A mesék kegyetlen valósága – Minden, ami az Óz, a nagy varázsló mögött rejlik

–

Dorka vagyok, így gyerekkoromban természetesen az Óz, a nagy varázsló volt az a mese, amivel a legkönnyebben azonosultam. Bakelitlemezen hallgattuk, de amikor jött a Nyugati Boszorkány, mindig bebújtam a paplan alá, mert halálosan rettegtem tőle: ő volt a leggonoszabb boszorkány, akivel valaha mesében találkoztam. Nem nyugtatott meg az sem – sőt, csak tovább fokozta a borzalmamat –, hogy vízzel el lehet pusztítani. Bárhogy szerettem is az Ózt, ez olykor visszatartott attól, hogy hallgassam.

Jó pár évvel később a gyerekeim szintén bojkottáltak bizonyos meséket, ha a gonosz szereplő túlságosan felkavarta őket. Nem lehetett őket átverni azzal, hogy azt a részt majd áttekerjük. Nem, a gonoszság sajnos bekúszik az ember bőre alá, befurakszik az agytekervényeibe. Akkor is tudod, hogy ott ólálkodik, amikor nem hallod, nem látod.

A gonoszságnak épp az a természete, hogy alattomosan megbújik a résekben, és akkor támad, amikor nem várod. Ezért aztán állandóan rettegsz.

Még mindig nem teljesen értem, mit is jelképezett nekem a Nyugati Boszorkány, miért épp ő volt rám ilyen zsigeri hatással, miért nem, mondjuk, a Hófehérke és a hét törpe gonosz mostohája, vagy a Jancsi és Juliska vasorrú bábája. Talán minden földi mocsokság összpontosult benne számomra – azért lehet csak vízzel, a legtisztább anyaggal harcolni ellene. De amíg nem tudod, mi az ellenszere, addig csak menekülni tudsz.

Hosszú-hosszú idő után kezdtem csak el kapiskálni, miről is szól az Óz. Gyerekkorunk meséi ugyanis olyanok, mint a gyerekkori szobánk, vagy az akkori otthonunk: annyira belénk épül, hogy később sem látjuk kívülről, nincs rálátásunk. De mit is jelent valójában, hogy az embernek égszakadás-földindulás (azaz: tornádó) és onnan egy körülményes, hosszú út kell ahhoz, hogy visszataláljon a gyökereihez, és értékelni tudja azt, ahonnan indult? Mit takar, hogy arra vágyunk a legjobban (otthonra, észre, bátorságra vagy szívre), ami valójában mindig is a miénk volt?

Miért van, hogy ahhoz, hogy megleljük a saját identitásunkat és megtanuljuk szeretni magunkat, mindenféle akadályon kell átverekednünk magunkat, és hozzánk hasonlóan esendő társakra van szükségünk, akiknek az értékeivel kezdettől tisztában vagyunk, csak épp ők nem látják azokat?

És milyen hatalmas igazság, hogy akitől a megváltást várjuk (a varázsló), valójában egy reszkető, gyáva és gyenge ember, aki csak hatalmasnak és mindenhatónak akarja mutatni magát. Mi ez, talán ő lenne a diktátorok és vallási vezetők mesebeli megtestesülése? A narcisztikus személyiség leleplezése?  

Kezdem úgy érezni, hogy az Óz, ez a hamisítatlanul XX. századi amerikai mese (amit Lyman Frank Baum 1900-ban írt, vagyis igazából még a XIX. század utolsó évében) jóval többet rejt magában, mint amennyit gyerekként felfoghatunk. Persze a legtöbb (és legjobb) meséknek épp ez a jellemzőjük: archetípusokat és alapigazságokat fogalmaznak meg. Ettől működnek minden korban, kultúrákon átívelőn.

Az Óz természetesen azonnal hatalmas siker lett, olyannyira, hogy L. Frank Baum még további tizenhárom részt írt belőle, és – istenem, amerikai volt – azonnal színpadra adaptálta musicalváltozatban, és tervezett belőle egy kalandparkot is. És bár később saját filmgyártó céget is alapított (mi más lett volna a neve, ha nem The Oz Film Manufacturing Company), a leghíresebb regénye megfilmesítési jogait addigra már eladta, így az Ózból nem ő csinált filmet. Igazából már a némafilmkorszakban készült belőle három (!) filmváltozat, és mire az 1939-es, világhírű filmmusicalt leforgatták belőle (ehhez új zenét írtak, nem a színpadi változatét használták), addigra ez már a tizedik filmadaptáció volt a történetből.

A Judy Garland-féle alkotás azonban először nem robbantott kasszát. És a készülése körülményei is meglehetősen viszontagságosak voltak.

Először is: három rendezőt elfogyasztott. Kezdetben a magyar származású George Cukorra bízták, aztán amikor ő átkerült az Elfújta a szél rendezői székébe, akkor átvette tőle Victor Fleming. De ő sem fejezhette be, mert Cukor végül kikerült az Elfújta a szélből, és Fleming ugrott be a helyére, az övére pedig King Vidort szerződtették, hogy fejezze be az Ózt.

Talán az egyik dolog, amiről a film a leghíresebb lett, hogy ezen próbálták ki a Technicolor technikát, ami miatt gatyarohasztó meleg volt a stúdióban, mert ehhez különleges (és sokkal erősebb) lámpákkal kellett világítani. Mindehhez a színészeknek – főleg a Dorothy barátait alakító aktoroknak és a Nyugati Boszorkánynak – vastag maszkot kellett viselniük. Az oroszlán jelmezét például valódi oroszlánbundából varrták, ezért a viselője, Bert Lahr minden felvétel között le kellett hogy vesse, mert jóformán megsült benne. És minden forgatási nap végén egy ipari szárítógépben szárították meg, annyira beleizzadt.

De ő még mindig jobban járt, mint például a Bádogembert alakító Buddy Ebsen, aki már a próbák során megbetegedett a testére kent ezüst festéktől. De nem kicsit ám: hetekre kórházba került a toxikus anyagtól, ami kínzóan viszkető kiütéseket okozott a kékre (!) színeződött bőrén, és megnehezítette a légzését is. Két hétre oxigénsátorba került az alumíniumtól, amit belélegzett, de a Metro-Goldwyn-Mayer még azért volt dühös, hogy nem tudott visszatérni a forgatásra. Végül lecserélték Jack Haley-re, és őt már más festékkel kenték be, ami meg szemfertőzést okozott.

A Nyugati Boszorkányt alakító Margaret Hamilton is elég nagy áldozatokat hozott a szerepért. Az ő zöld színű maszkja is rosszul viselte a stúdióban uralkodó hőséget, ráégett a színésznő arcára és kezére, amitől hetekig zöld árnyalatban „pompázott”. De még ennél is rosszabb, hogy az egyik jelenetben a pirotechnikusok véletlenül boszorkányt égettek: a varázslathoz használatos tűz ugyanis megkapta Hamilton arcát és kezét, leégette a szempilláját és szemöldökét, és megpörkölte a bőrét.

Az akkori viszonyok között azonban ő sem merte beperelni a stúdiót – egyedülálló anya volt, és nem akart más lehetőségektől elesni.

De a film főszereplője, a tizenhat éves Judy Garland sem érezhette magát nyeregben. Sokan pályáztak a szerepre (például az akkori legnagyobb gyereksztár, Shirley Temple neve is felmerült), és ő azzal a feltétellel kapta meg végül, hogy lefogy hozzá öt kilót. Először szőkére akarták festeni a haját és babásabb külsőt akartak neki (a korabeli divatnak megfelelően), de ezt George Cukor megakadályozta, és ragaszkodott hozzá, hogy viszonylag természetes alakban jelenjen meg. És bár Garland addigra rutinos színész volt, a film tíz fontosabb szereplője közül mégis ő kapta a második legalacsonyabb gázsit – csak Toto kutyának (akit a valóságban Terrynek hívtak) fizettek kevesebbet. Illetve a mumpicokat játszó törpe növésű szereplők is (akik persze nem számítottak főszereplőnek) megalázó díjazásban részesültek: ők Toto bérének felét kapták egy forgatási napért. Az Ózt alakító Frank Morgan pedig legalább négy szerepet játszott, többek között Smaragdváros kapujában az őrt, és egy kocsihajtót is.  

Végül mindannyian alaposan megszívhatták volna, akik részt vettek a havazós jelenetben (amikor Dorothy felébred a pipacsmezőn), ugyanis a fehér műhó, amit a Jó Boszorkány hint rájuk, azbesztből készült, úgyhogy hosszú távon akár a halálukat is okozhatta volna.  

És mindezek után az Óz, a csodák csodája még csak nem is robbantott kasszát, ahogy a stúdiófőnökök várták (a nem sokkal korábban készült, Disney-féle Hófehérke és a hét törpe sikerét látva). Igaz, hogy nyert két Oscar-díjat (az egyiket a Legjobb betétdalért – az Over the Rainbow című slágerért, amit egyébként majdnem kivágtak a filmből), de az igazi diadalútját akkor kezdte csak el, amikor 1956-ban tévéképernyőre került. Azóta nemcsak a filmtörténet klasszikusai közé vonult be, hanem számos további alkotót is inspirált (többek között Salman Rushdie-t is), és mára popkulturális ikonná vált, aminek relikviái (például Dorothy piros topánkája – ami eredetileg ezüst lett volna, mint a könyvben, csak a Technicolor miatt vált rubinná) pedig minden idők legértékesebb filmes emléktárgyai között szerepeltek aukciókon.  

Ennek a cikknek az apropóját pedig az adja, hogy az Óz, a csodák csodáját Magyarországon 1960-ban, éppen ezen a napon mutatták be magyar szinkronnal – tehát a készüléséhez képest jó huszonegy év késéssel. Én pedig az eredeti bemutatóhoz képest jó nyolcvan év csúszással, egy napsütéses őszi napon, a burgenlandi Eisenbergben egyszer csak ráleltem a kansasi házra, a tornádótól megtépázott, elhagyatott állapotában. De hiszen minden történet körbeér egyszer…

Gyárfás Dorka