezelőtt született, és esküszöm, hogy bármely feminista megemelné a kalapját előtte. Nála kitartóbb, öntörvényűbb, folyamatosan munkálkodó, szabadgondolkodású, mégis családközpontú nőt keveset hordott akkoriban a hátán a magyar vidék, annak ellenére, hogy tanulni csak elemiben és a polgáriban volt esélye. Nem volt tévé, nem volt divat nőként önállónak lenni, nem volt divat véleménnyel és akarattal élni az életet. Falun végképp nem. Neki ez belülről jött.

Egy felvidéki magyar faluban született, majd tizenhét évesen elszökött a szülői házból, csak mert kinéztek számára egy fiút, aki neki nem kellett. Nem volt szerelmes, anélkül meg semmiféle házasságot nem volt hajlandó kötni. Tehát mire a kiszemelt férfi kirittyentve bekopogott a lányos házba, hogy annak rendje és módja szerint megkérje a hét testvér egyikét, addigra a lány már árkon-bokron túl járt.

Soha többé nem tért vissza: lakott a keresztanyjánál, dolgozni kezdett, főzött másokra, növényt termesztett, bármit vállalt, csak a szerelem, szeretet nélküli házasságot nem.

Később áttelepült Magyarországra, egy kicsi, de emlékeim szerint mesébe illő borsodi faluba, ahol házat bérelt, és írnok lett a körjegyzőségen. Szépen, helyesen írt, jó ránézni a kézírására most is. Nem állíthatom minden kétséget kizáróan, de egészen biztosan boldogabb volt így, mint egy kényszerházasságban. Persze a falu népe tisztelte is (nem volt miért nem tisztelni), ugyanakkor ő lett a vénkisasszony, a más, a kivétel, az, aki élte az életet, ami adatott és amit ő választott. Aztán visszatértek a frontról a katonák, így annak a férfinak a testvére is, akitől a kis házat bérelte. Hazajött, és jött vele a szerelem. Így történt, hogy az én drága Nyanyakám életében először negyvenévesen lett szerelmes, szerelmi házasságot kötött, majd negyvenkét évesen szülte és vesztette el első gyermekét. Rá jellemző módon nem adta fel a harcot – egy évre rá szülte meg anyukámat. Ma már nem olyan ritka eset ez, de majd hetven éve… gondoljatok csak bele!

Ekkorra már rég megvette élete egyetlen és örök szakácskönyvét, a már említett kincset, bár az impresszum lapja annyira sérült, hogy leszakadt róla a kiadás éve. A bőrkötéséről lekopott a festék és csak nehezen, a fény felé forgatva tudtam az ellaposodó, dombornyomott betűkből kisilabizálni A jó házikonyha címet. Az ajánlás önmagában Krúdy-regényeket idéző, miszerint:

„Ajánlom hálám jeléül

ÉDESANYÁMNAK

bánffyhunyady Hunyady Domokosné

szül. magyarlápossy Lápossy Máriának”

Sírnivalóan szép az egész. Sehol sem találtam meg a kiadás évét, csak egy újra átdolgozott darabbal futottam össze egy antikvár oldalon, ebből tudtam meg az író nevét: Bánffyhunyadi Hunyady Erzsébet. Már a címjegyzékben minden ott van, ami egy egész élethez kell. A töltött káposzta, a rántások, a zöldséges és húsos ételek készítése, megannyi édesség, de a befőzés, lekvárfőzés mellett elfér a kötetben a bárminek az eltevése télire hűtőszekrény nélkül, sőt a helyes állattartás és növénytermesztés fortélyai is.

Találtam benne egy hónapokra és hetekre lebontott éves naptárt is arra, hogy mit mikor kell csinálni a ház környékén a veteményezéstől a nagy- és kistakarítások időpontjáig és menetéig. Minden ott áll benne, amit Lápossy Mária és a lánya megtudtak az életük során.

Ennek alapján minden hónap első hetében kell elvégezni mindennemű havi beszerzést, megvenni, amit otthon nem lehet megtermeszteni. Decemberben pedig emellett már meg kell csinálni a téli nagytakarítást: „bútor, ezüst, csecsebecsék stb. tisztogatása” az első heti program. Következő héten kell beszerezni az ajándékokat és elvégezni a kismosást, majd az ünnep előtt kerül sorra a „sütés, főzés és a díszek elkészítése”. Az ünnep hetén pedig ünnepelni kell, majd „éves háztartási mérleget” készíteni, és ráfordulni a szilveszteri teendőkre.

Érdekes, hogy egy szakácskönyv egyben életmódkönyv is: 

minden szavából sugárzik, hogy ha rend van a fejekben, rend lesz a környezetben is.

A szakácsművészete pedig egész egyszerűen ma is megállja a helyét. Főleg, mivel én tudom, hogy nagymamám nem nagyon használt rántást, kevés zsiradékkal főzött és egyszerűen rajongott mindenért, ami friss volt. Az ő leveseihez, salátáihoz, héjában sült vajas burgonyájához hasonlatos ízeket azóta sem ettem sehol. Talán anyukám ér fel hozzá ízvilágban, de lássuk be, néhány dologban már ő is modernizált. Ennek ellenére egyedül anya képes a Nyanya-főztre. Biztos, mert nála volt a csodakönyv…

Visszakanyarodva Nyanyához, ha nem tudnám, hogyan élt, hol nőtt fel, akkor gyanítanám, hogy francia kisasszony oktatta, mert az egész könyv tele van franciás ételekkel, sőt cetliken is találtam franciául írott rövid recepteket. Ez már Nyanya titkos élete, nem adom fel, kiderítem, hogy tanult ő franciául is. (De hogy mikor és hol?!)

Apropó, francia ételek! Anyukámtól hallottam, hogy a Sajóban rákot fogtak, és azokat imádta elkészíteni és enni. Eső után pedig még én is mindig jártam vele vagy nagypapámmal az erdőt, és minden gombát ismertek. Emlékszem, kosárszámra cipeltük haza a rengetegféle gombát, hogy aztán a csiperkéből és a galambgombából levest, a tinórukból pörköltet készítsen vagy csak vajon megpirítsa, a többit pedig napon aszalta és elrakta télire. A szarvasgomba sem volt ritka vendég nálunk, így esküszöm, nem értettem felnőtt fejjel ezt a nagy hajcihőt körülötte. Főleg nem az árképzést…

A recepteket a végtelenségig lehetne sorolni, de számomra mégis a legizgalmasabb az ezernyi foszlós papírdarab, amit saját kézzel írt, vágott ki újságokból és tett el a könyvbe a nagymamám. Egy egész élet gyűjtése! Nem csoda, hogy percek alatt visszarepített a gyerekkoromba, ahogy ráakadtam a kedvenc süteményem, a fatörzs receptjére. Amíg ő élt, nekem csakis ez lehetett a születésnapi tortám. Nemcsak az elképesztő lágy és harmonikus íze miatt, hanem mert ő nem átallott nemcsak egy élethű törzset készíteni, még ágakat is kreált hozzá, mégpedig szeptemberhez illőn, őszi levelekkel.

Azóta bármilyen csokitortát kóstoltam, nem szerettem, és tartok tőle, hogy már nem is fogom szeretni. Vannak dolgok, amelyek sírba szállnak egy imádott nagymamával…

De nem kesergünk, mert most jöttem rá, hogy anyukám a Nyanyaka-féle karácsonyi menüsort készítette nekünk, bármi történt is. Ez a könyv ébresztett rá, hogy lassan el kell kezdenem megtanulni rendesen elkészíteni a kocsonyából, legistenibb töltött káposztából, fatörzsből, pogácsából, sósrudakból és „csehszlovák” (hihi!) krémesből álló kollekciót, ha azt akarom, hogy az én gyerekem is rájöjjön a negyvenes éveiben, egy halom papírkupac tetején, hogy ugyan jó, hogy halad, fejlődik a világ, de a belső békét csakis mi hordozzuk és adjuk át generációról generációra.

Köszönöm a csodádat, drága Nyanyakám!

Marossy Kriszta